Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Gus G.: Fearless (2018)

2018.04.20. 06:22 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_11.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Van egy elméletem... mit elméletem!... meggyőződésem: több mint 1500 lemezkritika után már kiérdemeltük azt, hogy magunktól idézzünk. Ez persze sohasem lehet öncélú és nem szólhat az öntömjénezésről. Így azután teljesen szakmai alapon és ismeretterjesztő célzattal ebben a recenzióban többször is utalni fogok korábbi megállapításaimra. Gus G. legutóbbi szólólemeze, a "Brand New Revolution" (2015) kapcsán írtam le a következőt: "Idővel egyébként is valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a féltucatnyi vendég helyett majd végleg leteszi a voksát egynél... s ha rám hallgat, az Mats Levén lesz." Nos, a görög titán hallgat is rám, meg nem is. A féltucatnyi vendég helyett itt már csak egy "énekes" van, méghozzá egy basszusgitáros. Remélem, kiérezni az élcet a mondatból! Dennis Ward (Pink Cream 69/Unisonic), aki a lemez társzerzője és producere ugyanis nem énekel rosszul, de klasszikus értelemben vett énekesnek azért nem nevezném. Semmi kétség, Mats Levénnel egészen más lenne a gyermek fekvése...

Már a legutóbbi Firewind (Immortals, 2017) hallgatásakor megfogant bennem a gyanú, hogy Gus G. zeneszerzőként a fáradás jeleit mutatja. Ma is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy ez a jellegtelen Henning Basséval kiadott album az együttes karrierjének egy valódi mélypontja. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért most nem a Firewind fénykorának számító "Allegiance–The Premonition" korszakra hivatkozom, hanem mondjuk a Chitral "Chity" Somapala által fölénekelt "Forged By Fire"-ra (2005). Az kérem még mai füllel is egy hibátlan, feszes, friss anyag, ami majd szétdurran a fiatalos erőtől – elismerem, ehhez nagyban hozzájárul Stian L. Kristoffersen (Pagan's Mind) elképesztő dobolása! Persze – és ezt mindig sietek hozzátenni – "Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival." Ez még akkor is így van, ha most óvatlanul (Túrisas kolléga fölháborodását megelőlegezve) megsúgom: a "Don't Tread On Me" szólójának folyamatos, már-már könyörtelen hangzuhatagja még bennem is a kevesebb több lett volna érzését kelti.

A lemez egyébként érdekesen indul, hiszen az első két nóta (Letting Go, Mr. Manson) határozottan azt a benyomást kelti, mintha eredetileg Ozzynak készült volna, de legalábbis direkt módon az Ozzy mellett eltöltött közel 8 év ihlette volna őket. A "Don't Tread On Me"-vel azután visszatér a védjegyszerű Gus G. hangulat (megkockáztatom, a széttekert szóló ellenére is ez az album legjobb dala), de azután beáll a biztonságos középszer. Nekem az instrumentális "Fearless" és "Thrill Of The Chase" inkább megbicsaklásoknak tűnnek, jóllehet a lemez nadírja (hogy ne mondjam: mumusa) egyértelműen a Dire Straits "Money For Nothing"-jának heavy metal földolgozása. Eleve szentségtörésnek tűnik egy ilyen ikonikus nótához hozzányúlni, aminek (egyébként még a Dire Straits munkásságához képest is) teljesen egyedi hangzása van, ráadásul sikerült belőle minden ZZ Topos bugit, minden "koszos" blues fílinget kilúgozni.

Szó se róla, vannak tetszetős, szórakoztató pillanatok a lemezen, gyengének nem is mondanám, de alighanem ez lesz az első olyan Gus G. szólólemez, ami nem kerül be a CD gyűjteményembe. Megyek is, és előkeresem a "Forged by Fire"-t. Szent ég! Azok a pimasz, gyomorszorító csikorgatások a "Kill To Live" legelején!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Bonfire: Temple Of Lies (2018)

2018.04.19. 20:38 | Dionysos | 1 komment

y_161.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.bonfire.de
facebook.com/BONFIREofficial

Nem vagyok én ordas (ami a népi bölcsesség szerint szőrösszívűt jelent) farkas, hogy olyan máglyával kellene elijeszteni, amit a Bonfire név takar, jóllehet a csapat jelen teljesítménye inkább robbanó gránát, mint pislákoló fényforrás. Az egyetlen eredeti taggal – Hans Ziller gitáros – felálló zenekar nyilatkozataiban megújulást és új, erőteljesebb hangzást ígért, nos, ezzel az ígérettel nem sikerült… segget csinálni a szájukból, és a lemez valóban olyan fémesen szól, ahogy azt nem is igazán lehet elvárni egy, a lírai balladáiról elhíresült valamikori bugyinedvesítő, Music Television-kompatibilis hard rock felállástól. A Bonfire a Skid Row áttörési példájához hasonlóan csattanósan bizonyította, hogy ne is várjanak tőlük új zenei aláfestést valamelyik Jane Austen regényhez, és ez bizony most a keménykedés ideje, nem a papír zsebkendőké.

