Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Blind Ego: Liquid (2016)

2016.09.27. 12:24 | Dionysos | 1 komment

y_68.jpg

Kiadó:
Gentle Art Of Music/
Soulfood Music

Honlapok:
www.blind-ego.com
facebook.com/blindego

Nem hiszem, hogy a "Blind Ego" név sokaknak lenne ismerős. De ha azt mondom, ez lényegében Kalle Wallner saját projektje, akkor sem igazán vagyunk előrébb. Pedig Wallner igen jó gitáros és a Pink Floyd tribute-ként indult német neo-prog RPWL meghatározó figurája. Ráadásul a "Liquid" nem is az első album ezen a néven, hiszen 2007-ben "Mirror", majd 2009-ben "Numb" címmel már jelent meg nagylemezük. Most majdnem 7 év pihenő után vehetjük kezünkbe (már aki) a legújabb CD-t.

Wallner előzetesen azt ígérte, hogy a "Mirror" borús, erősen melankolikus hangvétele és a "Numb" szinte metálos keménykedése után az új anyag a két korábbi megközelítés keveréke, zenei szintézise lesz. Ez nagyjából így is van, a "Blind Ego" következésképpen kicsit skizofrén lemez lett, amelyen váltakoznak a lassú, gondolkodós tételek és a szigorúbb, feszesebb hard rock dalok. A közös nevező Wallner összeszedett, technikás, de nem magamutogató szólómunkája, amit mindig élvezet hallgatni.

Az első albumon még lényegében a brit neo-prog legenda, az Arena muzsikusaival dolgozott együtt, most viszont már inkább szűkebb pátriájára, a német prog szcénára szorítkozott toborzó tevékenysége. Arno Menses (Sieges Even, Subsignal) pl. három nótában énekel, köztük a csatolt klipes "Blackened"-ben, a többi dalban Erik EZ Blomkvist (Dreamscape) tölti be a frontember szerepét.

Nekem több szempontból is jobban tetszik a Blind Ego munkássága, mint az RPWL, ami sokszor tűnik egy csöppet modorosnak, mesterkéltnek, sőt, vontatottnak, és gyanítom, hogy ezért nem Wallner, hanem inkább Yogi Lang énekes a felelős. Ugyanakkor el kell ismerjem, a Blind Ego pedig kevesebb önálló arculattal rendelkezik, a szólókat nem számítva elég "blend" a végeredmény. Tudom, hogy megint a blőd kategóriát súrolom a megjegyzéssel, de a Menses-szel folytatott új keletű együttműködés kapcsán az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha Wallner otthonra találna a Subsignalban, ahol viszont nagyon elkelne egy ilyen technikás, keményebb stílusú szólógitáros.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Silver Bullet: Screamworks (2016)

2016.09.24. 17:12 | garael | 3 komment

silverbulletscream.jpg

Kiadó:
7hard records

Honlap:
silverbulletofficial.com

A Silver Bullet "Screamworks" albuma az a lemez, amire azok az "ortodoxiára" hajlamos fanok is csettintenek, akik számára csak a múlt képviselhet értéket, és az olyan bandák, melyek már önmaguk sem tudják reprodukálni saját kultikussá avató műveiket.

A finn csapat nem kevés tehetséggel csípte meg azt a gonosz, netán sejtelmes hangulatot, ami mindig is sajátja volt a Judas Priestnek, a korai, epikus Manowarnak, a King Diamondnak, vagy a borongós korszakát élő Savatage-nak. A Silver Bullet nem akar hozzád bújni, magához ölelni, ám képes elővarázsolni azt az esetleges kényelmetlen érzést, ami egy jó horror film nézése közben fog el, és amit tulajdonképpen olyannyira szeretsz. Ahogy meghallgatod a "The Rite" bevezető kórusát, muszáj emlékezned az Omen filmzenéjére, akkor is, ha a hátborzongató dallamok előbb Savatage-szerű regélésbe, aztán Judas Priest-féle zakatolásba kezdenek, melyet a Mercyful Fate szelleme vált fel. Ehhez persze kellenek a megfelelő eszközök is: elsősorban az eddig számomra ismeretlen, fantasztikus produktumot nyújtó Nils Nordling énekes, aki hangjában ott hordozza Halford, King Diamond és Dickinson tehetségét, valamint az ikergitáros páros, akik elképesztő szólóikkal úgy játszanak az idegszálainkon, hogy annak csakis örömteli borzongás lehet a vége.

