Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Status Minor: Three Faces Of Antoine (2017)

2017.12.07. 18:07 | Dionysos | 17 komment

y_131.jpg

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
facebook.com/statusminorofficial

Nem voltam benne biztos, hogy a Lion Music kiadó működik-e még. Lars Eric Mattson 1989-ben alapította a céget saját lemezeinek producerelésére és terjesztésére, s csak később kezdett más előadók, együttesek anyagaival foglalkozni. Jó pár értékes megjelenést köszönhetünk a kiadónak (pl. a magyar Dreyelands bemutatkozó albumát), de az utóbbi időben egyre sorvad a vállalkozás (mint ahogy az általa képviselt műfaj élettere is), és a kiadványok minősége is esni kezdett. Mattson bejelentette, hogy új bandákat már nem szerződtetnek le, így végképp leáldozni látszik a kis finn kiadónak...

Legutóbb (kb. fél éve) azon dühöngtem, hogy egyik nagy kedvencem, az Anthriel is a süllyedő hajóhoz hasonlító Lion Music istállójánál ragadt, és a tény, hogy a második lemez lényegesen gyöngébben szól a debütációnál, ezzel minden bizonnyal összefügg. Nos a Status Minor új lemezével egy totális déjà vu élményben volt részem, mert minden promóció, előzetes híradás nélkül egyszer csak megjelent az egyik kedvenc finn zenekarom új lemeze, ami nem csak gyöngébben szól a bemutatkozó anyagnál, de zeneileg is sokkal haloványabb. Mi a franc?

Már a 2012-es "Ouroboros" hangzásával is voltak bajok, de ott az még csak a dobokra, főleg a leginkább olajoshordóra emlékeztető pergő soundra (à la Metallica: St. Anger) volt igaz. Itt már általában véve a dobjáték is gyönge közepes, pedig a Statovariusban is muzsikáló Rolf Pilve elvileg nem hurka. Alattomos (de a rendelkezésre álló információk alapján igazolhatatlan) sejtelmem, hogy az egésznek több köze van egy számítógépes programhoz, mint Rolf Pilvéhez. Mike LePond (SymphonyX) a Silent Assassins projektjében legalább nyíltan vállalja a dolgot...

A "Three Faces Of Antoine", a zenei agynak, azaz, Sami Saarinen gitárosnak egy olvasmányélményéből született. Valami beteg pszichokrimi történet szolgáltatja a koncept-album alapsztoriját. Ennek megfelelően - legalábbis Saarinen nyilatkozata szerint - sötétebb és súlyosabb az eddigi anyagoknál. Hááát, nem tudom, én ezt nem igazán érzem, az viszont biztos, hogy a gyakori és hosszas, minden zenei aláfestést nélkülöző narráció eszméletlenül idegesítő. Mi ez? Hangoskönyv?

Gondolom, a hangvételből kiérzik a keserűségem és frusztrációm. Az idén már nem ez az első csalódásom. Lassan elérkezik annak is az ideje, hogy össze kell gyűjtenünk a 2017-es év csúcsteljesítményeit, és meg kell mondjam, már látom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Sok szépreményű megjelenés produkált szürke, közepes eredményt. A nagy meglepetések, a tetszetős új beszállók meg elmaradtak... Vagy én kezdek kiöregedni ebből az egészből, s ha nem leszek képes stíluspreferenciát váltani (márpedig nem leszek, hacsak nem a műfajtól egészen idegen irányba), akkor teljesen irrelevánssá válok. Kész vagyok erre az eshetőségre...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Defecto: Nemesis (2017)

2017.12.05. 16:33 | Dionysos | 5 komment

y_130.jpg

Kiadó:
Prime Collective

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

Már több, mint három éve annak, hogy Garael kolléga elismerte, jó érzékkel szúrom ki a föltörekvő, sikerre érett tehetségeket. Akkor ő Tobias Janssonra (Saffire) gondolt, akit az általa nagyon dicsért Evil Masquerade brigádja nézett ki magának. Nos, Jansson ma már inkább csak a Saffire-re koncentrál, az Evil Masquerade-be pedig egy másik ígéretes titán érkezett, egy bizonyos Nicklas Sonne, aki nem csak jó énekes, de kiváló gitáros is. Ennek a bejegyzésnek Sonne a hőse, mivel van neki egy saját bandája is az elég defektes Defecto néven, melynek első, bemutatkozó lemezéről tavaly már tudósítottunk. Itt jegyzem meg: Garael kollégának nem fog Sonne csalódást okozni az Evil Masquerade soraiban sem, ezt gara(e)ntálom! :)

A Defecto a nem túl népes, de kétségkívül rangos dán hard rock/metal sorait erősíti. Amolyan modern dallamos euro-power muzsikát játszanak, amitől azért nem állnak távol az óvatosan adagolt metalcore és a csak nyomokban föllelhető progresszív hatások. A zenekar főszereplője egyértelműen Sonne, akiről tényleg nehéz eldönteni, hogy a torkából előtörő hangorkán, vagy inkább a szélsebes ujjai alatt megszülető gitárszólók miatt érzünk iránta múlhatatlan szimpátiát.