Az új énekes, Alexx Stahl – akinek nevéből ne vonja le senki azt a következtetést, hogy valamiféle androgün glam-attitűddel állunk szemben – igazi heavy metal torok, akinek nem okoz gondot (halld az intrót követő nyitószámot!) egy echte Judas Priest témát kiénekelni, olyat, amivel a Stryper is próbálkozott, de meg kell mondjam, jóval kevesebb sikerrel. Igen, a Bonfire közelebb hozta nekünk a bőrszegecses dzsekit hordó fémistent, amihez már csak a kalapácsot kellett megtalálni: a Hammerfall zenei világából lopott "Stand Or Fall" olyan himnusz, amire az is vigyázzba vágja magát, akinek felmentése volt tornából.

Persze az se ijedjen meg, akinek nem jön be ez a trappolós, sikítós, indulós világ, mert a többi szerzemény – és úgy gondolom, ezzel minősítem is a dalokat – a Scorpions arénás korszakának legjobb pillanatait idézik. Stahl persze nem Meine, de mégsem hatnak furcsán ebben a fémes zenei közegben az ismerős, skorpiós témák, és azt hiszem, ez a csapat egyik legnagyobb erénye. Miért is? Mert könnyen két szék közé esés lehetett volna a lángolás vége, hiszen a hard rock felől érkezőknek túl keménynek, a heavy metal rajongóknak pedig túl lágynak bizonyulhat a megoldás, ami azonban olyan furcsa – és rendkívül ügyes módon – integrálta mindkét stílus erényeit, hogy abban hiba nincs, és a dalokat ugyanolyan élvezettel hallgathatja mindkét tábor. Kérem szépen, a politikának és az embereknek így kell példát mutatni: tessék, nem minden fekete és fehér; a yin és yang pedig nem létezhet egymás nélkül.

De mielőtt még megijed valaki, hogy mezei filozófus lettem, sietek leszögezni: ez most a zene ideje, nem másé, és ha a Jaded Heart hasonló szellemben fogant albumánál volt némi kétségem a produkció sikerét illetően, a Bonfire-nél ez teljes mértékben hiányzik. Úgy gondolom, a skandináv glam hullám szigorodása a németeket is elérte – naná, hogy nem testidegen módon; éljen a porosz szellem! –, így aztán nem kell azon bosszankodnunk, hogy egy hard rock album felét a balladák teszik ki – a közkívánat ellenére.

Ja, és hát milyen legyen a lemez végén elhelyezett zenei poén, ami ráadásul folytatása az előző lemez faviccének? Hát olyan, amilyen a német humor, és ebből értsen mindenki azt, amit akar – a poén meghallgatása után. Én sokkal jobbat nevettem a "Love The Way You Hate Me" metallicásan csengő kezdő riffjén, de hát ízlések és pofonok – akár egy mókás Bud Spencer-Terence Hill filmben. :)

Garael

Címkék: lemezkritika

Styx: The Grand Illusion + Pieces Of Eight Live DVD (2011)

2018.04.13. 09:05 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_160.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Az Eagle Rock kiadó és a CDPince jóvoltából most lehetőségem nyílik arra, hogy a The Doobie Brothers után egy újabb mifelénk kevéssé ismert és még kevésbé megbecsült amerikai csapatot fényezzek a gyanútlan olvasók előtt (lesznek vagy hatan!). Ez nem az első alkalom; részletes betekintést nyújtott a banda történetébe a "One With Everything" DVD-jükről írt lelkes recenzióm, sőt, azóta jelentkeztek egy vadonat új stúdióalbummal is (The Mission, 2017), ami kifejezetten – még modern mércével vizsgálva is – jól sikerült. A bulit Memphisben, a gyönyörű Orpheum Theaterben rögzítették 11 HD kamerával. A látvány teljesen rendben is van; sok reflektor és egy hatalmas kivetítő emeli a monstre esemény fényét.

A koncert érdekessége – mit érdekessége! különlegessége! –, hogy nem egy szokványos best of műsort hallhatunk, hanem egy tematikus előadást, melynek fókuszában a banda két legendás, tripla-platinum lemeze áll, amelyek annak idején heteket töltöttek a U. S. Billboard 200 lista 6. helyén. Természetesen a "The Grand Illuson" (1977) és a "Pieces Of Eight" (1978) albumokról van szó, az ún. Dennis DeYoung korszak csúcsteljesítményeiről, amelyek annak idején a csillagokig repítették a csapatot (ha nem is a mi kontinensünkön).