Nem tudom, hogy van ez messzi Finnországban, hogy a vodka ilyen tehetségeket szül – a barackpálinka miért nem? –, de a Screamworks olyan debüt album, aminek szinte minden emberi szegmense többéves tapasztalatot sejtet: a gitárosok szólómunkája, a számok összetett hangulata, amiben ott van az epikus doom vonulós fensége, a power dübörgése és zakatolása, valamint az a csipetnyi színpadiasság, ami annyira plasztikussá teszi a lemezt. Ez utóbbi eszköztárát remekül használják ki a zenészek, a "The Resurrected" elejének sírásó hangjaitól szinte összerezzen az ember, amit a melodikusabb dallamtéma sem old fel. A hangzás persze lehetne kissé bombasztikusabb, ami főleg a filmszerű vokál részeknél hiányzik, de aki túl tud ezen lépni, az tényleg egy olyan moziba ülhet be, ami dolby 5.1-es hangzás nélkül is leviszi a fejedet, ráadásul zombi módjára el is játszik vele.

Nem igazán találok töltelék számot az album dalai között, mert mindegyik tartalmaz valami csipetnyi érdekességet, ami egyrészt a szerzemények összetettségéből, másrészt a remek vokális és instrumentális megoldásokból adódik: ez a fajta progresszió úgy tud élvezetes lenni, hogy nem válik öncélúvá, ugyanakkor képes a historikus, a tábortűz mellett emberöltőkön keresztül ismételt ősi rémtörténetek hangulatskáláját végigpörgetni a lelkedben.

Nem könnyű album, nekem is kellett néhány hallgatás, hogy a dallamok körülöleljék az agyamat, de ha áldozol rá egy kis időt – nem késsel –, akkor biztos vagyok benne, hogy elcsíped azt a megfelelő tudatállapotot, amiben élvezni tudod a félelmet, és ettől még a gagyi borító se ijesszen el.

Garael

Címkék: lemezkritika

Jonas Lindberg & The Others: Pathfinder (2016)

2016.09.22. 08:20 | Dionysos | 4 komment

y_67.jpg

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Íme, a bizonyíték, hogy az alkalmi trollkodások ellenére van értelme engedélyezni a kommenteket oldalunkon. Kialakult itt egy kis "virtuális közösség" olyan zenerajongókból, akik igényes zenék után kutatnak a szájbertérben, és "találmányaikat" előszeretettel ajánlgatják hasonszőrű sorstársaiknak. Nagyjából a blog létrehozásának is ez volt a fő motivációja. Nincs persze tökéletes egyetértés (miért is lenne?), de azt, hogy Jonas Lindberg első teljes stúdióalbuma most terítékre kerül, nagyjából lesliedawn nevű olvasónknak köszönhetjük. Már vagy két hete kerülgettem az ígéretes, de első "ránézésre" nem túl karakteres anyagot, végül egy kommentben érkezett "oldalba bökés" elégnek bizonyult arra, hogy lustaságomat és – őszintén szólva teljesen alaptalan – érdektelenségemet legyőzzem.

Ez a Lindberg gyerek (mert hozzám képest tényleg az) végtelenül tehetséges, sok-hangszeres, vájt fülű viking Stockholmból, aki gyakorlatilag óvodás kora óta a progresszív rock szerelmese, és két lazább, AOR-osabb EP után elhatározta, elkészíti barátaival azt a lemezt, amit mindig is szeretett volna: A Spock's Beard, a The Flower Kings és Sting által kitaposott csapáson haladva szerez magának nevet a szakmában. Azt kell mondjam, Lindberg jó helyre született, mert "szűk" régiójában olyan legendás csapatok alkotnak ebben a műfajban, mint a Kaipa, Karmakanic, Hasse Fröberg & Music Companion, Astrakhan, Magic Pie, A.C.T és sorolhatnám még. Ezzel lényegében be is lőttem, hogy Jónásunktól és a többiektől milyen muzsikát várhatunk.