Az első lemezhez képest a "Nemesis"-t valamelyest érettebbnek érzem, maradt viszont a szuper hangos, ráspolyos, még a ritmusszekciót is elnyomó kétgitáros riff-malom, ami a lemez végére kérlelhetetlenül ledarálja, lisztfinom porrá zúzza a toleranciánkat. Kollégáim ezen az oldalon sokat maszatolnak, jópofiznak ebben a kérdésben, de a helyzet az, hogy egy rossz, aránytalan, durva hangzás tényleg sokat tud levonni egy zene élvezeti értékéből. Ez ugyanis zene, és mint olyan, lényegileg audio-élmény, vagyis a füleken keresztül fejti ki hatását. Ha valaki ezt figyelmen kívül hagyja, ezt csak két okból teheti: (1) rossz a hallása, és észre sem veszi a különbséget, vagy (2) jó a hallása, észre is veszi a különbséget, csak éppen valamiféle szimpátia, ideológia stb. alapján úgy határoz, hogy elmismásolja az egészet.

Az utóbbi kategóriába tartozó kollégá(ka)t, olvasókat invitálom egy kísérletre. Tessék objektíve megvizsgálni, úgymond, szűz fülekkel meghallgatni a csatolt hivatalos videoklipet, mely az új lemezt promotálja! Ezt követően pedig ugorjanak az IDE belinkelt videóra, amely – horribile dictu, visu et auditu! – egy koncerten készült, méghozzá ez év szeptember 2-án, egy koppenhágai Metallica föllépés előtt (ahol a Defecto nyilván csak előzenekarként működött közre). Mennyivel jobban, arányosabban, szerethetőbben szól ez az élőben rögzített dal!

De nem is ez a lényeg! Ennél fontosabb, hogy a "Nemesis" egy dögös kis anyag, és a Defecto immár másodszorra is bebizonyította, hogy helye van a pályán. Egyáltalán nem lenne ellenemre, ha élőben is meghallgathatnám őket, főleg, ha úgy szólnának, mint a dán főváros királyi arénájában!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 52. – Walk The Earth (Walk The Earth, 2017)

2017.12.02. 10:42 | garael | 4 komment

Bár a Europe-tól csak azok várnak egy újabb aréna-rock lemezt, akik végigaludták az elmúlt 15 évet, azt azért illik tudatosítani még a metalorientált fanokban is, hogy a csapat soha nem volt a "Final Countdown", vagy "Carrie" által vizionált poporientált alakulat – attitűdjük talán egy kissé dallamosabb formában megegyezett a Skid Row álláspontjával: ők bizony metalt akarnak játszani – és ezt így is tették!

S jöjjön most a csavar: ma már úgy nem játszanak metalt, hogy nem lettek önmaguk seggbe rugói – bár az újjászületés első két albuma már egy olyan szakadékot képezett a korábbi érához képest, amit az átlag ősrajongó csak nagyon nehezen, vagy nem tolerált; úgy gondolom, a jelenlegi Europe zenei világa és a kezdetek között már nagyobb a különbség, mint az MTV által közvetített tinikedvenc, és a valós, nyolcvanas évekbeli Europe között. És hát miért nincs szó itt "árulásról", esetleg a nyilatkozatok ignorálásáról? Mert az "újkori" csapat abba a hetvenes években csúcsra juttatott világba tért vissza, ami kezdete – és talán vége? – lehet a rockzenének, és ami olyan gogoli köpönyeget sző, amiből aztán az összes stílus megszületett. Itt van hát az új album, a maga súlyosra vett, tonnás Hammond futamokkal terhelt révedezős-málházós dallamaival, ütemeivel, érzelmi világával, amiben nem csak a Deep Purple, de a Uriah Heep, vagy akár reinkarnált, torz formában a Sabbath szelleme is ott bujkál, origójaként mindannak az állomásnak, amit a Europe érintett, és visszatérve mindahhoz, amiről a rockzene szól – hát lehet ezek után valamiféle piszkos trükkről, netán hatásvadász irányváltásról beszélni? Na ne röhögtess, inkább hallgasd a hullámzó, mindent elborító zenét, ami a nosztalgia rásegítő ereje nélkül visz el a múltba, hogy ha eddig nem ismerted, most megtapasztalhasd, miért is szereted kedvenc zenei stílusod.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Beast In Black: Berserker (2017)

2017.11.25. 15:42 | garael | 7 komment

y_129.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
beastinblack.co
facebook.com/beastinblackofficial