Bár ezek a dalok örökzöldek és ma is simán megállják a helyüket, valójában nosztalgia-műsorról van szó, amit a hallgatóság összetétele is alátámaszt. Mit mondjak? Kevesen vannak negyven alatt... Nyilván nekik szól az is, hogy Tommy Shaw – amikor az egykori bakelit albumok A vagy B oldalának végére érnek – megkérdezi a közönségtől, hogy akkor most mi a teendő. A nézők teli torokból kiabálják: "Fordítsd meg!" A telefonról vagy Spotifyról digitális fájlokat hallgató fiatal generációból sokan talán azt sem tudják, miről van szó.

Nekem – öreg, sokat látott-hallott rókának – a legfontosabb tanulság ez: aki nem ismeri a történelmet, az gyökértelenül sodródva az áramlatokkal sok-sok elkerülhető hibába fut bele (pl. az önteltségbe), és ez igaz a rocktörténelemre is. Nekem identitástudatot, fogódzót, fix tájékozódási pontot, alázatot ad, hogy ismerem ezeket a lemezeket. Ráadásul ezek az albumok tényleg klasszikusok, most is működnek, s egyúttal bebizonyítják azt is, hogy a Styx nyálas AOR formációként való kezelése, netán elutasítása teljesen téves hozzáállás. Ezen a DVD-n, kérem szépen, történelmi igazságszolgáltatás folyik...

Tartuffe

Címkék: dvd

The Doobie Brothers: Live At The Greek Theatre, Let The Music Play, Live At Wolf Trap - Special Edition, 3-DVD Disc Set (2014)

2018.04.12. 19:23 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_159.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.thedoobiebrothers.com
facebook.com/thedoobiebrothers

A "Füves Cigi Fiúk" (az elnevezés nyilván nem véletlen) nem tartoznak azon amerikai, otthon megasikereket learatott bandák közé, akiknek Európában is sikerült stabil rajongótábort kiépíteniük... Pedig megérdemelték volna... Ebben a tekintetben sok közös vonásuk van pl. a Journeyvel, a Night Rangerrel, vagy a Foreignerrel, jóllehet a muzsikájuk inkább a Chicagóval rokon, amennyiben több stílust vegyítő, komoly hangszeres kompetenciát igénylő, ugyanakkor könnyen emészthető ún. eklektikus pop-rock muzsikát játszanak a kezdetek óta (bár voltak egymástól jól elkülöníthető korszakaik).

Az együttes tipikus San Francisco-i formáció, akik az USA nyugati-parti nagyvárosának etnikai-kulturális olvasztótégelyéből érkezve és a "szivárvány-generáció" minden jegyét magukon viselve (innen jön a vadkender-szeretet is!) rengeteg hatást integrálni tudtak. A Doobie Brothers igazi fúzió (nem a klasszikus, jazz-rock értelemben, bár ezek a stílusok is meghatározóak náluk), hanem mert zeneileg is szivárványosak: van itt country, dixie, blue grass, rock, blues, soul, R'N'B, funky, jazz, meg nagy csomó más is. Az első nagy korszakot az alapító gitáros-páros: Patrick Simmons és Tom Johnston játéka, dalszerzői tevékenysége határozta meg. Simmons hozta a maga dixie-s "fingerpicking" technikáját, Johnston pedig az általa csak "chugga-chugga"-stílusnak nevezett funkys, perkusszív jellegű játékát. A második éra hangsúlyos szereplői a Steely Danből érkezett gitáros, Jeff "Skunk" Baxter és billentyűs-énekes, Michael MacDonald voltak. Ők egy soft jazzes, popos vérátömlesztést adtak a bandának, ami ugyan sikeres volt, de jelentős eltérést mutatott az alapítók eredeti szándékától. Ez 1982-re ki is fulladt. Csak évekkel később, szinte "véletlenül" alakult újra az együttes a Simmons-Johnston tengely mentén. Azóta is aktívak.

Ennyit a történelmi háttérről. A 3 lemezes DVD szettre a pesti CDPincében bukkantam egy menetrendszerű "kukázás" alkalmával. Nem akartam hinni a szememnek! 3 DVD 2000 magyar pénzért! Nagy sietve fizettem, nehogy kiderüljön, hogy valami elírás történt! Mindenkinek azt ajánlom, hogy a második lemezzel kezdje, ahogy én is tettem. A "Let The Music Play: The Story Of The Doobie Brothers" egy nagyon korrekt dokumentumfilm, amely mélyinterjúkkal, rengeteg korabeli fényképpel, mozgófilmmel és 48 perc bónusz koncertfölvétellel mutatja be az együttes teljes karrierjét.