Bevallom, többek között azért is halogattam a "Pathfinder" kiértékelését, mert az első belehallgatáskor nem igazán tetszett Jonas Sundqvist énekes hangja. Egyszer Steve Millerre, máskor Stingre emlékeztetett, ami kicsit furának hatott ebben a közegben. Azután megszoktam a dolgot, különösen, amikor rájöttem, hogy a stinges beütés nagyon is szándékos: a címadó és a "Leaving The World Behind" pl. már-már kényelmetlenül szorosan igazodik a "Fullánk" stílusához. Még szerencse, hogy hatalmas rajongója vagyok.

A közel egy órás, nyolc tételből álló lemez kiválóan szól, és a fiatal zenészek teljesítményét is illik szépen megsüvegelni. Ami engem illet, az egyetlen kritikai észrevételem az, hogy talán koncepciójában még nem százalékig kiforrott a dolog, persze a stílusok, hatások örvénylő kavarodása ebben a műfajban egyáltalán nem szokatlan.

A lemez egyébként magánkiadásban jelent meg, Lundberg saját cégének, a ModeMusicnak kezelésében. Remélem, a közeljövőben valami komoly kiadó fölfigyel majd ezekre a srácokra; igazán megérdemlik. Addig is (sajnos), a CD-t teljes fizikai valójában csak a muzsikus honlapjáról lehet megrendelni borsos, 18 Euro + postaköltség áron. Hogy szegény Robin Williams-et idézzem a "Mork & Mindy" című sorozatból: Shazbat!!!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Kansas: The Prelude Implicit (2016)

2016.09.21. 08:53 | Dionysos | Szólj hozzá!

album_cover.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

Komoly megelégedettséggel (egyesek szerint önteltséggel) állapítom meg, hogy blogunkon már kétszer is írtam a Kansasről, pedig tengerentúli legenda-státusza ellenére nálunk, Európában méltatlanul hanyagolt bandának számítanak (s ezzel egy olyan illusztris társaság nagy tekintélyű tagjai, ahol még a Boston, Journey, Styx és Night Ranger ülnek a testületben). Simán lehet, hogy én sem ismerném, szeretném ezeket a csapatokat annyira, ha fordulatos ifjúkorom viharos szelei nem ragadnak magukkal, mint Dorothy-t és Toto kutyát, hogy valahol az USÁ-ban találjam magam évekig (persze nem Kansasben!).

A 2009-es Kansas DVD – ma is állítom – kötelező anyag, a "Song For America" pedig olyan örökzöld zenei eposz, aminek kétségkívül az "ügyeletes kedvenc" kategóriában a helye. Szinte hihetetlen, de a folyamatosan turnézó veteránok 16 éve jelentkeztek utoljára új anyaggal; a "Somewhere To Elsewhere" ráadásul – nagyon hosszú szünet és egy elég feszült viszony rendezése után – újfent a két legendás zeneszerző: Kerry Livgren és Steve Walsh kollaborációjából született. Nem tudni miért, ez az összeborulás nem bizonyult hosszú életűnek, talán ezért is határozta el Walsh 2014-ben, hogy leteszi a lantot (pontosabban otthagyja a szintit), azaz, végleg nyugdíjba vonul. Az együttes némi tanakodás után úgy döntött, hogy föltöltik a megcsappant személyi állományt és folytatják a közös muzsikálást.

A "The Prelude Implicit" ebben az értelemben viszont tényleg mérföldkőnek számít az együttes karrierjében, hiszen most először a két fő dalszerző nélkül írták meg a lemezt. Mondjuk én annyira nem féltettem őket, hiszen óriási rutinra tettek szert az elmúlt 46 évben, egyes tagok eddig is szólóztak, projekteltek, és személyes kedvencem, Phil Ehart dobos egy kivételes géniusz. Az "új" srácok sem kezdők, David Manion billentyűs, Zak Rizvi gitáros és Ronnie Platt énekes sem zöldfülűek, komoly szakmai múlttal rendelkeznek. Platt különösen jó választásnak bizonyult, hiszen adottságai alapján biztosan nem jelent majd neki problémát Walsh magasait kiénekelni.