Talán túlzónak tűnhet a következő kijelentésem, de úgy vélem, az európai power metal új hulláma – vagy annak egyes élharcosai – úgy valósítják meg a metal kamu indikátor elpirulását, ahogy egyszeri kommunista a párthűséget. Itt van példaként ez a Beast In Black nevű zenekar, megtestesítve mindazt, amiről beszéltem: a hetvenes-nyolcvanas évek harmóniáit és hangszínét prezentáló, a dallamformálást a gitártól elragadó fő hangszer, a szintetizátor hangsúlyozását – oké, ez egy-két slágernél működött is, lásd a "The Final Countdown"-t, vagy "Jump"-ot, no de ennyinél – a metronóm változatosságával dolgozó dobost, és a minimális mennyiségű szólót, nehogy belefáradjon a rádiót hallgató delikvens a sok virgába. A dallamokról nem beszéltem, mert azok tetszenek, de ehhez nem kell metal zenét hallgatnom, elég, ha felrakom az ABBA bármely lemezét, aztán hajrá, annál jobbat úgysem talált ki a hetvenes évek óta senki.

Nos, lehet, hogy ez a mai generáció szempontjából nyerő formula, hiszen a Sabaton, a Battle Beast, a Bloodbound (bár ott legalább van néha egy-két hosszabb gitárszóló), illetve valamilyen mértékben az élcsapat Nightwish és társai a stíluson belül topon vannak, és még az is lehet, hogy a külföldi rádiók játsszák is őket, de az biztos, ha Trump helyére Eric Adams kerülne, a "Blood Of The Kings" dallamaira zavarná le ezeket a bandákat a színtérről. Annyiban nehéz indulat nélkül írnom a bandáról, hogy eleve handicappel kezdtek, legalábbis nálam, aki naivan azt hitte, hogy a Battle Beastből kiebrudalt főnök, Anton Kabanen gitáros most aztán megmutatja a szinti-pop felé orientálódó egykori csapatának, hogy mi a metal – erre itt van, megkaptuk a társcsapat utolsó lemezének ikertestvérét, ami csak azért nem ugyanabból a petéből fogant, mint az ősforrás, mert az énekes az előbbiekkel szemben itt bizony férfi. Azt persze el kell mondani, hogy a maga műfaji adottságaival valóban nem tehetségtelen a csapat, mert a mindenes Kabanen minden bizonnyal mézből és az europop, valamint a mozgalmi dalok összesből kutyulja össze ragadós dallamait, ráadásul az énekes igazi unikum a mezőnyben – erről mindjárt –, de aki a hagyományosabb, és nem ennyire kommersz metalt szereti, az lapozzon egyet.

Kabanen mindenesetre megvalósította H. Sanyi kedvenc mondását, miszerint van jó abban is, ha seggbe rúgnak, mert akkor toporgás helyett kénytelen vagy előrelépni, hiszen Molnár Máté személyében… de nem, mert bár ő is a zenekar tagja, ám most nem róla van szó – tehát Yannis Papadopoulos személyében egy olyan énekest talált, aki képes a többoktávos UDO reszeldéktől a női szopránig minden hangszínt elővarázsolni, ez pedig vagy a stúdió mágia eredménye, vagy pedig egy olyan mutánsé, amit követelek azonnal az X-Man tagjai közé bevenni. (Hallgasd csak meg a második, idétlen CASIO videojátékos prüntyögéssel induló Nightwish-klón "Blind And Frozen"-t, amiben mintha Anette Olson kezdené meg a rá jellemző dallamokat, ám nem: egy európai dalfesztivál megnyeréséhez szükséges potenciállal rendelkező, szőrös férfi az elkövető.) A görög vokalista tehát elképesztő teljesítményével rúgja még előrébb a depiből kikapaszkodott Kabanent, aki annyira örül ennek, hogy elfelejti: a metal a gitárról szól. Így aztán hiába minden varázslat, bülbül madaras melódia, modern, táncolható, tuc-tuc ütemes kommersz metal polka, én csak azt mondom, hogy az ilyesfajta leegyszerűsítése a stílusnak korunk gyorsfogyasztói attitűdjét erősíti, amiben nehezen fér meg az alaposság, a kidolgozottság és a lassan kibontakozó bravúr.

Hiába, azonnali seggre ültetés kell a népnek, amire Yannis képes is, csak attól félek, az egész mutatvány arra a tizenöt percre van kihelyezve, ami mindenkinek jár. Akár még neked is.

Garael

Címkék: lemezkritika

Black Sabbath: The End - DVD/CD (2017)

2017.11.25. 12:28 | Dionysos | 9 komment

the_end.jpg

Kiadó:
BS Productions Ltd.

Honlapok:
www.blacksabbath.com
facebook.com/BlackSabbath

Egyetlen kérdés maradt, minden más körülmény és részlet ismert. Ha nem így van, az csak azért lehet, mert szörfözés közben valahogy idevetődtél és miután látod, hogy ez egy alapvetően rock/metal zenékre szakosodott blog, már "lapozol" is tovább. Vagy esetleg mégis megeshet, hogy tudatosan olvasod ezeket a sorokat, mert alapvetően nem áll tőled távol ez a zenei világ, de valahogy ők kimaradtak? Nos, ez nem eshet meg, ezzel pedig a kérdést le is zártam, további szócséplésnek, magyarázkodásnak helye nincs, a verdikt jogerős.