Miután képbe helyezte magát az ember, jöhet az 1982-es búcsúbulin rögzített "Live At The Greek Theatre" 16 dallal és további 5 bónusz nótával, melyeket valamiért kivágtak a "Farewell Tour"-ról készült filmből. Itt majdnem minden nagy klasszikus elhangzik, megismerkedhetünk az együttes mindkét korszakának slágereivel. A banda eleve sok zenészből áll (pl. írd és mondd 3 dobosuk van, 2 billentyűsük és 3 gitárosuk), de a végére a régi "fegyvertársak" is csatlakoznak, és komoly népünnepéllyé alakul az esemény. A koncertet záró igazi klasszikus, a "Listen To The Music" már amolyan G3 koncert benyomását kelti sokperces váltott gitárszólókkal.

A harmadik DVD-n (Live At Wolf Trap) már a klasszikus korszak újrázását tekinthetjük meg 2004-ből. A kép és hang minősége minden tekintetben megfelel a modern elvárásoknak, jóllehet a helyszín nem túl látványos és kicsit öreguras az előadás (az utóbbi mondjuk érthető, de nem zavaró). A nagy klasszikusok beköszönése után egy hosszú akusztikus (dixie, blue grass, country) blokk következik; ez az ortodox rockereknek akár emberpróbáló is lehet (de én vagyok annyira nyitott, hogy élvezzem). Az egyik legnagyobb kedvencemmel, a hipnotikusan lüktető "Clear As The Driven Snow"-val kerülnek elő újra a villanygitárok.

Nem áltatom magam, jó ha 5-6 kattintást kap ez a recenzió, de nem érdekel. Ez az egyetemes rocktörténelem szempontjából fontos és megkerülhetetlen zenekar megérdemli, hogy emléket állítsunk neki a blogunkon. Ez az egyedülálló "fúzió", a "szivárványos" stíluskavalkád döbbenetesen sikeres integrációja, a háromrészes harmóniák, a hibátlan kórusok (a bandában bizony mindenki, mondom, mindenki cseszettül jól énekel!) – mind-mind engem igazolnak (na, meg azt a potom 2000 forintot, amit kiadtam érte).

Aki nem olyan mázlista, hogy pici pénzért belefusson ebbe a 3 DVDs szettbe, vagy nem érdeklik a koncertvideók, illetve audio formátumban ismerkedne a legendás "Füves Cigi Fiúk" muzsikájával, annak mindenképpen a 2014-es "Southbound" albumot ajánlom. Ezen a lemezen a legnagyobb slágerek újravett, vendégekkel földúsított változatát lehet meghallgatni.

Tartuffe

Címkék: dvd

Stryper: God Damn Evil (2018)

2018.04.12. 17:28 | Dionysos | 2 komment

yyy_10.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

A nyíltan keresztény, ún. white metal legendás öregfiúi (i. e. a Stryper muzsikusai) amolyan házi kedvenceknek számítanak nálunk (akik a rock zene kivénhedt csatalovai vagyunk). Többször ki is fejeztük örömünket, hogy a Frontiers támogatásával éppen másodvirágzásukat élik. A banda motorja egyértelműen Michael Sweet énekes-gitáros, aki mostanában szinte frenetikusan aktív, elképesztően termékeny korszakát éli. Ennek időben egymáshoz döbbenetesen közel álló állomásai: Stryper – No More Hell To Pay (2013), Michael Sweet – I'm Not Your Suicide (2014), Sweet & Lynch – Only To Rise (2015), Stryper – Fallen (2015), Michael Sweet – One Sided War (2016), Sweet & Lynch – Unified (2017), és végül Stryper – God Damn Evil (2018). Azért ne mondja azt nekem senki, hogy ez normális egy több mint 50 éves muzsikusnál, aki messze túl van a fiatal titánként megélt hőskorszakán! 2013 óta minden egyes évben jelent meg lemeze (amelyen főszerepet vállalt a dalszerzésben), de volt olyan, hogy egyszerre kettő is!

Ezt muszáj volt leírnom ahhoz, hogy megágyazzak lényegi megállapításomnak: a "God Damn Evil" alapján felelősségem teljes tudatában kijelentem: Sweet határozottan a fáradtság, a kiüresedés jeleit mutatja. Régi rajongóként ez nyilván érzékenyen érint engem, de a megismert igazság kötelez; nem fogok most hirtelen elkezdeni finomkodni, össze-vissza beszélni, kertelni, mismásolni, csak hogy kedvenceimnek falazzak. Sweetnek lassítania kellene, és főleg ami a Strypert illeti, némi ihletet meríteni a klasszikus éra lemezeiből. Nem a hangzás, nem a hajmetál hiányzik, hanem az önazonosság.

Ha a "No More Hell To Pay" kapcsán kénytelen voltam az Iron Maident emlegetni az alapvető hatások között, most – milyen furcsa! – ugyanilyen okból kell hivatkoznom a Judas Priestre. A "God Damn Evil" nekem egy keresztény ihletésű Priest-wannabe albumnak tűnik. A lemezt indító "Take It To The Cross" dallamtalan, hisztérikus sikolyai totálisan tájidegenek (és igen: baromi idegesítőek). Akadnak ugyan jó dalok (pl. Sorry, God Damn Evil, Believe), de a régi ihletet csak nagyítóval találni az albumon (ó, milyen csodálatos képzavar!).