A "The Prelude Implicit" vérbeli Kansas lemez lett, bár nem tartozik az együttes csúcsteljesítményei közé. A hőskorszak nyilván elmúlt már, kicsit öregurasak lettek, de ez érthető. Sok a lassabb, középtempós tétel, talán édeskésebbek, kiszámíthatóbbak a dallamok és az instrumentális részek sincsenek hosszúra nyújtva. Sajnálom, hogy a két gitárosban rejlő lehetőségeket nem használták ki, az első szólóra a harmadik számig kell várni, és a ritmusmunka sem lett szinte semmivel vaskosabb.

A játékidő nem hosszú, de nem is botrányosan rövid, sőt, a deluxe kiadást megtoldották két bónusz nótával: egy kvázi akusztikus balladával (Home On The Range) és egy instrumentális számmal (Oh Shenandoah). Az alapváltozat tételei közül értelemszerűen azok tetszenek jobban, amelyek nem annyira az együttes mindig is jellemző AOR hajlamát, hanem az energikusabb, összetettebb oldalát képviselik (Rhythm In The Spirit, Summer, Crowded Isolation). Csak remélni tudom, hogy a jövőben bátrabban fogalmaznak, nagyobb étvággyal szólóznak, progosabb dalszerkezetekben gondolkoznak majd...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Opeth: Sorceress (2016)

2016.09.20. 08:32 | Dionysos | 13 komment

y_66.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

A "Heritage" (2011), "Pale Communion" (2014) és "Sorceress" (2016) triumvirátusa után senkinek sem lehet illúziója: az Opeth, de leginkább Mikael Åkerfeldt, aki a banda teljhatalmú zenei és művészi irányítója, személyiségváltozáson esett át: önmaga maradt ugyan, megmaradt az önazonossága, de a kifejezésformák (s talán kicsit a mondanivaló is) lecserélődtek. Nem állítom, hogy a folyamat, ami egy alternatív fölfogású progresszív metál bandából vintage prog rock, retro hard rock csapatot faragott, visszafordíthatatlan. Åkerfeldtben és zenésztársaiban simán benne van egy újabb fordulat, a frissesség, hitelesség, kísérletezés igénye még váratlanabb stílusgyakorlatokra is ösztönözhetik őket.

Jómagam sohasem voltam nagy Opeth rajongó; nem tudnám megmagyarázni (főleg nem objektív tudományossággal), hogy miért követtem pályafutásukat mindig kimért, hűvös szimpátiával. Valahogy nem éreztem, hogy hozzám beszélnek. A "Heritage" volt az első album, amire fölkaptam a fejem. Nem azért, mert annyira tetszett az album, hanem mert egy olyan irányba indultak el, mely magában hordozta egy kései, bensőséges barátság kialakulásának ígéretét. Ez be is következett a "Pale Communion"-nal, ami még engem is meglepett azzal, hogy az éves összesítés ezüstérmese lett. Fantasztikus album: minden retrográd jellege ellenére is friss, agyas, érzelmes, izgalmas alkotás, ráadásul egy "baljós" hangulatú, de kristálytiszta hangzást sikerült hozzá kikeverni.

Mindezt előrebocsátva aligha lehet meglepő, hogy a "Sorceress" megjelenését tűkön ülve vártam. Sajnos lelkesedésemet, gyorsan és szívtelenül lehűtötte Åkerfeldt zenei evolúciójának legújabb állomása. Számomra érthetetlen módon, az előbb említett vintage hangzást, ami azért arányosan, élesen és – jó értelemben – modernül szólt, sikerült elrontani azzal, hogy a banda egyik legizgalmasabb muzsikusát, Martin "Axe" Axenrot dobost lezavarták a pincébe. Vagy valami ilyesmi. Igazából fogalmam sincs mi történt, de az eddig kifogástalan dob sound ellaposodott, tompán és mélyen puffog, ami csúnyán rányomja a bélyegét az egész anyagra. Erről mindjárt a Brainstrom "Memorial Roots" (2009) lemeze jut eszembe, amit kb. ugyanígy tettek tönkre (szerencsére éppen a napokban jelent meg egy teljesen újrakevert "Re-Rooted" kiadása). A minősíthetetlen dobhangzás vágta gajra annak idején a Status Minor "Ouroboros" című albumát is. Mindezt pedig tetézi, hogy a ritmusszekció másik tagjának, Martín Méndeznek bőgőjét is otromba módon túlvezérelték. "Why, oh, why???"