Tehát az egyetlen feltehető kérdés így szól: sikerült-e ezt a páratlan pályafutást lezáró birminghami koncertet méltóképpen megörökíteni és átadni az utókórnak? Igen, sikerült. Egyszerre lett megható és ünnepélyes, úgy, hogy a közönségben elkapott könnyes tekintetek, a láthatóan mindennek hatása alá kerülő zenészek ellenére a Black Sabbath intézménye és lényege a maga sötét misztikumában sértetlen maradt. Ha valaki azt mondja nekem előre, hogy mindez úgy (is) sikerülhet, hogy a tagok sokszor összenevetnek a színpadon, Iommi nem egyszer csibészes mosollyal indítja egy-egy lidérces riffjét és, horribile dictu, színes lufik hullanak alá az égből, azt kinevetem, de legalábbis azt mondom, kamuzik, mert nem lehet, hogy ezek megtörténnek egy Black Sabbath koncerten. Pedig megtörténnek, mégpedig úgy hogy semmi nem veszik el a zene eredeti komor hangulatából. Jó, azok a lufik színesek ugyan, de fekete és sötétlila színekben, Iommi pedig már nevethet, vagy bármit csinálhat, ha az "Into The Void", "Children Of The Grave", "N.I.B" stb. riffje megszólal, akkor kérem vigyázzállás van és tisztelgés. Ha pedig mindez utoljára történik színpadon az egyetemes zenetörténelemben, akkor ugyanez, egy-egy visszatarthatatlan, férfiasan elrejtett könnycseppel kísérve.

magan.jpg

Felfoghatatlan, hogy mit adtak nekünk ők négyen. Itt az ismert okok miatt csak hárman vannak, ami egyrészről sajnálatos, másrészről pedig elhallgathatatlan tény, hogy Tommy Clufetos a doboknál lenyűgöző teljesítményt nyújt. Óriási fazon, aki hihetetlen húzással és látványosan dobol, aligha kérdéses, hogy szegény Ward erre már képtelen lett volna. Ozzy hangja régen nincs már csúcsformában, és nyilván volt utómunka is, de sikerült oly profin kivenni az intonációs bakikat, hogy az előadása teljesen élőnek és természetesnek tűnjön, és egy bombaformában lévő Ozzyt mutasson. Ez így méltó, azt hiszem. Gyönyörű a színpad, látványos a show, szépek a képek, kifejezőek a nézőtéren elkapott pillanatok,  mindent visszaadnak a hangulatból, amit szerencsére hangban sem kevertek le, folyamatos és hallható mindvégig az interakció közönség és zenekar között.

A nagyon értékes bónuszt a CD-n is hozzácsomagolt "Angelic Sessions" jelenti. Öt klasszikus nótát újravettek a stúdióban, láthatjuk is, ahogy "előttünk" a stúdió-próbateremben elnyomják. Ahogy a legvégén Iommi leül a zongorához és kicsit kacska kéztartással leüti a "Changes" első hangjait, hát mit mondjak, magam is elérzékenyültem. Lehet, hogy az akadémiáról ezért elzavarnák, de mindegy is. Ő már a bajsza alatt egy mosollyal rég besétált a zenetörténet halhatatlanjai közé, ott jobb helye van. Mr.Osbourne, Mr. Iommi, Mr. Butler, Mr. Ward, - köszönjük!

P.S.:  Kivételesen egy személyes fénykép is szerepel a cikkben, a héten készült, nagyon nem magyaráznám.

Túrisas

Címkék: dvd

Ügyeletes kedvenc 51. – Senri Kawaguchi: Spring In Lviv feat. QUATTRO (Buena Vista, 2014)

2017.11.24. 17:30 | Dionysos | 2 komment

y_128.jpg

Közel egy éve nem született az "ügyeletes kedvenc" kategóriában bejegyzésünk. Ez nem azért van, mert mostanában nincsenek kedvenceink, hanem mert egyre kevesebb időnk jut zenehallgatásra, a szokásos penzumot is alig-alig tudjuk teljesíteni, nem hogy napokig pörgessük ugyanazt a nótát, és még írjunk is róla! Hát ez az állapot "tört meg" kb. egy hónapja, mikor is az interneten kolbászolva belegyalogoltam egy jelenleg 20 éves japán kislány (itt kivételesen nem [csak] a korára, hanem az aprócska termetére célzok) három lemezébe, ami azóta folyamatosan ordít itthon, a kocsiban, a munkahelyemen.