Lehet (sőt biztos!), hogy ezzel kisebbségben vagyok, de én a kétes értékű metálosodás helyett sokkal szívesebben vennék egy bátor kanyart (viszakozzt) az "Against The Law" (1990) Van Halenes világához, ami ugyan nem volt éppen sikeres korszaka a zenekarnak, de alighanem az utolsó, amikor hozzájuk illő új iránnyal próbálkoztak.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Saffire: Where The Monsters Dwell (2018)

2018.04.12. 15:30 | Dionysos | 1 komment

yy_22.jpg

Kiadó:
Perris Records

Honlap:
facebook.com/saffiresweden

Frankón tegnapelőtt, az Angra koncertről hazafelé tartva beszélgettünk országos cimborámmal a kocsiban, hogy mi lehet vajon a Saffire-rel. Mindketten nagyon csupázzuk ezeket a svéd hard rockereket, és abból kiindulva, hogy közel három éve nem jelentkeztek új anyaggal, fölmerült bennünk, bizony ideje lenne jelet adni magukról. És lám, itt az új anyag, ma reggel szinte kiverte a szemem! Föl is ujjongtam magamban (a szomszédok ennek biztos nem örültek annyira), és azóta folyamatosan pörgetem a lejátszómban nem kis hangerővel (ennek még kevésbé örülnek a szomszédok). A társasházak átka...

A Saffire amolyan kipantintott, erősen hormonkezelt skandináv változata a '70-es évek hard rock legendáinak, de elsősorban a Rainbow Dio által fémjelzett korszakának keményebb hangvételű darabjait idézi. Ez a vonal talán még soha sem volt olyan hangsúlyos, mint ezen az albumon (lásd - elletve hallgasd - például a "Broken Crown" című nótát!). Annyira profin csinálják ezt (mármint a nosztalgia- és nyúlásmentes múltidézést), hogy egyszerűen nem értem, miért nem kerültek már egy nagyobb kiadóhoz. Az első két lemez az AOR Heaven kiadónál jelent meg, az új album pedig a számomra teljesen ismeretlen Perris Recordsnál. Magyarázza már el valaki, hogy miért nem a Frontiers rosterén feszítenek, valahol az Eclipse, a W.E.T és a hasonló csapatok között!

Nekem egyébként nagyon feküdt a debütáció (From Ashes To Fire, 2013) kicsit progresszív hangvétele (ami különösképpen az album második felén kezdett el pucsítani), de ez az anyag a második lemez (For The Greater Good, 2015) slágeresebb, direktebb vonalát viszi tovább. Tobias Jansson premier ligás énekes: elképesztő energiával, döggel tudja megformálni a legfülbemászóbb dallamokat. Victor Olsson gitáros riffjei és szólói is 100%-osak, egyedül Dino Zuzic Hammond munkáját érzem visszahúzódóbbnak (alázatosabbnak?) a kelleténél.

A "Valley Of The Damned" című tétel egymagában is K.O. Előbb-utóbb alighanem visszalátjuk majd az "Ügyeletes kedvenc" rovatban. Az pedig már most eldőlt, hogy az album ott lesz az év végi összesítés toplistájában.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Angra, Geoff Tate's Operation Mindcrime koncert – Barba Negra, 2018. április 10.

2018.04.11. 11:47 | Dionysos | 7 komment

Manapság sok koncertbeszámoló kezdődik egy apologetikus fölütéssel: "beragadtam a pesti forgalomba, így lemaradtam az előzenekarról", vagy "sajnos későn tudtam elszakadni a munkahelyemről, ezért csak a főzenekar előadását láttam", és hasonlók. Persze... Tessék nekem elnézni, ha most nem járom végig ezt a táncot és brutális őszinteséggel bevallom: egyszerűen nem érdekeltek az előzenekarok. Nem mondom, volt már olyan, hogy jól sült el ez a szinte már kényszerű előzenekarosdi, pl. egyszer így ismertem meg a finn Kiuast (ami azóta sajnos a földbe állt), de a legtöbbször csak a rajongók kedélyeit borzolják vele, ráadásul az így 20-30 perc rivaldafényt kapó bandákkal szemben sem teljesen fair a dolog, hiszen mindössze néhány lézengő előtt kell ramaty hangzással bemutatkozniuk. Szóval ennyit a Ravenscryról és a Halcyon Wayről...