Azért, ha a csalódottság és tehetetlen méreg ködét heves karcsapásokkal eloszlatom, el kell ismerjem, a "Sorceress" hamisítatlan (neo-)Opeth termék, és vannak is rajta értékes, tetszetős pillanatok. A "Persephone" akusztikus gitáros felvezetője pl. stílusos, hangulatos indítás, amit a címadó hibátlan szaggatása követ. A "Will O The Wisp" is jellegzetes Åkerfeldt ballada, az "Era" pedig az általam nagyra becsült "Pale Communion"-on is büszkén megállná a helyét. A "The Wilde Flowers" dallama azonban leginkább egy óvodás mondókára, daljátékra emlékeztet; nem értem az album közepének ellaposodását sem, de a "Strange Brew" Hendrixes, Creames (talán a cím sem véletlen) áthallásait sem tudom hova tenni.

Mindent egybevetve nem rossz album ám ez, csak éppen jelentős megereszkedés a lenyűgöző közvetlen elődhöz képest, és a hangzás nagyon sokat ront az összképen. Biztos nagyon sok munka van benne, nekem mégis kicsit összeszedetlennek tűnik, a dallamokon és az egységes elgondoláson, megformáláson még kotlani kellett volna talán.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Thy Catafalque: Meta (2016)

2016.09.19. 10:39 | Dionysos | 1 komment

thy-catafalque-meta-e1468940411311.jpg

Kiadó:
Season Of Mist

Honlapok:
thycatafalqueuk.bandcamp.com
facebook.com/thycatafalque

Az van, hogy ha választanom kellene egy TC vagy egy szabadon választott Magnus Karlsson által megírt lemez között, gondolkodás nélkül utóbbit választanám, ugyanis az a zenei világ minden tekintetben közelebb áll hozzám. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy Kátai Tamás zenei világa annyira nem áll közel hozzám, mégis… Mégis van valami, ami magával ragad nem ereszt és elgondolkodtat, ahányszor ezzel az emberrel és zenéjével találkozom a cybertérben.

Magnus Karlsson egy zseni. Kiváló dalszerző és brutálisan technikás gitáros. Bármikor megír egy vagon jó témát, amire odapörköl egy olyan szólót, amit a büdös életben nem fogok tudni eljátszani. Kátai Tamás meg nem jó dalszerző, legalábbis a szó klasszikus értelmében, hangszeren meg még ennyire sem vitéz, mégis…

Mégis, mi a titok? Talán az, hogy ez az érzékeny ember csordultig tele van muzsikával, minden inger, ami éri, zenévé alakul át benne és szerencsések vagyunk, hogy ezt hallhatjuk is. Nincs itt semmi hangszeres villogás, mondom, ő igazán nem tud egy hangszeren sem kiválóan, viszont megvan az a képessége, hogy ami benne zenévé alakult, azt rögzíteni képes, amit meg nem, arra felkér valakit. Így viszont definiálhatatlan stílusú, de örökérvényű Zene kerül ki szinte mindig a kezei közül, ahol a brutalitás és szépség, harmónia és diszharmónia egyaránt helyet követel magának.

Ha Magnus Karlssont hallgatok, minden pillanatát élvezem, de egy pillanatra sem ismerem meg a dalok mögött álló embert, csak a tökéletes iparost, aki a lelkébe nem enged bepillantást. Ha Kátai Tamást hallgatok, megismerem az embert a maga elesettségében és tökéletlenségében, és közben látom a lelkét is. Ez pedig önmagában is időtállóbb, nekem néha fontosabb, értékesebb szellemi táplálék, mint a tökéletes iparosmunka.