Nem is olyan régen írtam, hogy mostanság egyre kevesebb rock/metal zenét hallgatok, és inkább egyfajta (egyébként vissza-visszatérő) jazz korszakomat élem. Ennek a "korszaknak" meghatározó fölfedezése Kawaguchi, aki 1997-ben született Nagoyában, Japánban. 5 évesen kezdett el dobolni, de istenáldotta tehetsége folytán olyan rohamosan fejlődött, hogy 8 évesen már a nagynevű japán dobmester, Kozo Suganuma tanítványa. 10 éves kora óta folyamatosan szerepel a nyilvánosság előtt, 12 évesen már a Fragile nevű jazz fúziós bandával koncertezik, mindössze 13 évesen pedig a Drummerworld a világ legjobb dobosai közé sorolja.senri3.jpg

Első lemeze (A la Mode) 2013-ban jelent meg, amit gyorsan követett az az album, amelyen kedvenc dalom is szerepel (Buena Vista, 2014). Azóta kiadta harmadik CD-jét: "Cider (Hard & Sweet)" is (2016). Kawaguchi annyival különb a többi csodagyereknél, hogy tehetségét nem TV-s koktélműsorokban való epizódszereplésekre, YouTube like-ok vadászására pazarolja, hanem a japánokhoz illő fegyelemmel és munkaetikával muzsikál a legjobbak oldalán (pl. Mike Stern, Guthrie Govan, Jan Holberg), közben stabilnak mondható gárdával önálló lemezeket készítenek, és a zeneszerzésből ő is jócskán kiveszi a részét. Állandó szerzőtársai Jun Abe és Philippe Saisse, mindketten billentyűsök.

A "Spring In Lviv" nem mondható tipikus szerzeménynek, sem az akusztikus (gitáros) bevezető, sem a vonósok szerepeltetése nem jellemző Kawaguchi lemezeire, a kristálytiszta, arányos hangzás és a csodálatosan, lépésről-lépésre építkező, magával ragadó dinamika viszont igen. A "titokzatos" QUATTRO név alatt egy vonósnégyest kell sejtenünk (Kay-Ta Matsuno, Lisa Dondlinger, Giovanna M. Clayton, Jorge Villanueva).

A jazz fúziós nótákra általában nem jellemző az a csodaszép, fülbemászó, napok után is kísértő alapdallam, amivel a "Spring In Lviv" indít, de a brutálisan megritmizált, kiállásszerű középrész is inkább olyan, mintha Steve Vai "Fire Garden Suite"-jét hallanánk. Na jó, lehet, hogy nyomokban Dave Brubeck "Blue Rondo à la Turk"-je is beugrik róla. Hetek óta képtelen vagyok leszakadni erről a tételről, nem kérdés, hogy az ügyeletes kedvencek között a helye!!!

Tartuffe

Címkék: ügyeletes kedvenc

Almanac: Kingslayer (2017)

2017.11.23. 22:19 | Dionysos | 6 komment

y_127.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.almanac.band
facebook.com/AlmanacVS.band

Azok közé tartom, akik Peavey mester érdemei elismerése mellett is éveken keresztül azzal tornáztatták az agyukat, hogy vajon mi születne abból, ha Smolski – a tanulóéveket megköszönve, és hálás szívvel maga után hagyva – végre önállósítaná magát, és egy (vagy kettő, netán három?) komoly kvalitást képviselő énekessel csinálna új zenekart. Így amikor az Almanac megszületett, könnybe lábadt szemmel énekeltem hozsannát minden tálentum ősforrásának, a zsenik géniuszának (értsd: a Jóistennek), amiért meghallgatta fohászaimat.

Azután a "Tsar" című bemutatkozó albumot hallgatva kicsit megtántorodott bennem a nagy hév, mert – őszintén szólva – nem voltam benne biztos, hogy ez most sokkal jobb, vagy több, mint mondjuk egy "Soundchaser", vagy éppen "Speak Of The Dead" a Rage-től. Nem történt markáns arculatváltás, nem éreztem jelentős minőségi ugrást – természetesen az énekhangot kivéve. Persze amit Smolski a hangszerén művel, az emberi szavakkal leírhatatlan, így nem volt kérdés, hogy az Almanac azonnali bebocsátást nyer a kedvencek "dicsőség csarnokába".

Egy kicsit talán az is zavart, hogy eredetileg alapvetően sokkal progresszívabb, esetleg neo-klasszikusabb anyagot vártam, ehhez képest az Almanac enyhén szimfonikus hajlamú, mégis lényegében virtigli direkt power metál lett, ami folyamatos csapongást hozott a dagályos romantikából a mesterkéletlen döngöldébe, és vissza. Ha van erénye (márpedig van) a "Kingslayer"-nek, akkor az egyrészt az, hogy meggyőzött: ez a dolog működik, sőt ragályos; másrészt pedig, hogy végre eszembe juttatta, ez a muzsika mire is emlékeztet oly nagyon.

Lehet velem vitatkozni (ahogy kollégáimat és egy-két notórius kommentelőnket ismerem, fognak is), de nekem az Almanac bizonyos értelemben a Paul O'Neill producer által (Isten nyugosztalja!) patetikus metáloperák felé terelgetett Savatage európai inkarnációjának tűnik. Összefüggő sztorik, power riffek, két férfi énekes, romantikus zenei betétek... ismerős? Amikor a "Kingslayer"-t döngetem, szinte ugyanaz az érzés tölt el, mint amikor annak idején a "Dead Winter Dead"-et hallgattam rongyosra: olyan mintha egyszerre rúgnának hasba és öntenének nyakon egy nagy vödör ragadós nyállal...

Néha szinte kínosan szentimentális ez a muzsika, de ezt egyfajta egészséges egyensúlyba hozza Smolski fejszaggató riffelése és a dupla lábgép kérlelhetetlen dübörgése. Nyilván Smolski sem tudja, vagy akarja megtagadni azt a döbbenetesen gazdag orosz romantikus zenei hagyományt, amit pl. Csajkovszkij és az ún. "orosz ötök" (pl. Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov) hagytak örökül. Ugyanakkor a német power metal bűvköréből sem tud, illetve akar szabadulni (és talán a Savatage példája is sokszor lebeg szemei előtt).

A "Kingslayer" zeneileg és tematikájában is közvetlen elődje nyomában jár, de valahogy érettebb, kompaktabb az egész (a kb. 50 perces játékidő talán túl kompakt is nekem). A mindent elborító pátoszt egészen biztosan szokni kell, és biztos akad olyan "true metal" arc, akinek ez megfekszi a gyomrát, de én például az a típus vagyok, aki a "logosz" intellektuális aprólékossága mellett (barokk muzsika, jazz) igényli a "pátosz" elnagyolt szenvedélyességét is. Mit szaporítsam a szót!? Toplista, és kész...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Eric Johnson: Collage (2017)

2017.11.18. 12:02 | Dionysos | 2 komment

y_126.jpg

Kiadó:
Vortexan Music

Honlapok:
www.ericjohnson.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Mike Varney és kiadója, a Shrapnel a '80-as években – hála Istennek! – gitárhősök egész hadát szabadította rá világra; olyan emberek forgolódtak a "mester" körül, mint Marty Friedman, Jason Becker, Vinnie Moore, Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Joey Tafolla, Greg Howe és Richie Kotzen. A többi már rocktörténelem; a kiadó – ez esetben kivételesen jó értelemben – nem csak a közízlést, de általában véve a hangszeres játékot is bámulatos mértékben képes volt befolyásolni (meghatározni). Egy nagyszerű interjúban, amit Danev György készített a shockmagazinnak, Greg Howe vall arról, hogy milyen inspiráló környezet volt ez, ahol a gitáróriások is hétről hétre, szinte ugrásszerűen fejlődtek, csak mert ellesték egymástól a trükköket...

Hogy ennek mi köze Eric Johnsonhoz? Ház az, hogy Greg Howe szerint a világ öt legfontosabb gitárlemeze között ott van Eric Johnson "Ah Via Musicom..." című albuma (1990). Márpedig ha Greg Howe mondja, muszáj hinnünk neki! Bár Johnson nem tartozik a hiper-termékeny szerzők közé, szerencsére mostanában egyre többször hallunk róla. Ez többek között annak köszönhető, hogy a végtelenül szerény, halk szavú zseni manapság gyakorlatilag élőben, szinte első "take"-re (nekifutásra) rögzíti anyagait, hogy a muzsikusok közti kémia, az élő zene varázsa, spontaneitása ne vesszen el a hosszadalmas stúdiózás útvesztőjében.

Johnson utoljára 2010-ben jelentkezett önálló "villanyos" lemezzel (Up Close), 2014-ben közös albumot adott ki Mike Sternnel (Eclectic), majd meglepett minket egy "EJ" címet viselő, teljes egészében akusztikus anyaggal, amiről – letörölhetetlen szégyenfoltja ez blogunknak – annak idején nem tudósítottunk. Most viszont nem leszünk restek világgá kürtölni véleményünket a félig saját, félig földolgozás jellegű, sajnos mindössze 45 perces játékidőt ajánló "Gyűjtemény"-ről (Collage).

Johnson öt szívéhez közel álló dalt dolgozott most föl, szerencsére teljesen saját képére és hasonlatosságára faragva mások szerzeményeit. Nem szolgai másolatokról van tehát szó, hanem jó értelemben vett "elsajátításról", aminek az lett a vége, hogy egy-két nótát szinte föl sem lehet ismerni, pl. Jimi Hendrix "One Rainy Wish"-ének akusztikus-instrumentális verzióját. A többi földolgozás: Stevie Wondertől az "Up Tight (Everything’s Alright)", a Venturestől a "Pipeline", a Beatlestől a "We Can Work It Out", végül B.B. Kingtől a "Rock Me Baby".