Ennek az estének két főszereplője volt, a szebb napokat is látott Geoff Tate, Operation Mindcrime néven futtatott bérmuzsikusaival, illetve a hazánkba most először ellátogató brazil Angra. Már most mondom, hogy – talán nem meglepő módon – az exkluzív Queensryche műsorral föllépő Tate-re többen voltak kíváncsiak. A rövid átszerelés után színpadra vonuló Angrát már láthatóan, de nem kínosan szellősebb sorok várták a nézőtéren. Egyébként én is nagyon hálás voltam a tekintélyes pocakot eresztett Tate-nek, hiszen gyilkolhatta volna a hangulatot gyöngébbnél gyöngébb szólólemezeinek érdektelen anyagával, ehelyett azonban fogta magát és gyakorlatilag egy az egyben lenyomta a legendás "Operation: Mindcrime" lemezt!

tate.jpg

Az elején még komótosan kortyolgattam hátul a sörömet, de a "Spreading The Disease" után már nekem is beleállt a bugi a lábamba. Nyilván jó lett volna hallani egy-két kedvenc nótát a "Rage For Order"-ről, vagy a zseniális "Empire"-ről (továbbra is konokul kitartok azon véleményem mellett, hogy akármilyen jó a fő művüknek tartott "Operation: Mindrime", az "Empire" még annál is jobb!), de ez a műsor így volt kerek, sallangok, kalandozások nélkül. Ki a bánatos söprűnyél gondolta volna, hogy 2018-ban megnézhetek, végighallgathatok egy ilyen klasszikus műsort!?

Egyébként a hangzás is tök rendben volt, már az elejétől fogva hangosabban, de tisztábban is szóltak az előzenekaroknál (sajnos az Angránál is, de erről majd később!). A háttérzenészekre nem lehet panasz, bár azt kicsit túlzásnak tartottam, mikor az Angrával is föllépő turné-billentyűs beállt harmadiknak gitározni. Ami engem illet, totál ellopta a showt a meglepően fiatal, átütő energiával játszó, elképesztő hajzuhatag mögül pislogó dobos. Azért úgy csendesen megállapítottam magamban, hogy akármilyen fantasztikus dalokat is írt annak idején a Queensryche, a muzsikusok egyenként nem voltak kivételes és pótolhatatlan hangszeresek (még a sokat emlegetett Chris DeGarmo sem!). Nem éreztem, hogy összességében ez a "szedett-vedett" társaság kevesebbet nyújtott volna hangszeresen...

angra01.jpg

Az Angrával kapcsolatban pedig föl sem merült bennem, hogy kihagyom a bulit, hiszen most jártak nálunk először. Bár nem vagyok ősrajongó, régi nagy kedvenceim ők, kb. a "Rebirth" (2001) óta. Ráadásul nekem a kicsit progosabbra vett új fazon is nagyon bejön, így egyáltalán nem esett rosszul, hogy a koncert első fele elsősorban az utolsó két albumra koncentrált. Viszont annál rosszabbul esett, hogy a "hangverseny" kifejezetten halk, aránytalan hangzással indult. Elől állva szinte alig hallatszott a két gitár és az ének. Mint később kiderült, ennek többek között az (is) volt az oka, hogy a magasból belógatott nagy ládák túlságosan hátra szórták a hangot. A terem közepéből (ahol a hangtechnikus is állt) határozottan élvezhetőbb volt a koncert, bár így sem volt tökéletes.

Tudom, hogy sokaknak irritáló ez az állandó panaszkodás a hangzásra, de tessék már tudomásul venni, hogy (1) ez egy szakma, amit lehet jól és rosszul csinálni, (2) vannak olyan emberek, akik adottságaik okán érzékenyek erre (mint ahogy vannak, akik különbséget tudnak tenni a jó és rossz bor között, miközben mások bármibe nyalnak bele, csak a szulfitot érzik ki belőle), és (3) a közönség sok pénzt áldoz arra, hogy kedvenceiből ne csak egy turmixolt masszát halljon (ha nem is a stúdió lemezek hangzását várja el tőlük). Szerencsére a koncert közepén volt Bittencourtnak egy akusztikus kiállása, és ez után határozottan följavult a sound.

angra03.jpg

A zenekar mellesleg tök jó hangulatban volt, főleg a végére; viccelődtek azzal, hogy a fiatal dobosuk gyakorlatilag egyidős (27 éves) a bandával, valamint áradoztak Budapestről, hiszen Pozsony után volt itt egy pihenőnapjuk, és teljesen elvarázsolta őket a magyar főváros. A Kiko Loureirót maradéktalanul helyettesítő Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) nem csak bámulatos hangszerkezelésével és olimpiai atlétákat idéző kiállásával, de egymillió dolláros mosolyával is lekenyerezte a közönséget. Fabio Lione kifogástalanul, bomba formában énekelt – bár nekem alapvetően nem jönnek be annyira az operatikusan agyonvibrátózott hangok, a teljesítmény magáért beszélt. Ugyanakkor kimondottan jól esett Bittencourt énekét is hallgatni néha, akinek nem képzett a hangja, az intonációja sem tökéletes (kicsit furán képzi, kezeli a hangokat), de van benne valami ösztönös, valami lebilincselően őszinte és erőteljes.

Hoppá! Csak most vettem észre, hogy milyen hosszúra nyúlnak már ezek a sorok. Ez nyilván annak a jele, hogy bazi jól éreztem magam és a buli maradandó élménnyel szolgált. Innen üzenem az összes nyafka, otthoni díványába penészedett Pepsi-fiúnak (tudjátok jól, kik vagytok!): hatalmas ziccert hagytatok ki!

angra02.jpg

Tartuffe

Címkék: koncertbeszámoló

Animal Drive: Bite! (2018)

2018.04.09. 19:11 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_158.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.animal-drive.com
facebook.com/AnimalDrive69

Az egész úgy kezdődött, hogy valaki bemutatta Dino Jelusic énekest Paul O'Neill producernek (Savatage, T.S.O.), Paul O'Neill megismertette őt Jeff Scott Sotóval (a T.S.O. egy másik énekesével), aki végül ódákat zengve róla bevezette őt Serafino Perugino irodájába. Így került "kézről-kézre járva" a horvát Jelusic és zágrábi bandája, az Animal Drive a Frontiers kiadó "New Breed" csapatába, melynek nem titkolt szándéka egy új hard rock nemzedék kinevelése, széleskörű promóciója.

Ez a Dino gyerek "szemtelen" fiatalsága ellenére már jó pár éve muzsikál, dalokat szerez és – nem utolsósorban! – énekel; ráadásul nem is akárhogy! Simán emlegethetnénk a horvát Jorn Landeként, hiszen az ő torkában, frazírjaiban is ott vannak a hard rock legnagyobb hangjai: a jobb napokat is látott Coverdale és az idén már 8 éve elhunyt Dio. Ezzel a bevezetővel szerintem kellőképpen megalapoztam a mondandómat: a srác kivételes tehetség, karizmatikus frontember (akinek még a színpadon nehezen nélkülözhető, női szíveket döglesztő macsó fazon is megadatott). A kérdés ezek után csak az, hogy jók-e a dalok.

Itt némileg elbizonytalanodom. A nemzetközi kritikai visszajelzés abszolút pozitív, a Jelusicban rejlő potenciálról mindenki ódákat zeng, de én úgy látom, hogy kevés szó esik a nótákról, pedig a fiatal horvát muzsikus zeneszerzői képességei végeredményben ezeken mérhetők le. Teljesen érthető, hogy a legtöbben a Whitesnake-et és a Skid Row-t emlegetik fogódzóként, viszont a sok helyen olvasható Dream Theater-párhuzam és a progresszív címke tökéletesen indokolatlan. Az Animal Drive-ban nincs semmi progresszív; tipikus hard rock, méghozzá a direktebb, két gitárral súlyosan hasító fajtából.

A "Bite!" nagyon tisztességes bemutatkozás, hogy ne mondjam, riglistől együtt rúgják ránk az ajtót, de közel sem hibátlan munka. Nekem kicsit vontatottak a dalok (jót tett volna néhány pattogósabb ritmus, mint pl. a klipes "Had Enough"-ban) és a dallamok sem eléggé ragadósak, jóllehet a pali annyira jó, hogy akkor is fölkapnád rá a fejed, ha a "Szomorú szamuráj"-t énekelné. Pedig az nagyon-nagyon szar...

Lelkesen szurkolok az Animal Drive-nak, hiszen a régiónkból származnak, sőt, egy olyan országból, amely 800 éven keresztül a magyar Szent Koronához tartozott! Szimpatikusak, tehetségesek, de ennél azért jobb dalokkal kell majd előállniuk, hogy olyan bandákkal emlegessük őket egy lapon, mint pl. az Eclipse vagy a Saffire.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Rainbow: Memories In Rock II. (2018)

2018.04.09. 13:43 | Dionysos | Szólj hozzá!

memories_in_rock_ii-43636192-.jpg

Kiadó:
Minstrel Hall Music

Honlap:
facebook.com/ritchieblackmore

Nem is tudom, hogy most miként kellene úgy írni, hogy az írás azért mindenképpen szem előtt tartsa, az egyik legnagyobb rockbanda (rövid időn belül második...) visszatéréséről és az egyik legnagyobb gitáros ikonomról van szó. Ok, az első visszatérés (Memories In Rock I.) nem sikerült jól, az kb. konszenzusos vélemény. Szedett-vedett volt minden tekintetben. Az újraindulás kapcsán meghatározó volt az a tény, hogy Blackmore több mint 20 évig ragadt bele egy általa megálmodott reneszánsz-pop világba, ahol a villanygitár csak nagyon ritka vendég volt az időutazásban. Mindez más attitűdöt, más játékmódot, hangszerkezelést kívánt, amiből nem lehet "csak úgy" visszaváltani. Én ezt személy szerint elfogadtam, nem adtam fel, bár azért voltak jelek, hogy a Stratocaster már soha nem lesz úgy, azzal a semmi mással össze nem hasonlítható eleganciával, de azért jó értelemben véve mégiscsak kizsigerelve, megkínozva, mint a hőskorban.

Aztán jött a "Rising" borítójával megjelent (ezt nem is értem, de tényleg...röhej...) második rész és a kérdés végleg eldőlt. Nincs feltámadás. Tinódi Lantos Sebestyén marad már a pályája végéig, és tényleg jobb lett volna, ha nem bolygatja meg az emlékeket. Különösen fáj, mert a koncertanyag olyan erős dalcsokor, ami párját ritkítja. Minden ami Deep Purple/Rainbow, igazi best of, A-Z-ig. És hiába a csodahangú Romero, a legendás Jens Johansson, ha Blackmore végig olyan, mintha este 10 után egy panellakásban pengetne. Az igazán fontos hangok, riffek ott vannak, de olyan enerváltan, ujjbeggyel, ahogy az egy "Spotlight Kid" vagy egy "Burn" esetében megengedhetetlen. Utóbbiban ráadásul már a hangok sincsenek meg...  Erre a "lábujjhegyes" pázsiton lépdelős gitározgatásra Candice lehet, hogy beindult, a rockerek nem fognak. És hangsúlyozom, nem az a baj, hogy elegáns és könnyed, mert ez mindig is a stílusa része volt, sőt ez volt a stílusa lényege, hanem arra ,hogy mindezt alapvetően rockdalokban, a stílusnak megfelelően követte el, most viszont stílusidegenül játszik párhuzamosan egy rockbanda mellett. Tolják mellé a kemény alapokat, Romero a tüdejét kiénekli, ő pedig szökdel a pázsiton, oda-odaérve ujjbeggyel a fogólaphoz és ez így együtt, hát, nekem...kínos. A régi dicsőséget, csak itt-ott, pillanatokra  sikerül megidézni. Az igazi "memories in rock" azonban, sajnos nem ez, bár becsapós, mert a borítója tök így néz ki...

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Kino: Radio Voltaire (2018)

2018.04.08. 18:47 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_9.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
johnmitchellhq.com
facebook.com/KINObandofficial

Nincs helye félrebeszélésnek, John Mitchell gitáros-zeneszerző a brit neo-prog koronázatlan királyává avanzsált az elmúlt néhány évben. Persze azt hozzá kell tenni, hogy uradalma elég rossz állapotban van; az egykor jobbnál-jobb előadóktól és albumoktól hemzsegő gyarmatbirodalom elöregedett, elnéptelenedett, a hűbéresek és az alattvalók pedig javarészt elpártoltak. Mitchell király régen elsősorban az Arena soraiban tündökölt, de egy csomó színvonalas brit neo-prog formációhoz köze volt: pl. az It Bites, Frost* és a tavaly agyondicsért Lonely Robot, amit gyakorlatilag egyszemélyes projektként működtet.

A 2005-ben debütáló Kino egyébként kísértetiesen hasonlít a Lonely Robotra, lényegében ez is Mitchell kreatív energiáinak levezetésére szolgál, azzal a különbséggel, hogy talán kevésbé merengő a stílus és itt elég neves muzsikusokkal dolgozik együtt, pl. Pete Trewavas bőgőssel (Marilllion, Transatlantic). A koncepció, a hangzás, a stílus máskülönben nagyon hasonló, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Craig Blundell (Frost, Lonely Robot, Steven Wilson) dobcucca (vagy annak digitalizált stúdióverziója) idegesítően művi, erőtlenül puffogós. Ezért nagyon kár. Szerencsére Mitchell jellegzetes, bika gitársoundja és ízes szólói nagyban kárpótolnak.

Nem egészen értem, miért kellett a folytatásra 13 hosszú évet várni, de az új lemezt immáron sokszor, elejétől-végig, egyben átpörgetve az a véleményem, hogy nagyon megérte. Ugyan nem válik el markánsan a Lonely Robottól (főleg mivel Mitchell itt is magára vállalta az énekesi feladatokat), de alapvetően lazább, vidámabb anyagnak tűnik - és ez sok tekintetben (pl. a befogadhatóság szempontjából) javára válik.

Személy szerint nagyon örülök Mitchell hiperaktivitásának, hiszen a műfaj régóta nagy kedvencem és hihetetlenül fájdalmas néznem évek óta tartó nyűglődését. Hátha a többiekre is ráragadna valami az ő elszántságából, munkaszeretetéből! Talán éppen az ilyen albumokkal hinti el a brit neo-prog újabb kivirágzásának magvait.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika