Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Yatin Srivastava Project: Chaos // Despair (2018)

2018.05.27. 11:53 | Dionysos | 2 komment

y_167.jpg

Honlapok:
yatinsrivastavaproject.bandcamp.com
facebook.com/YatinSrivastavaProjectOfficial

Nos, egy kis csemege azoknak, akik - csakúgy, mint én - szeretnek a zavaros mélyben halászni. Ez az anyag az egyik legváratlanabb helyről, India fővárosából, Újdelhiből érkezett. Bár India a Föld hetedik legnagyobb és második legnépesebb állama, nem arról híres, hogy számolatlanul ontaná magából a kiváló heavy metal lemezeket. Biztos vagyok benne, hogy a műfajnak ott is rengeteg fanatikus rajongója van, és jó képességű zenészekben sem szenvednek hiányt, India mégsem mondható - még a legnagyobb jóindulattal sem - metál nagyhatalomnak. Ezen a képen szeretne egy kicsit árnyalni Yatin Srivastava gitáros, zeneszerző, hangmérnök, producer, aki - ha jól tudom - Nagy-Britanniában fertőződött meg a fémes muzsikák iránti lelkesedéssel, és most otthon, szülővárosában próbálkozik a "metál vírus" járványszerű terjesztésével.

Az alapvetően modern, atmoszferikus progresszív metálban gondolkodó Yatin Srivastava egy rakat, számunka - érthető okokból ismeretlen - honfitársával fogott hozzá álma megvalósításához. Talán megbocsájtja az olvasó, ha nevük fölsorolásával most nem duzzasztom fölöslegesen távirati stílusú recenzióm terjedelmét. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy olyan mifelénk ismertebb muzsikusok is epizódszerepet kaptak az albumon, mint Craig Blundell dobos (Steven Wilson, Frost*, Pendragon, Lonely Robot, Kino) és Bruce Soord énekes (The Pineapple Thief). Ezek a nevek jelzik, hogy Srivastava elsősorban a brit rockzenei progresszió hagyományaihoz, hangzásához, hangulatához kötődik, azon belül is hangsúlyosan a Porcupine Tree-féle örökséghez.

A lemezen összesen hat, túlnyomórészt összetett, hosszabb lélegzetvételű szerzemény kapott helyet. Ahhoz képest, hogy ez Srivastava első teljes értékű próbálkozása és a lemez magánkiadásban jelent meg (digitális és fizikai formátumban), teljesen korrekt a hangzás. Sőt! Az anyagot egyébként Srivastava maga mixelte, a maszeterlést pedig Ermin Hamidovic végezte, aki olyan nagy nevekkel dolgozott már együtt, mint a Periphery, Devin Townsend Project, Architects, SikTh. Aki ebben a májusi záporokkal tarkított fülledt időben egy kis kuriózumra vágyik, hogy a légkondi segítségével kellemesen temperált otthonából elűzze az egykedvűség démonjait, nyugodtan próbálkozzon a Yatin Srivastava Project bemutatkozó albumával!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Maestrick: Espresso Della Vita: Sorale (2018)

2018.05.26. 11:01 | Dionysos | 4 komment

yyy_13.jpg

Kiadó:
Marquee/Avalon

Honlap:
facebook.com/maestrick

Gyermekkorom kedvenc mondókája jutott eszembe: "Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike mind megette. Kerekecske-dombocska, itt szalad a nyulacska!" Igen, elmentem vadászni a világháló sűrű, rejtelmekkel, meglepetésekkel teli erdejébe, majd megláttam, meglőttem, hazavittem, megsütöttem, és végül úgy fölfaltam, mint a sicc! Hogy mit? Hát a Maestrick néven futkosó brazil progger nyulacska új albumát. Ez a nyulacska bizony nem nyálacska, viszont érdekes ötvözetét képezi a "Majesty", azaz fenség, magasztosság szónak (talán nem véletlen, hogy annak idején a Dream Theater éppen ezen a néven kezdte karrierjét), illetve a még magyarul is fölismerhető trükk (cseles mutatvány, fortély) kifejezésnek.

A kiváló vendéggitárossal (Adair Daufembach) kiegészülő brazil trió tényleg icike-picike, de tökéletesen illik rá mind a fenséges, mind a trükkös szó. Szerintem még hazájukban sem ismerik igazán őket, de mi (régi, szenvedélyes vadászok) már a 2012-es debüt albumukat is "befogtuk" annak idején. Akkor még egy számomra ismeretlen kiadónál jelentek meg, de beszédes tény, hogy azóta fölfigyelt rájuk a sokkal komolyabb hátteret, promóciót jelentő japán Marquee/Avalon. A japánok gyakorlatilag mindenevők, de azt is tudjuk, hogy kiváltképp kedvelik a stílusok között bátran csapongó, grandiózus és összetett progresszív metál muzsikát.

A Maestrick zenéje ellenáll minden kategorizálási kísérletnek, egy kicsit kiszámíthatatlan, örvénylő kavalkádja a Dream Theater, a Queen, és – sajnos ez nem sokat fog mondani az átlag olvasónak – a kicsit cirkuszi, musical-es hajlamú art/prog-rock formációnak, a svéd A.C.T-nek. Ezeket a fiatal muzsikusokat elképesztő hangszeres kompetencia és nem hétköznapi dalszerzői képességek jellemzik. Képtelenség kiszámítani, hogy mi következik; bármikor előkapnak a varázskalapból egy nyulacskát: szimfonikus betét, klasszikus kórusmű, veretes power riffelés, szalonzene, törzsi ritmus, jöhet bármi!

Nem mondom, a 80 perces albumhoz – éppen a kiszámíthatatlanság, a kápráztató sokszínűség okán – kell egy kis türelem, de megéri. Talán nem is egyben érdemes meghallgatni; jobban jár az, aki aktuális hangulatának megfelelően mazsolázgat belőle – nekem momentán a nyíltan keresztény üzenetű, gospel kórussal színesített "Across The River", a "dzsungel-meets-portugál népzene-meets-europower" képlet szerint elegyített "Penitencia" és a lemezt záró 11 perces nagyepika (Transition) a kedvenceim.

Az albumhoz ugyan semmi köze, de veszett jó az együttes énekes-billentyűsének, Fabio Caldeirának "Nothing Else Matters" földolgozása. Azért ezt ágyazom be ide, mert az új albumról sajnos semmit sem találtam "nyilvános felületen".

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Nozomu Wakai's Destinia: Metal Souls (2018)

2018.05.25. 14:58 | garael | Szólj hozzá!

destinia.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlap:
www.guitarofzorro.com

Egészen ezen album megjelenéséig meg voltam győződve, hogy a gitáros főszereplő hölgy – mentségemre legyen mondva, hogy nem félmeztelen fotókat láttam róla, bár a japánoknál sosem lehet tudni – aztán most kiderült, mekkorát tévedtem. Mindenestre már a debüt – amelyen Rob Rock és néhány japán haver vendégeskedett – meggyőzött arról, hogy… hogy azok a kijelentések, miszerint Wakai lenne a heavy metal szigetországi – mit szigetországi, világméretű! – megmentője, erős túlzásként emelik egy szinttel feljebb hősünk képességeit, mint amilyen jelenleg a valóságban, és itt a jelenleg szón van a hangsúly, mert jómagam többször is tapasztaltam, mire képes a zen-buddhizmusból, valamint a kulturális háttérből eredő fegyelem és szorgalom. (Arról nem is beszélve, hogy mélyen egyetértve Túrisas kollegával, igazi shredder gitárakrobatákat – és szándékoltan nem művészeket,vagy zenészeket írok – Ázsiában találni, valahol a 10-15 éves korosztály környékén, ahol divat lett virtuális ujjakat növesztve szarni a lehetetlenre, no és az elvárásokra.)

Egyelőre azonban barátunk valahol ott tévelyeghet, ahol talján párja, a szintén erősen feminin vonásokkal rendelkező Tommy Vitaly, csak hát az olasz egy leheletnyivel jobb, illetve sokoldalúbb dalszerző. Ezen kijelentésnek természetesen erős a szubjektív tartalma, és mondom, nem lehet tudni, mivé, illetve hová fejlődhet Nozomu, mindenesetre sikerült neki egy olyan erős gárdát összehaverkodni, amivel a határ a csillagos ég. Nem véletlen hát a Frontiers figyelme, ami hozzásegítette egy fél Whitesnake brigád – Marco Mendoza és Tommy Aldridge –, valamint az elmúlt egy-két év legcsodálatosabb felfedezésének, az aranytorkú Ronnie Romeronak a segítségéhez: úgy gondolom, ilyen háttértámogatáshoz már csak a tehetség és némi szerencse szükséges.

Mert gitárhősökre mindig szükség lesz, legalábbis a metal műfajában, ami ugyan magasról tesz a külsőségekre – legalábbis a rockerek egy része úgy gondolja – ugyanakkor konzervatív elvárásokkal teli: igenis, kell a hosszú haj, a széles terpesz, a teli vigyor és a félmeztelenség – ha ez megvan, akkor elég már hősies pózokkal etetni a jónépet, higgyük el, sokan megeszik a dolgot. Ezzel persze most nem arra utalok, hogy Wakai ne lenne kitűnő zenész, és ne tudná eljátszani az összes hang permutációját és variációját – erre rajta kívül még ugye Chuck Norris képes –, de a műfaj megmentőjének kikiáltani – nos, a hallott anyagot tekintve barokkos túlzás.

Hogy mégis, mivel van bajom? Nem a technikai felkészültséggel, mert abban, mint említettem hiba nincs, sőt, még a könnyed elegancia is fellelhető az izzadós megfelelési kényszer helyett, de a dalok összessége – bár mindent elsöprő himnusznak íródtak, melyeket Romero úgy is prezentál – nem győzött meg arról, hogy világmegváltó mű született. Jó-jó, elismerem, hogy egyik szerzeménybe sem lehet belekötni, így a színvonal egységes, töltelék pedig igazából nincs is, de az a bizsergető érzés elmarad, ami arra ösztönzi a jóembert, hogy negyven éves fejjel is léggitárt ragadjon, és haja-híját lobogtatva újra tinédzser legyen.

A dalok persze hűen követik a hősünk példaképei által lerakott utat, van itt Dio, Whitesnake, Rainbow, európai heavy rock (Jaded Heart, Gotthard, Bonfire) replikáns, csak a klasszikusoknál gyengébb minőségben, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem élvezzük a sodró lendületet és a romantikus hősiességgel eljátszott gitárfutamokat. Sőt, ki merem jelenteni, hogy a leírtak ellenére – vagy azok mellett – a dalok nem patikamérlegen születtek, és mértékegységük az 1 lelkesedés, csak hát tudjátok, az a szikra hiányzik, ami egyesek szerint az ihletett állapothoz, mások szerint egyszerűen a mesterműhöz szükséges, hogy felrobbantván a lelkünket, utat nyisson a művészetből eredő boldogság felé.

Garael

Címkék: lemezkritika

Dreyelands: Stages (2018)

2018.05.25. 09:25 | Dionysos | 1 komment

y_166.jpg

Honlapok:
www.dreyelands.com
facebook.com/dreyelandsband

Nagy megelégedésemre szolgál, hogy a május végi (nyár eleji) hajrára jutott egy magyar megjelenés is. A progresszív metálban alkotó Dreyelandsot elvileg nem kellene bemutatni, de sajnos mégis muszáj, mert oly régen hallottunk már róluk, hogy talán igaz se volt. Pedig igaz minden egyes szó: a Wendigo mellett a Dreyelands volt a legígéretesebb prog-banda hazánkban, akiknek minimum elvi esélye volt arra, hogy külföldön is megismerjék őket, a határon túlról is szerezzenek maguknak rajongókat. 2010-ben egy apró, de a műfajban elismert finn kiadónál, a Lion Musicnál jelent meg első albumuk, a "Rooms of Revelation", mely a Hang-Súly – Hungarian Metal Awards szavazásán elnyerte az év debüt lemeze díjat.

Azóta eltelt 8 év, és 8 év sajnos nagyon hosszú idő. Ebben a szakmában éppen elég ahhoz, hogy megfeledkezzenek az emberfiáról, és akármilyen komoly teljesítménnyel rukkolt is elő egykor, vészesen meghalványuljon még az emléke is. Nyilván nem ültek a babérjaikon, hiszen a zenekar motorja, Horváth András Ádám gitáros például folyamatosan muzsikált az After Cryingban, BZ-vel közösen pedig At Night I Fly néven 2012-ben csinált egy kiváló EP-t (aminek azóta is várjuk a folytatását), de tavaly megjelentetett egy "Sweet Enemies" című szólóalbumot is. Ami az utóbbit illeti – minden rosszindulat nélkül – talán jobb, ha inkább csöndben maradunk.

Szóval 8 hosszú év alatt sok minden történik, például az egykori hype lecseng és nemzetközi szinten is elapad a stílus iránti érdeklődés. Szurkolóként, az alapvonalon túlról mondom: biztos megvolt a maga oka, de ziccert hagytak ki; addig kellett volna ütni a vasat, amíg meleg. Az új anyagnak az sem válik előnyére, hogy – egyébként érthető – anyagi okok miatt csak digitálisan jelenik meg; nem lesz CD, csupán egy 500 példányos limitált baksa. Tudom, hogy régisulis, öreg hínár vagyok, de nekem például iszonyú sokat jelentett volna kezembe venni az albumot, végiglapozni a szövegkönyvet stb. Tuti, hogy egy pár száz példányos "limitált" CD széria is gazdára talált volna…

Egy dolognak mindenképpen örülök, sikerült megtartani az időközben komoly nemzetközi sikereket bezsebelő Nikola Mijic énekest. Elképesztően jó képességű dalnok, méltán figyelt föl rá Thorsten Köhne az Eden's Curse-ből, ahol ráadásul – részben éppen Mijic otthonra találása miatt – egyre jobb lemezeket készítenek. Úgy tűnik, a bizonytalan billentyűs poszton is sikerült végre a Dreyelands-nak megállapodni; a fiatal, lelkes Kővágó Zsolt (HoneyBeast) nagyon jó megfejtésnek tűnik (noha első ránézésre zenei háttere némileg azért különbözni látszik).

A produkcióról is érdemes szólni néhány szót. Hiába az önfinanszírozás, a kis költségvetés, a kiadó hiánya, a zenekar ragaszkodik az igényes kivitelezéshez, megvalósításhoz. Nincsenek olcsó megoldások, nincsenek kiskapuk: Horváth András Ádám producerként személyesen fölügyelte a munkálatokat, a keverést és a maszterelést az ország egyik legjobb hangmérnöke, Hidasi Barnabás (HL-Studio) végezte, a zenekart pedig 15 fős vonós zenekar (Budapest Art Orchestra) és 16 fős kórus (Voice Station) kísérte! Ezt bizony a nagyok is megirigyelhetnék… Ugyanezt már nem föltétlen mondanám el a borítótervről…

A progos zenekarok dédelgetett rigolyája, hogy koncepcionális albumokban gondolkodnak. Ez egy nyomasztó örökség – hogy ne mondjam: kétélű kard –, amit elsősorban olyan zenekarok hagytak az utókorra, mint pl. az egyszeri és megismételhetetlen Pink Floyd. A Dreyelands második lemezéhez is egy sötét, komor téma adta meg a vezérfonalat, úgy határoztak, hogy a gyász lelki földolgozásának klasszikus öt állomását járják végig, úgy, ahogy azt Elisabeth Kübler-Ross, svájci származású pszichiáter "A halál és a hozzá vezető út" (1969) című művében fölvázolta: (1) elutasítás, (2) düh, (3) alkudozás, (4) elkeseredés, (5) elfogadás. Ennek megfelelően öt szám szerepel a lemezen, plusz a zenekar honlapjáról digitális verzióban letölthető egy olyan nóta, ami annak idején egy Lion Music által megálmodott jótékonysági albumon jelent meg (Embrace The Sun, 2011). Ezt a "Life is Worth the Pain (Re-Loaded)" című szerzeményt teljes egészében újravették kórussal, vonós zenekarral.

Visszatérve az időzítésre, miközben totál lelkes vagyok az új anyag megjelenésétől, nem rejthetem véka alá azt a "kritikai" meggyőződésemet, hogy 8 hosszú év után ennél valami anyagosabbal, táplálóbbal, kiadósabbal kellett volna előállni ahhoz, hogy az emberek fölkapják a fejüket. Ez nem a tartalomra vonatkozik, mert az vitathatatlanul elég fajsúlyos, hanem a játékidőre. A "Stages" nincs 36 perc, a nyúlfarknyi felvezetés-jellegű "Denial" és "Depression" tételeket helyükön kezelve ez, kérem szépen, lényegében egy három számos EP!

Ami a muzsikát illeti, nem találok rajta fogást. Vérbeli Dreyelands anyag, ami – ha lehet – még nem éppen életvidám elődjénél is borongósabb, sötétebb, gyomorszorítóbb. Hallatszik rajta, mennyi törődés, mennyi precizitás, mennyi szakértelem, mennyi munkaóra lett belefektetve, miközben egyáltalán nem kelti egy izzadtságszagú, konok erőlködés benyomását (pedig nem lehetett könnyű szülés!). Nekem elsősorban a nemrég megjelent Tomorrow's Eve album jut róla eszembe: nehéz, csámcsogós, de tartalmas muzsika, amely ráadásul még emészthetőbb, dallamosabb is a kicsit szögletes németeknél.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Subsignal: La Muerta (2018)

2018.05.24. 18:23 | Dionysos | 2 komment

yyy_12.jpg

Kiadó:
Gentle Art of Music/Soulfood

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Hoppá, hoppá, hoppá! A kiadók tövig nyomták a gázt, hogy mielőtt visszavonulnának egy rövidke nyári szünidőre, még gyorsan ellássanak bennünket néhány jó kis hallgatnivalóval. Panaszról szó sincs, csak azt próbálom némileg izgatottan elmagyarázni, hogy a meghajtómon hirtelen több ígéretes lemez is várja a kritikai értékelést. Ezek között alaposan meglepett a német prog-rock kedvenc, a Subsignal új albuma, mert fogalmam sem volt, hogy új anyag várható tőlük. Miközben én már azt hittem, közel vannak ahhoz, hogy földbe álljanak, ők szépen csendben új kiadóhoz igazoltak és megírtak egy lemezre való nótát. Soha rosszabb meglepetést!

Az új kiadó nem más, mint az egykor Pink Floyd tribute bandaként induló RPWL saját cége, a Gentle Art of Music, melynek élén az RPWL énekese, Yogi Lang áll. Ő is producerelte a Subsignal új albumát Kalle Wallnerrel közösen. Ez a környezetváltozás kifejezetten jót tett bandának, hiszen a "La Muerta" a Subsignal eddigi legemészthetőbb, legrockosabb, legmagabiztosabb lemeze lett. Markus Steffen gitáros-zenekarvezető is azt nyilatkozta: úgy érezték, néha kevesebb több, ezért nem az eddigi epikus hangvételű, lassan építkező koncepcionális sémát követték, hanem önálló dalokban, egymástól független, kerek kis szerzeményekben gondolkodtak. Ilyen értelemben a "La Muerta" zenei ellenpontozása a legutóbbi, 2015-ös "The Beacons Of Somewhere Sometime"-nak.

Az új anyag tényleg élettelibb, szellősebb, rockosabb, de egyúttal emészthetőbb lett elődeinél, még a szólóban nem éppen brillírozó Steffen is többet mutat magából. Arno Menses énekes továbbra is garancia a kellemes Yes és Marillion áthallásokra. A Subsignal létezése már önmagában véve is egyféle anomália, hiszen a döbbenetesen tehetséges Sieges Even – mint közvetlen előd és ősminta – sem tudott fönnmaradni. A tény, hogy ezek a srácok, ezzel a nem éppen rádióbarát zenével közel 10 éve működnek, sőt bizonyos értelemben még megújulásra is képesek, egészen káprázatos. Ami viszont még engem, vérbeli szurkolót is váratlanul ért, hogy a nyálas, zongorás, csajos duettes "Some Kind Of Drowning" is nagyon bejön...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Spock's Beard: Noise Floor (2018)

2018.05.24. 17:30 | Dionysos | 1 komment

yy_23.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.spocksbeard.com
facebook.com/spocksbeard

Amikor meghallottam, hogy Jimmy Keegan dobos, a zseniális kisember kilépett a bandából, már szemem sem rebbent. Nem azért, mert ez a húzás valamiképpen várható vagy megjósolható lett volna, hanem mivel abszolút biztos lehettem benne, ez a zenekar lendületét nem fogja vissza, teremtő energiáit nem apasztja el. Ennél durvább dolgokat is átvészeltek már, ráadásul csak annyit kellett tenniük, hogy fölhívták telefonon a régi ütőst, Nick D'Virgiliót, aki örömmel játszotta föl velük/nekik a dalokat a stúdióban. Az egyelőre talány, hogy mi lesz a koncerteken, ő kíséri-e majd a csapatot a turnéra, vagy valaki mást keresnek erre a szerepre. Mindenesetre remélem, hogy hazánk ezúttal sem fog kimaradni a szórásból.

A "Noise Floor" a prog-rock titánok 13. lemeze és csakúgy, mint elődje, az InsideOut kiadó támogatásával jelent meg. A 2015-ös "The Oblivion Particle" vonalát viszi tovább, amennyiben jobbára direktebb, rövidebb dalok kaptak helyet rajta. Ez a kijelentés azért leginkább csak a Spock's Beard egy-két korábbi nagyepikájához viszonyítva állja meg a helyét, hiszen a nyolc dal közül egy sincs öt perc alatt. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy talán az idejét sem tudom, mikor hallottam rock muzsikát utoljára ilyen eszméletlenül jól szólni. Minden hangszer tisztán, jól elkülöníthetően szól, az összhangzat mégis szerves és arányos; nincs torzulás, gerjedés, kása, de pihe-puha lekerekítés, fullasztó kompresszió sem: él és lélegzik az egész. Az érdem elsősorban Rich Mouser hangmérnöké.

Tagadhatatlan, hogy az Enchantből igazolt Ted Leonard mára teljes mértékben beilleszkedett a csapatba, sőt a zeneszerzési folyamatokból is kiveszi részét. Nekem most valamiért úgy tűnik, hogy talán egy kicsit túl dominánssá is vált, a bandában ugyanis mindenki jól énekel és a kidolgozott kórusokban is jól szerepel, de ezúttal szinte csak Leonard hangját hallani (e tekintetben üdítő kivétel a "Beginnings"). A frontember által egy személyben fölénekelt hangsávok ilyetén szaporításával a vokálok tehát kissé egyneműre sikerültek. Persze élőben másként fog mutatni a dolog...

Habitusomból adódóan én szeretnék valamivel több hangszeres részt, szólót, elszállást hallani (mint pl. a végig instrumentális, valószínűleg javarészt Ryo pihent agyából kipattant "Box Of Spiders"-ben), de ez már megint csak amolyan kötekedés. Az viszont tuti, hogy a rajongóknak nem kell azon tipródni, hogy érdemes-e megvenni az albumot; minden habozás, különösebb teketória nélkül mihamarabb meg kell rendelni a dupla CDs digipak csomagot, mert a második korongon helyet kapott négy dal is kiváló, alaposan kiérlelt szerzemény, nem pedig valamiféle koncként odavetett fércmunka. Toplistás anyag – kétség sem férhet hozzá.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Amorphis: Queen Of Time (2018)

2018.05.18. 11:33 | Dionysos | 4 komment

y_165.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.amorphis.net
facebook.com/amorphis

Előrebocsátom, hogy nem leszek igazán fair sem a zenekarral, sem a mostanában elégedetlenkedő ősrajongókkal. Egyrészt mindjárt az elején el akarom mondani – gyakorlatilag csak amolyan apropóként használva föl a finn zenekart –, hogy milyen kevesen ismernek föl egy alapigazságot a zeneiparban: a zene (melynek – tessék már tudomásul venni! – a hangzás milyensége, arányai és minősége is része) nem csak a konkrét alkotóktól, muzsikusoktól függ, hanem ebben a villanyos, stúdiótechnika-függő korban bizony nagyrészt a producerektől is. Persze nekik mostanában egyre kevesebb szerep jut, de ennek nem szakmai okai vannak, hanem a zeneipart általában érintő válság (a produkciós költségek drasztikus beszűkülése) a fő bűnös. Ma már alig vannak fölfedezők és fölfedezettek, rizikós előfinanszírozások (bár ezzel együtt szerencsére kevesebbszer fordul elő az is hogy a naiv, mit sem sejtő művészeket a kiadók, menedzserek szisztematikus lenyúlják).

Szóval egy jó érzékkel megáldott, jó fülű producer (manapság ritka holló) rengeteget tud tenni egy zenekar zenei fejlődéséért, sikeréért, rendbe tud szedni egy széteső brigádot, inspirálni tud egy megrekedt alkotót, föl tudja varrni a ráncokat, feszessé tudja tenni a megereszkedett testrészeket – pont, mint egy tehetséges plasztikai sebész. Szerintem vitán fölül áll, hogy Jens Bogren, a nagy svéd varázsló ilyen producer. Gyakorlatilag a heavy metál birodalom Midász királyaként képes arannyá változtatni majdnem mindent, amihez hozzáér. Persze van egy határozott, jól fölismerhető, már-már megalomán stílusa, ami nem mindenkinek tetszik, de nekem történetesen nagyon bejön. Mindez már önmagában is megérdemli a rá áldozott bekezdéseket, de van aktualitása is, amennyiben az Amorphisnak ez már a második lemeze, amit Bogren producerelt. Szerintem jól hallható a hangzásbeli, hangképi előrelépés – főleg a korai albumokhoz képest.

A másik provokatív mondandóm pedig az ősrajongóknak szól. Sokan szűkölnek – magukat kritikusnak nevezők is –, hogy mi már ez a sok folkos motívum (emberek, már bocsánat, de ezt az Amorphis nem most találta ki!), meg hogy minek ide nagyzenekari háttér, nem beszélve az irritálóan fülbemászó refrénekről. Hogy mi? Most tényleg: elég következetlen dolog a régi játékosságot, kísérletezőkedvet, fejlődésre irányuló igyekezetet számon kérni egy bandától, ha minden újítást, minden egyes útkereső próbálkozást azonnal lehurrogunk vagy giccsnek minősítünk. Akadt olyan, magát régisulis rajongónak nevező kritikus, aki önismétlő, negédes epigonmunkának nevezte a "Queen Of Time"-ot, majd fölényes könnyedséggel hozzátette: ja, egyébként öt szerzemény a kilencből tényleg telitalálat! Mondjuk én úgy tudom, hogy az alapkiadáson 10, a japán verzión 11 nóta szerepel, de az idézett kijelentés tartalmilag, logikailag nem is itt bicsaklik el...

Úgyhogy kontrázok: nekem mind közül eddig ez az Amorphis lemez jön be legjobban, úgy szól, hogy lemálik tőle az arcom, kellően változatos, merészen nyúlkál át stílushatárokon, és szimpatikus arányban adagolja a súlyos, elhörgött verzéket és a hiperdallamos refréneket. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy tényleg nem vagyok ősrajongó, sőt valójában rajongó sem, inkább csak szurkoló (ez látszik abból, hogy eddig összesen egy cikkünk született Amorphis kiadványról, az sem az én "tollamból"). Az én ízlésemnek itt sajnos édeskevés a hangszeres szóló, és bizony a kicsit enervált 2013-as FEZEN föllépésükkor is alig győztem kivárni a Deep Purple-t.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lords Of Black: Icons Of The New Days (2018)

2018.05.17. 17:59 | garael | 5 komment

lords_of_black-cover-2018.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
www.lordsofblack.com

A Lords Of Black ezzel az albummal világosan kijelölte saját útját, amin Axel Rudi Pell is szeretne lépkedni, csak hát sajnos sosem fog – legalábbis ilyen magabiztosan nem.  Mert jóllehet, a csapat zenei hatásaiban Uli Kuschnak hála a Masterplan, illetve Jorn szóló albumai mutathatók ki, azt azért az aranytorkú felfedezettem maga sem tagadhatná – meg hát miért is tenné? –, hogy eddigi albumaik epikus számaiban megcsillannak a szivárvány színei, még ha fakóbban is, mint amit Blackmore-ék annak idején az égre festettek. A LOB tehát mindaz, amivé Pellnek válnia kellene, ha lenne benne némi mersz és kockáztató kedv, aminek hiányában azonban tulajdonképpen évek óta ugyanazt az albumot gyártja le, jobb-rosszabb változatban.

Az ifjú Rómeóban (Júlia nélkül, ám Tony Hernando gitárossal egyetemben) ezzel szemben buzog a tettvágy, így aztán még talán sosem tartalmazott ennyi progresszív elemet és szigort a hispánok  "all-star" válogatottjának egyetlen munkája sem – hála az énekes és a gitáros tehetségének, valamint a producer tuti elképzeléseinek, aminek eredményeképpen nem a legutóbbi lemez "copy-paste" változatát kapjuk meg. (A végletekig torzított gitár hangja mintha a Jorn aranyéveit végigkísérő Lofstadt mintája lenne, és ebbe még a Frontiers sem akart beleszólni – biztosan úgy rettentek el tőle, mint egyszeri kommunista a tőkétől.)

Romeo érzékelhetően tanult a mester mellett, hangjával akár a telefonkönyvet elénekelve is fenn tudná tartani a figyelmet, gitáros társa pedig jelenleg – ismétlem, jelenleg – sokkal jobb teljesítményre képes, mint a fáradtság és kopottság jeleit mutató Blackmore, így aztán már csak a megfelelő zene kell ahhoz, hogy remeket alkosson a gárda. A kiválóság pedig hajszál híján sikerült is, és ha az albumon szereplő 12 számból kiválasztjuk a legjobb kilencet, akkor meg is kaptuk volna – itt viszont hibázott a producer, mert a kevesebb néha többet ér –, ezt az aranyigazságot pedig az olyan túlnyújtott, vagy semmitmondó számok erősítik meg, mint az epikusnak szánt, ám tartalmatlan "The Way I'll Remember", vagy a töltetlen rétes módjára nyúló és unalmas "Kings Reborn". Most persze ütheti a fejemet az elvarázsolt hallgató, hogy mi-mindent hordok itt össze, és nekem a sok sem elég: igaza van, mert én nem vagyok olyan, mint a valamikori katedrálist építő mesteremberek nemzedékei, akik direkt hibákat hagytak munkájuk során, mivel tökéletest ember nem alkothat. Nem, belőlem inkább haragot vált ki, ha az elszalasztott lehetőségre gondolok, mert a csapatban igenis benne van a lehetőség, hogy az első vonalba kerüljön, de ahhoz meg kell tanulni a mértéket. Hiszen akik úgy tudják a Masterplan Helloween-gyökerű, ám játékosan progresszív világát felidézni, mint ahogy azt a "When A Hero Takes A Fall"-ban és a "Fallin'"-ban teszik, vagy olyan Stargazer-szerű epika összekovácsolásra képesek, mint az "All I Have Left" – azzal a dal gerincét alkotó gitárszólóval, apám! –, azokról igenis elvárom, hogy ne hibázzanak, főleg most, amikor az örökség ápolása mellett mernek és tudnak modernek és előremutatóak is lenni.

A kritikai megjegyzések után itt pedig a dicséret sorainak kellene következni, de elég meghallgatni a csatolt klipet ahhoz, hogy ne fogjon a klaviatúra billentyűje, mert a hangok mindennél ékesebben beszélnek, én pedig nem akarom az elkoptatott jelzők halmozásával rabolni az olvasó türelmét. A LOB egész egyszerűen leszállította eddigi legjobb albumát, és ha képesek lesznek tartani ezt a színvonalat, előbb-utóbb az ereje teljén túljutott Masterplantól akár át is vehetik a zászlót.

Garael

Címkék: lemezkritika

Kobra And The Lotus: Prevail II.

2018.05.11. 12:58 | garael | 3 komment

kobra_and_the_lotus-cover-2018.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

A kobra és a lótusz egyes kultúrákban a nemiséget szimbolizálja, így az az együttes, amelyik ilyen névvel jelentkezik a nemzetközi porondon, máris előnnyel indul nálam. Még szerencse persze, hogy a csapat egyik tagja hölgy, mert aztán találgathatnék, melyik torzonborz kant illeti meg a lótusz szerep… de ez nem így van, a dologba csupán az apró bökkenő zavarhat bele, hogy éppen a hölgy viseli a kobra művésznevet, mellette gondolom, a négy hím virágszál próbálja erősíteni a maszkulin jelleget.

Kobra Paige azonban nagyon is dekoratív hölgy, ami még Metálországban is alapvető szimpátiát biztosíthat, ráadásul még énekelni is igazán tud (így szerencse, hogy nem dobos) – ez éppen egy faktorral több, mint amit a popban a hasonló kvalitásokkal rendelkező nőknél megszokhattunk: nos, többek között ezért is szeretem jobban a metal, mint a popszínteret. Csaj-fronted fémzenéből persze már egy egész alstílus kivirágzott, ám a csapat esetében felejtsd el a szimfonikus szende gót szopránkákat, mert hősnőnk és csapata belevalóan kemény, groove-orientált műfajban játszik, nem is kispályán; elég, ha annyit mondok – már ha van, akinek ez viszonyítási alap –, hogy sok esetben a szépreményű, Uli Kusch által éltre keltett, ám pusztán egylemezes Beautiful Sin juthat az eszünkbe, egy-két kilóval fémesebb kiadásban, amire Kobra Magali Luytenhez hasonló hangja csak kellőképpen ráerősít.

Bár a zenekar már többedik albumával jelentkezik, hozzám csak most jutottak el, így sajnos nem tudok hasonlítani a korábbi produkciókhoz – ebben a tekintetben tehát szűz voltam (mint a lótusz), az viszont már adhat alapot, hogy a két gitárosból az egyik, Jurek James a Soilworkkel  lépett korábban színpadra – nos, azt hiszem, ezek után senki sem fog halovány Nightwish kópiát várni. Aki igen, azt azonban nem hiszem, hogy csalódás éri, már ha nem a stílus, hanem a prezentált színvonal számít. Mert kobráék teszik a dolgukat, sőt, értik is azt, és a keményebb hangvétel szinte jól esik az ember fülének, ha a sok dallamos metal után már némi agresszívebb bánásmódra vágyik – főleg, ha férfi az illető, és főleg, ha ilyen kvalitásokkal rendelkező hölgy nyújtja azokat. (Tudom, ítéljetek el szexizmusért, de ha a hódolat ezt takarja, akkor valóban bűnös vagyok.)

A stílus tehát a power metal szikárabb, groove-osabb vonulatát képviseli, bár az énekdallamok, valamint a folyamatos darát elkerülő tempó-váltások igencsak segítenek az emésztésben, és ha nincs is slágeres, kiugró tétel a lemezen, azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy töltelék sem. A lótuszok munkája mindenképpen figyelemre méltó, a producer pedig jól ráérzett az énekes nőiessége, és a zenekari zúzda ambivalenciájából eredő feszültség-forrásra, amihez remekül passzol Kobra dögös, egyben finom megoldásokra is képes hangja.

Néhány kritikát olvasva felmerült a vád, hogy kissé mesterkélt az egész, én azonban nem érzek ilyet, már csak a stílust hallva sem, ami nem éppen a metal legpopulárisabb szegletéből ontja ránk a csikorgó riffeket, és a felvezetett dallamokat akkor is élvezettel hallanám, ha az énekes egy női ogre lenne – ilyen hanggal? –, jöhet!

Aki tehát egyenletesen megbízható színvonalú, szigorúbb heavy metalra vágyik, némi  női rafinériával, az bátran próbálkozzon, biztos nem fog kígyómarásban elhunyni, a virágot meg aki szereti, az…De tudjátok Ti!

Garael

Címkék: lemezkritika

Vegael: Apocalypse (video)

2018.05.11. 12:06 | Dionysos | 2 komment

Egyenjogúság ide vagy oda, a metal továbbra is alapvetően maszkulin műfajként él a köztudatban, akár tetszik, akár nem, ezért örülünk és lehetőségeinkhez képest segítünk, ha a gyengébb nem képviselői is bejelentkeznek és helyet követelnek maguknak a rockerek között. Ez történt most is, és nem is akármilyen finomkodó formában! A látványos videóban szigorú megjelenéssel (pedig valójában kedves, fiatal hölgy ám Kata) "Apocalypse" címmel készítette el bemutatkozó dalát Benőcz Kata gitáros, Vegael művésznéven. A nóta felvétele a soproni MD stúdióban készült, basszusgitáron Vörös Gábor, dobokon pedig Kiss Dániel működött közre.

Korrekt módon meg is oldotta a nagyon nehéz feladatot Vegael, sodró, lendületes dalt írt, amit a látványvilág hatásosan szolgál ki. A dal közepébe ötletesen beleszőtt Mozart Requiem-részlet különösen feldobja a nótát és talán azt hivatott jelezni, hogy Kata bizony a klasszikus zene felől érkezett a rockerek közé, és ha már itt van, fogadjuk szeretettel, további sok sikert kívánva neki.

Túrisas

Címkék: video