Túrisas

Címkék: lemezkritika

KISS: Rocks Vegas Live CD/DVD (2016)

2016.09.19. 10:27 | Dionysos | Szólj hozzá!

kissrocksvegasdvdcover.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.kissonline.com
facebook.com/KISS

Nem vagyok KISS fanatikus, még azzal együtt sem, hogy Paul Stanley-t csont nélkül tartom a világ egyik legjobb, legkarizmatikusabb frontemberének. De tényleg, nézze már meg mindenki, hogy hatvanon túl milyen fizikális fittségben és kifogástalan hanggal vezényli le a bulit! Elképesztő. És ne jöjjön senki azzal, hogy ez csak pénz kérdése, mert ez egyszerűen nem igaz. Minden tiszteletem ellenére mégis ez az első hang- és képanyag, amit megvásároltam tőlük, és ezt is csak azért, mert átéreztem annak súlyát, hogy egy rockzenei gyűjtemény bizony komolytalanná válik, ha egy olyan alapvetést nélkülöz, amely egyben zenekarként, de akár külön, egyes tagjain keresztül is ekkora inspirációt adott a rock/metal világának.

Senki nem fog meglepődni azon, ha azt mondom, embertelen látványos koncert(ek)et adott a KISS Las Vegasban, mintha egy rosszul biztosított petárda és tűzijáték-raktár robbanna fel. Kis túlzással talán még a hangot levéve is lekötné az embert. A 16 dalból álló setlist szerintem korrekt keresztmetszet a zenekar 40 évet meghaladó pályafutásából, bár a merítés ekkora életmű estén nagyon nem egyszerű.

Hangsúlyozom, amellett, hogy nagyon tisztelem őket, nem vagyok igazán fan, bár felvettem a CD hanganyagát is az iPod-ra, nem hiszem, hogy sokszor fogom hallgatni, viszont otthon nagy hangerővel döngetni és közben látni is a perfekt képpel és hanggal rögzített Show-t, egyszerűen tökéletes szórakozás. Ez esetben egyszerre minden működni kezd, még azok a dalok is, amelyek "only audio"-módban nem igazán kötnek le.

Extraként egy rövid akusztikus szettet nézhetünk meg, amelyet a koncert előtt adott a zenekar néhány kiválasztottnak. Itt (is) kiderül, hogy vokálban rendkívül erős a banda, még Gene Simmons is elereszt egy operás fikcsit, nem is gondoltam volna, hogy benne is ilyen erős torok lakozik.

Túrisas

Címkék: lemezkritika dvd

Kai Hansen & Friends: XXX – Three Decades In Metal (2016)

2016.09.18. 17:58 | garael | Szólj hozzá!

kaihansen.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
facebook.com/kaihansenofficial

Amennyiben a heavy metalból olimpiát rendeznének, Kai Hansen lehetne az egyik esélyes arra, hogy az olimpiai lángot lobogtató fémoszloppal felírja az égre: long live rock n’ roll! Mert, kérem szépen, az elkötelezettség és a hitelesség olyan erények ebben a műfajban, melyek tiszteletet parancsolóan avatnak bajnokot stopperóra nélkül is.

A harminc éve a szakmában tevékenykedő Hansen igazából minden olyan erénnyel rendelkezik, amiért ikont faraghatunk belőle: stílusalapító (euro-power), legendás együttesek tagja, következetes heavy metal élharcos, akinek fém párttagkönyvébe minden bizonnyal az ötösnél kisebb tagsági szám kerülne. Éppen ezért nem tűnik nagyképűségnek, ha a haverok segítségével készített ő is egy önmagát dicsőítő albumot, amiben a társak közreműködésével égnek emelheti saját szobrát.

A vendégek névsora illusztris, és jóllehet, szerepük minimálisabb az előre vártnál – itt bizony fémkeményen Hansen áll a középpontban –, azért éppen elég arra, hogy hozzátegyék a produkcióhoz azt a pluszt, amit a mester megérdemel. Mert a "XXX – Three Decades In Metal" nemcsak, hogy jó album, de kifejezi mindazt az optimista, élettel teli attitűdöt, ami Hansen munkásságát mindig is jellemezte. Ennek ellenére kissé megijedtem, mikor meghallgattam a lemez első két számát, melyekből a második – "Enemies Of Fun" – olyan konkrét nyúlása két Judas alapműnek is, amiért a pontozóbírák mindenképpen nulla pontot adnának. Azt nem mondom, hogy ennek ellenére nem élveztem az ismerős dallamokat, csak hát a gyökerek felfedése nem azok genetikai klónozását kéne, hogy jelentsék, de oda se neki, Hansen még a plagizálást is olyan imádni valóan gyerekes őszinteséggel teszi, hogy képtelenség rá haragudni.

A lemez egyébként nem egy Hansen néven megjelentetett újabb Gamma Ray album, annál sokkal többrétűbb és színesebb, egyes momentumaiban pedig modernebb, ugyanakkor olyan hatásokkal is kacérkodik, mint a '80-as évek aréna rockja, hallgasd csak meg a Dee Sniderrel együtt előadott opuszt, és egyből látni fogod, hogyan fordítja Kai barátunk az amerikai rock n' rollt németre.

Természetesen akadnak itt a korai Helloween érát megidéző etapok is, a "Follow Sun" – igaz, modernebben –, vagy a "Stranger In Time", amiben Kiske is csatasorba kerül, olyan varázslatosan repítenek vissza a kezdeti időkbe, hogy valószínűleg minden felvarrós barátunk sírva fakad örömében.

A lemezen azonban akadnak meglepetések is, melyeket nem gondoltam volna a hanseni világ részének: a "Fire And Ice" monumentális folyamából kirobbanó, szinte rammsteini riffek és a vendégénekesekkel együtt előadott dallamok Kai életművének egyik csúcsalkotását kalapálták össze, ahonnan semmi sem hiányozhat, amivel a germán metál megörvendeztethet minket. Vagy ott van a "Left Behind", ami gótikus hangulatával csap be minket elsőre, hogy aztán olyan metalcore-os elemek robbanjanak ki belőle, ami aztán tényleg szokatlan lehet ebben az univerzumban: ettől függetlenül mégis felfedezhetjük benne azt a fajta "hansenizmust", amit olyannyira szeretünk.

Úgy gondolom, méltó albummal ünnepelték meg a haverok Hansen harminc éves pályafutását, és ebből semmit sem von le az ünnepelt rég eltűnt hangja: a jellemző vonások úgy törnek elő a különböző stílusokból is csemegéző dalfolyamból, ahogy a lemez jellegzetes Helloween betűtípusából a nosztalgia. Csak ez most nem öreges és a múltba révedő, hanem erőtől duzzadó és sok elemében nagyon is a jelenből táplálkozó.

Garael

Címkék: lemezkritika

Almah: E.V.O (2016)

2016.09.16. 14:10 | Dionysos | 6 komment

yy_15.jpg

Kiadó:
Pride & Joy/King Records

Honlapok:
www.almah.com.br
facebook.com/official.almah

Akármennyire is örülök annak, hogy Kiko Loureiro személyében a Megadethnek újfönt világklasszis szólógitárosa van, és akármilyen valószínű is, hogy a nehéz, de jelentőségteljes személyiséggel megáldott Dave Mustaine mellett eltöltött idő majd saját próbálkozásainak is szerez szélesebb ismertséget, piacot (lásd: Gus G. és Ozzy esete!), komolyan deprimál a tudat, hogy Kiko Loureiro miatt az Angra dolgai most egyelőre jégre kerülnek. Okszi, Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) helyettesíti a koncerteken, de mégis szörnyű, hogy miután az Angra megírja pályafutása legzseniálisabb albumát (Secret Garden), kénytelen üresbe tenni magát meghatározhatatlan ideig.

Ebben a csöppet sem szívderítő helyzetben érkezett az Angrában befutó, de abból ilyen-olyan ügyek miatt 2012-ben kilépett Edu Falaschi projektjének, az Almahnak ötödik sorlemeze. Először – a korábbi elég közepesre sikerült albumok ismeretében – azt mondtam magamban: sovány vigasz. Minden bizonnyal lesz rajta 3-4 harapós nóta, ami már majdnem Angra színvonalat képvisel. Azután szó szerint nekifeküdtem a lemez kiértékelésének, és a végén az ágyban izgatottan fölülve el kellett ismernem, hogy Falaschinak sikerült némi fazonigazítással elkészítenie eddigi legjobb albumát!

Az "E.V.O", ami az eléggé közhelyes, hippiktől bűzlő vízöntő korszak beköszöntését járja körül koncepcionálisan, közel sem olyan izzadtságszagú, tömény, kapkodós munka, mint elődei. Nem akar túl sokat markolni, nem érzik rajta a görcsös bizonyítási kényszer; lazábban, szellősebben, nyugodtabban, és – ami a lényeg! – dallamosabban fogalmaz. Ááá, végre! Ezzel kibekkelem addig, míg az Angra újra csatasorba áll félelmetes "alabárdosával", Kiko Loureiroval az élen!

Az "E.V.O", kérem szépen, nem "fele-fele" anyag, hanem végig egyenletesen magas színvonalú, mesteri teljesítmény, ami az év végére akár a toplistába is behallgattathatja magát. A két gitáros, Barbosa és Mafra lenyűgöző szólókkal színesítik a valamivel modernebb fölfogásban fogant és abszolút korszerű hangzással fölvértezett dalcsokrot. Le a kalappal Falaschi előtt, aki végre – remélem, ő is így gondolja! – megtalálta a nyerő formulát!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Narnia: Narnia (2016)

2016.09.16. 13:13 | Dionysos | 2 komment

y_65.jpg

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

A Narnia a '90-es évek közepe óta a dallamos power metal keresztény vonulatának hálátlan misszióját látja el a nem éppen keresztény értékektől hangos skandináv zenei életben. A két hadvezér, CJ Grimmark gitáros és Christian Liljegren nem csak személyes példával jár elől, de intézményesen (kiadóval, stúdióval, marketinggel) is hozzájárul e réteg-műfaj szerény sikereihez. A sokféle formáció (pl. Reinxeed, Golden Resurrection, stb.) istápolása mellett a C. S. Lewis híres fantasy mesesorozata által ihletett Narnia eddig mindössze hat lemezzel "hirdette az igét". Ezek közül voltak többé-kevésbé sikeres albumok is.

Számomra ma is etalon értékű a 2009-es "Course Of A Generation" lemez, bár elismerem, hogy az nem volt tipikus Narnia munka. Christian Liljegren kilépését követően a lenyűgöző Germán Pascual "ordibált" náluk, a propagandisztikus kereszténységet és a jellegzetes neo-klasszikus, pszeudo-Malmsteen elemeket elhagyva vérbeli modern power metallal leptek meg akkor. Azután – nagy szomorúságot okozva – kurtán-furcsán föloszlatták magukat, hogy csak 2014-ben hallassanak magukról újra, amikor is bejelentették, hogy a régi énekessel és a régi fölfogásban futnak neki újra. Ennek az elhatározásnak terméke az egyszerűen csak "Narnia" címet viselő – gondolom: ismételt öndefiníciónak szánt – stúdiólemez.

Hát az öndefiníció nem sikerült túl határozottra. Először is, a lemez mindössze kb. 38 perc, ami mai mértékkel igen diétásnak minősül. A hangzás sem valami friss (pl. a dobok nagyon gépiesek), pedig a keverést és a maszterelést Thomas "Plec" Johansson (Scar Symmetry) végezte. Grimmarckra nem lehet panasz, szokása szerint teker rendesen, Liljegren is nagyon igyekszik (kicsit behatároltabb adottságaihoz képest), az album mégsem igazán akar működni, s ennek oka szerintem elsősorban az, hogy nagyon maradi, idejétmúlt, áporodott már ez a stílus. Még akkor is, ha azért akadnak kimondottan erős dalok és igen tetszetős instrumentális részek is: pl. "On The Highest Mountain", "Messengers", vagy "Set the World On Fire".

Nem várhatom el tőlük, hogy az eredeti alapító szándékot nem igazán tükröző "Course Of A Generation" lemez vonalát kövessék, jóllehet azzal negyon jó pontokat szerezhetnének nálam. Valahol érthető, sőt becsülendő az, hogy ilyen makacssággal, kitartással, életerővel ragaszkodnak a kezdeti inspirációhoz, de ennél azért naprakészebb, polírozottabb és hosszabb játékidejű produktum kell a "nagy visszatéréshez".

Tartuffe

Címkék: lemezkritika