Azt kell mondjam, hogy ezek a földolgozások a lemez legjobb pillanatai, pedig a saját szerzemények sem gyöngék. Az öt Johnson-dalból csak kettő instrumentális (Stratagem, To Whom It May Concern). Ez talán nem túl jó hír azoknak, akik nem kedvelik különösképpen Johnson vékonyka, bársonyos, már-már nőies hangszínét, de nekem nincs vele bajom, valahogy szervesen illeszkedik a művész teljesen egyéni, hasonlóképpen puha, simogató gitár soundjához.

A "Collage" nyilvánvalóan nem rocktörténelmi mérföldkő, mint az "Ah Via Musicom", de nagyon finom kis hallgatnivaló, amiben Johnson rajongói egészen biztosan nem fognak csalódni, kivéve akkor, amikor észreveszik, hogy alig 45 perc telt el, és máris véget ért az album...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Médianysos - 5.: Egy jenki Arthur király udvarában - 1889

2017.11.18. 09:59 | garael | Szólj hozzá!

egy_jenki_arthur_kiraly_udvaraban.jpg

Időutazásos fantasy. Nem, ez most nem a Terminátort a középkori keresztesek közé helyező, a kilencvenes években a szerzői jogra nagyot pottyantó magyar írók újabb szüleménye, sőt, nem is egy nagy sikert ígérő új filmsorozat – most azoknak van az idejük –, hanem egy irodalmi klasszikus, mégpedig az egyik legnagyobb amerikai mesélő, Mark Twain tollából. Arthur és korabeli társai mostanában újra reneszánszukat – bocsánat, egy VI. században élt mitikus alak esetében a reneszánszt csak félve merem említeni – élik, és ha Guy Ritchie csak negyedannyi iróniával lett volna képes megrendezni Arthur filmjét, mint amennyivel Twain rendelkezett, minden bizonnyal elkerülte volna a csúfos bukást.

A regény pedig a maga fantasztikus alapfelvetése ellenére szatíra, olyan humorral tálalva, amit a későbbi megfilmesítők vagy figyelmen kívül hagytak, vagy nem voltak képesek ábrázolni – persze az is lehet, hogy egyszerűen nem volt humorérzékük, esetleg a közönségről feltételezték azt, hogy jobban örül az izgalomnak, mint a harsány kacajnak. Én azonban egy másik dologra tippelek: a megjelenő irónia nem is Arthurt, és korát figurázza ki, hanem a regény születésekor burjánzó amerikai kapitalizmust, ráadásul teszi ezt olyan – ennek ellenére – optimista kicsengéssel, hogy azon még Uncle Sam is csak nevetni tudna.

A sztorit valószínűleg ismeri mindenki, bár a mai fiatalokról egyre kevésbé tudom elhinni, hogy Twain a kedvenc írójuk lenne, de a cím önmagáért beszél – mai szóval nagy spoiler. Egy fegyvergyárban dolgozó fiatal szakember szakmai vitába, vagyis verekedésbe keveredik egyik társával, aminek következtében olyan ütést kap, amitől szó szerint repül – vissza az időben. A civilizációs fölény hatalmas: hősünk évezredes előnyét és a technikai haladásból származó ismereteit kihasználva a király barátja lesz, és újításaival – melyek Twain korában valóban újdonságok voltak – sikerül megreformálnia az országot. Hiába azonban a jólét, az emberi lélekhez hozzátartozik a háború – és ezt jenki barátunk sem tagadhatja –, aminek következtében meghökkentő módon a műszaki haladás felett győz a regényben végig kifigurázott mágia, főhősünk pedig a varázslat következtében visszakerül jelenébe.

Nos, utoljára Ráth-Végh István regényeiben találkoztam a középkor furcsaságait, meghökkentő visszásságait, sőt, ideáljait ilyen részletesen és élvezetes módon tálaló, egyben maró gúnnyal kifigurázó stílussal – de hát Twainről tudjuk, hogy mekkora mesélő. A magát főnöknek szólíttató, csavaros eszű, a XIX. századi "bütykölős" és vállalkozásokba bátran belevágó amerikai archetípus mellett a középkor hősei gyermekként téblábolnak, akikből a naivitás mellett nem hiányoznak azok az örök emberi érzelmek sem, melyek mindig is mozgatták a világot. A humor és a történet fő hajtóereje természetesen a jenki sajátos világlátása, amiben nem tud elszakadni kora társadalmi viszonyaitól – főnöknek szólíttatja magát Arthur minden hívével –, és technológiai tudása, amivel a köztársaság bevezetését tűzi ki célul Arthur királyságában. Nem röhejes? Az, de mégsem groteszk: a jenki így válik ugyanolyan naiv hőssé, mint középkori társai, legfeljebb ő egy olyan eszmében hisz, ami "ki is lett próbálva", bár végeredményét még mi sem ismerjük. Furcsa párhuzam ez a társadalmi berendezkedések közötti hirtelen váltás tekintetében, ami sem Oroszországban, sem Afganisztánban – egyelőre – nem hozott eredményt, ráadásul vérrel és áldozattal jár(t).

Nincs ez másként Twain regényében sem: a fényes lovagi sereg pusztulása, ami a főhős elektromos áramal működő fegyverének köszönhető, 3D-s látványban, zenei aláfestéssel – csakis a Carmina Burana "O Fortuna" tételével – és szuper lassításban minden bizonnyal felemelő (lenne), így azonban csak egy olyan korszak erőszakos és tragikus bukása, amibe az eposzok és mondák szerint ma már visszavágyunk. Akárcsak hősünk, pedig ő nem írta, olvasta, hanem megélte (álmodta?) a történteket.

Garael

End Of Paradise: A kiválasztott (2017)

2017.11.11. 08:38 | garael | 4 komment

2017_kivalasztott.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
www.endofparadise.hu

Ortodox magyar heavy metal. Tudom, hogy erre a stílus (és minőségi) jelölésre minimum két kollégám szemei alatt kezd rángani a bőr, de mit csináljak, ha – és ebbe valószínűleg belejátszik a "gondtalan ifjúkor" nosztalgiája is – még mindig el tudok vonatkoztatni azoktól a prozódiai és zenei hibáktól, melyek a "kifinomultabb" rajongói rétegből is kihozza troll-szörnyet.

Az End Of Paradise egyébként szorgalmasan recenzált csapat blogunk hasábjain, és jóllehet kaptak már hideget és meleget, én azok közé tartozom, akik fülében az eddigi erények felerősítő visszhangra találtak, és a kognitív disszonancia – ami úgy látszik, nem csak a politikai véleményalkotás fő formáló ereje Magyarországon – segítségével képes vagyok elegánsan átsiklani a hibákon: vagyis meg sem hallom őket. Ennek alapján ne várjon tőlem a kedves olvasó objektív, gúnyba torkolló kritikát, még ha az megérdemelt is lenne – nem az! –, pedig Isten látja lelkem, sokszor könnyebb epébe mártott tollal írni, mint az ezerszer ismételt dicsérő szavak helyett újakat találni.

Az együttes pedig konokul járja a saját útját, és mivel úgy látszik, ők sem hallják meg a kritikai szavakat, tulajdonképpen legyártották előző lemezük szerves folytatását, annak minden hibájával és erényével együtt. Ami biztos: az énekes, Feltein Attila dallamai jelenleg is szíven találtak, és még azok az elkoptatott szövegi panelek sem zavarnak, melyek a "Gladiátor"-ban tűnnek fel, a valamikori ős-Pokolgép témáinak újrahasznosításával. Bár kritikám elején könnyedén besoroltam őket abba a kényszerítő és merev keretbe, ami jelenleg – érdekes módon – az "őszinte kőkemény rock" ellentéteként a regresszió szinonimája lett, nem biztos, hogy egy külföldi hallgató is ugyanúgy érezne. A közösségi értékfoglalás ugyanis bőven képes torzítani, aminek hatása alól nehéz kibújni – bár most Túrisas kolléga biztos végtelenbe vesző mondatokkal képes szakmai indokokat sorolni, miért is NINCS igazam, már ami a torzítást jelenti – de hát vállalom, mert a zene olyan, mint a hatalom: ki tudja, kiből mit hoz ki. Nálam az End Of Paradise speciel azokat az érzéseket, melyekért a metalt kezdtem el hallgatni, és ha ezeknek az érzéseknek a kiváltó okai "nemesedtek", bővültek is az eltelt évek alatt, pavlovi reflexként épültek be értékelő tevékenységembe, aminek folyamodványaként már a nyitó, kettős szerzemény is aktivizálta agyam tetszést kiváltó részét – aztán ez a lemez végéig úgy is maradt.

Jönnek hát egymás után a jól bevált fordulatok, az ikergitáros, dallamos, ám egyben riffelős megoldások – és ha egyéniséget keresel ezekben, ha nagyon akarod, azt is megtalálod. Az End Of Paradise ugyanis rendelkezik azzal a markáns dallamvilággal, amire az énekes hangja rá is erősít, és ami rögtön felismerhetővé teszi az együttest, ráadásul mivel ez a jegy éppen a banda erősségei közé tartozik, szerencsésen ad kedvező összbenyomást is az albumról – már ha olyan beállítottságú vagy, mint én.

Nem várom persze, hogy kritikám hatására valaki rákattanjon a lemezre – mai világunk mindenbe csúfot beleverő attitűdjét tekintve inkább éppen az ellenkezőjét  –, de ha képes vagy a nyilvánvaló hibákon – melyeket már leírtunk a korábbi kritikákban is, úgyhogy nem ismételném meg őket – átugrani, akkor kellemes, hőskori utazásban lehet részed, persze mai hangzással és fel-felbukkanó szövegi témákkal.

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika