Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Anubis Gate: Covered In Black (2017)

2017.08.21. 17:51 | Dionysos | 2 komment

y_113.jpg

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Folytatódik a dán Anubis Gate és az amerikai Nightmare Records együttműködése. A megszokott két év helyett ezúttal hármat kellett várni az új albumra, de talán nem lövöm le a poént, ha már most előrebocsátom: megérte. Arról persze szó sincs, hogy a banda – mely dallamossága ellenére mindig is nehezen emészthető progresszív metál muzsikát játszott – hirtelen könnyed hard rockra váltott volna. Sőt! Már a lemez címe és beköszönő nótája egyértelművé teszi, itt igen sötét hangulatú, mázsás súllyal mellkasunkra telepedő zenét rejt a baljós érzeteket ébresztő CD borító. Ha efelől bárkinek kétsége támadna, vessen egy pillantást a lemez magját képező három dal címére: Black, Blacker, Blackest… Lehet ott valami Dániában, ami kitermeli ezeket a szívszorító, éjfekete hangulatokat: gondoljunk csak a Beyond Twilightra és Zierler 2015-ös szólóanyagára. Persze ilyesmi máshol is "terem": Darkology, Outworld, Division By Zero, Chronos Zero, csak hogy párat említsek…

Már a legutóbbi, "Horizons" című albumon is megfigyelhető volt egyfajta súlyosodás, jó értelemben vett kemény(k)edés, és a hangzáskép is jó irányba változott, hiszen a korábbi lemezekhez képest itt szinte már nyoma sincs annak a műanyag, bántóan szintetikus soundnak, ami régen oly könnyen kedvemet szegte. A muzsika is színesebb lett, bár ez alatt nem azt értem, hogy kevésbé "feketével takart", inkább, azt, hogy kevésbé vegytiszta, lineáris. Ezen a lemezen (kellemes) meglepetésemre két orientális hangulatú nóta is helyet kapott (The New Delhi Assassination, Operation Cairo), és talán a 2013-as EP Pink Floyd földolgozása (Sheep) hozta meg a kedvet a progresszív ősatyákra való zenei utalásokhoz is (Too Much Time, Blacker, From Afar).

A lemez amolyan tematikusan összefüggő, de még nem igazán koncept album: a közös nevező, hogy a dalok olyan emberekről szólnak, akik szó szerint és képletesen a sötétben élnek: elmeháborodottak, bérgyilkosok, terroristák stb. Ezt figyelembe véve a zenei aláfestés telitalálat. Azt kell mondjam, hogy ebben a komor, baljóslatú, szívszaggató univerzumban most az Anubis Gate sokkal nagyobbat alkotott, mint az Adagio. Az egyetlen vonatkozás, amiben nem múlja fölül Stephan Forté nagy visszatérésnek szánt középszerű produktumát (Life), az a gitárszólók technikai polírozottsága – jóllehet a Kim Olesen-Michael Bodin páros sem piskóta.

Nem könnyű anyag, esélyt kell neki adni, sokszor figyelmesen és türelmesen végighallgatni – ami nem mindig egyenértékű az ún. jóra hallgatással. Ez elsőre is jó, csak éppen nehezen befogadható. Lezárásként mindenképpen tisztáznom kell: az Adagio recenziómért kapott kritikák lepattognak rólam, mert a "Covered In Black" – bár nem tökéletes – egyszerűen zeneibb (bármit is jelentsen ez).

Tartuffe

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Medianysos-5: Karl May: Winnetou (regény)

2017.08.19. 17:28 | garael | 5 komment

winnetou.jpg

Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati showk, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a '70-es években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg "kovboj" kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal), vagy játék tomahawkkal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)

Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült. A zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a 'helyes útra' terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.

Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet – hasonlóan Luke Skywalkerhez –, így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)

Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig (New York Állam), de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.

Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség elsődleges értéke azért Shatterhandnek jutott, és Winnetou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra – jutott a főszerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először. Én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amelyek megértéséhez kevés volt 10 életév.)

May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg; s jóllehet természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze –, a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy "vetélytárs", Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.

A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre. Azonosulva a hősökkel a rossz legyőzésének sikerélményében, a vallásos May többé-kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben. Nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének kiemelkedő mivoltára.)

Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

P. Mobil: Csoda Történt (2017)

2017.08.18. 14:23 | garael | Szólj hozzá!

p_mobil_csoda_tortent.jpg
Kiadó:

GrundRecords Kft.

Honlap:
www.pmobil.hu

A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. (Forrás: Wikipédia). A Majmok bolygója óta sejtettem, hogy a csimpánzok néha többre képesek, mint az ember – a bonobók például a konfliktus-kezelésben. Mert gondoljátok csak el, ha Trump és Kim Dzsongun nem rakétás erőfitogtatással, hanem a bonobókhoz hasonló módon bizonyítaná be, ki a legény a gáton... Mennyivel emberibb (bonobóbb) is lenne a világ, ha az erőszakot a szex váltaná fel – de maradjon ez addig állati utópia.

A P. Mobil új, klasszikus időbeosztású LP-jének nyitódala azonban inkább a jelenlegi Facebook generációt ostorozza a metaforával – kérdés, hogy ezt most dicséretnek, vagy iróniának tartsuk, bár meg kell mondani, minden generáció hajlamosabb saját magát a a fiatalabbakénál feljebb helyezni, mind morális, mind fizikai értelemben, pedig a mi nemzedékünk mit hagy rá a jelenlegi Y generációra? Nézzünk kicsit magunkba, és keressük csak meg, hol rontottuk el... !? De vissza lemezhez! A hét szerzeményt magába foglaló "Csoda történt" kissé váratlanul ért, de ez lehet, hogy az én tájékozatlanságom eredménye, és helyesebb lenne az együttes honlapját vagy Facebook-ját többet tanulmányoznom – ez utóbbi esetében remélem, nem válok majommá.

A dalok pedig zeneileg egyenes vonalú folytatásai a legutóbbi nagylemeznek, talán kevésbé komorabb módon, és az irónia, valamint a csapat szövegi világában mindig is nagy szerepet kapó magyarság-tudat előtérbe hozásával. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen egyrészt Schuster Lóránt egészsége szerencsére helyreállni látszik, másrészt a lemezt alkotó csapat felállása nem változott. Ebből fakadóan aztán ugyanúgy megkapjuk azokat a blues rockból származó ős groove-okat, Hammond-dallamokat és megszokott húzású refréneket, melyek jellemzik a csapatot, bár mintha csipetnyivel líraibb, esetleg dallamosabb lenne az összkép, mint elődje esetében. A "Csoda történt" gyönyörű hitvallása – zeneileg – engem a "Mobileum" egyik bónusz dalára, az "Anyaszív"-re emlékeztet, a "Mivel szeretnél" blues-alapú lassúja egy érzelmileg fokozatosan építkező Mobil arche-típus, de a "Ne Féljetek, nem megyünk haza" is a maga visszafojtott indulatával az "Újra kezdeném", vagy a "Csillag leszel" bensőséges világát tükrözi. (Bár a megzenésített vers a 2004. december 5-i népszavazás utáni keserű érzések lírai lenyomata, sajnos mai, aktuálpolitikai értelemben is lehet áthallása, még ha nem is annyira konkrétan – csak éppen nem a határon túli, hanem a kivándorló magyarok szemüvegén keresztül.)

Jóllehet, szinte minden dal sláger lehet a koncertprogramokban – a "Bonobó" már az is – nekem legjobban mégis a "Hello, hogy vagy" tetszik, ami a maga vokáljaival a korai Hobót juttatja eszembe, ősriffje pedig talán a The Doorst, annak elvontsága nélkül. A zenészek jól teljesítenek, de Sárvári Vilmos nem Bencsik kaliberű gitáros – még szerencse, hogy itt a lényeg az összképen van, ami jelen esetben igencsak pozitív.

Örülök, hogy a csapat töretlenül járja – amúgy örökmozgóként – az általa kijelölt utat, sőt, a "Csoda történt" a líraibb megközelítéssel sokkal közelebb is került hozzám, mint a "Farkasok völgye Kárpát-medence" – és a rosszmájú kollégákat megelőzve nem a szex miatt, hiába, csak nem tudok majommá (bár egyesek szerint néha úgy viselkedem) válni,  és ez most nem biztos, hogy emberi létezésem dicsérete.

Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Exit Eden: Rhapsodies In Black (2017)

2017.08.16. 17:27 | garael | 10 komment

exitedenrhapsodies.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.exit-eden.com

Csodálkozom, hogy a Northern Kings – tudjátok, a négy északi metalénekes a popdalok "metalos" feldolgozásával – női változata még csak most született meg, hiába, a genderizmus úgy látszik, csak késve jut el  a popból a metalba, bár ha azt nézzük, hogy a nőiesség itt a giccs határáig hangsúlyozott és lényegi elemét jelenti a lemeznek, akkor inkább befogom a számat.

Megmondom őszintén, a női szimfonikus metal nem éppen a szívem vagy fülem – egyéb szervről szemérmesen hallgatok – csücske, de pontosabban fogalmazva nem is a stílussal van gondom, hanem a klasszikus  vagy operaénekesi hanggal – e kettőt gyakran keverik –, mert akármilyen jó dalokat hallgatok, egy idő után egysíkúnak találom az előadást. Hiába, úgy látszik, még nem értem el a zenei műveltség azon szintjére, ahol az árnyalatokat is értékelni tudom, ezért bocsásson meg a kedves olvasó.

Itt van hát négy díva, akiket többé-kevésbé ismer a stílust kedvelő hallgató, még akkor is, ha az arche-típust megtestesítő Tarja nincs köztük. Amanda Sommerville elsősorban Kiske sidekick-jeként, Clémentine Delauney a Visions Of Atlantys és a Serenity, Marina La Torraca pedig az Avantasia énekesnőjeként alkotják a "female vocal" B válogatottat, hozzájuk új névként a számomra ismeretlen Anna Brunner csatlakozott, akinek adottságai bőven lehetővé teszik, hogy amolyan negyedik testőrként elfenekelje a férfiakat.

Sajnos az átdolgozott szerzeményekből nem sokat ismerek, a lényeg azonban lejött azokból is, amiket hallottam már eredetiben is:  a jó dalok általában itt is jó dalok, a rossz dalok pedig ugyanúgy nem képesek felkelteni az érdeklődésemet, mintha r n' b-be oltott hölgyek hajlítgatnák amerikai módra a hangjukat, bősz csípőrángatás közepette. A lemezzel igazából az a bajom, hogy a kiválasztott dalok listája ugyan a pop több alstílusából lett összeválogatva, az átdolgozások ugyanazt a szokásos szimfo-bombasztikus körítést kapták, amit az anyacsapatoknál tapasztaltam – legfeljebb megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy a pop és a metal gyakran csak a hangszerelésben különböznek egymástól. Mennyivel jobb lett volna hát, ha klasszikusok diszkóritmusban élmény helyett újragondolásokat kapunk, hiszen a metalnak is van annyi ága, hogy győzze az ember nyilvántartani. Rendben, a koncepció nem ez volt, de mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a sztenderd megoldások helyett engednek a kísérletező szellemnek, és a Nightmare soraiban megjelenő Magali Luyten példáján nekibuzdulva, egy-két szerzeményben megvalósították volna a női body-builderek álmát: muzikális izmozásban utolérni  a tesztoszterontól duzzadó férfi mezőnyt. Nem, kérem, maradt a habos, csipkés, giccsszerű világ, ahol az énekesnők divatmodell módjára szendelegnek a popos – majdnem azt írtam, popsis, de hát mégiscsak hölgyekről van szó – dallamok között, melyekből így is kiemelkedik a nyitó Depeche Mode sláger  és a Bonnie Tyler-féle "Total Eclipse", a Bond betétdal "Skyfall"-t és Madonna agyonfeldolgozott "Frozen"-jét pedig azért nem említem – holott kiváló darabok –, mert momentán rosszabbak lettek, mint az eredetiek.

Nem tudom, hogy a popdalokat szerető barátnő hogyan fogadná a metal énekesnők által prezentált produktumot, félek tőle, hogy maradna inkább a megszokott "igazinál", így aztán nem biztos, hogy tökéletesen meg tudnám fogalmazni a lemez értelmét. Annak azonban, akinek tetszik, talán sikerülni fog, kívánom, hogy töltsön kellemes szűk egy órát négy csinos hölgy társaságában.

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

Galderia: Return Of The Cosmic Man (2017)

2017.08.12. 15:14 | garael | 8 komment

galderia_returnotcm.jpg

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.galderia.net

A franciák idén másodszor lepnek meg, ami immáron nem szokatlan, hiszen tavaly az éves listám fő meglepetését  –  az első hellyel együtt, az egyáltalán nem rémálomnak bizonyuló Nightmare-nek köszönhetően – is a franciák szolgáltatták, és valószínűleg idén is hasonló helyzet fog előállni az Adagio révén. Nos, jelen csapat nem  olyan nehézsúlyú versenyző, mint említett társai; abban a könnyed, melodikus bajnokságban játszik, ahol a Helloween tökfejei és a Gamma Ray szörnye barátságosan piálhatják a Bordeaux-i vöröst a dallamos metal egyéb, idén jelentős eredményeket produkáló társaival – lásd és halld a Cromonicot és a The Unity-t!

Sorolhatnánk a csapatot a mostanában felfutó ágon lévő "happy metal" képviselői közé is, és ha meghallgatod a "Blue Aura"-t, akkor egyet is érthetnél velem, de egyet mondok és kettő lesz belőle: a fiúk esetében bánjunk csínján a kategorizálással – bármennyire is jó kedvet teremtenek –, mert annál többrétűbb zenét vidámkodnak össze, mintsem hogy elintézhetőek lennének egy kézlegyintéses vigyorgással. Jóllehet letagadhatatlan a német  és svéd power metal hatása, a fiúk franciás könnyedséggel gömbölyítik a szögletest, így azt is megtehetik, hogy a masírozós indulókból meghökkentő módon csapjanak át amolyan Meat Loaf-féle lírába, ami lehet, hogy emeli a giccsfaktort, de azért nem olyan magasra, hogy elérjük vele az ízléstelenség értékeit. (A feldolgozott történet byte-ra sem érdemes, az immár negyedik albumát megalkotó csapat folytatásokban közli ezt a sztori-rettenetet.)

Ráadásul a franciák nagyon értik a dallamteremtés csínját-bínját, így igazából töltelékről nem is beszélhetünk, hacsak az utolsó – szar poénnak elsült – szerzeményt nem tekintjük annak, ami önmagában még remek euro-galopp lenne, ha az alápakolt szinti hangzás nem a kilencvenes évek eleji techno-klubok hangulatát varázsolnák a fülembe, amitől még én is meghökkenek, pedig kedvenc könyvem Ráth-Végh Istvántól az Emberi butaság, ami megfelelő edzettséggel ruházott fel jelenünk közállapotainak elviseléséhez is. Nem tudom, hogy a lemez közepére elhelyezett lírát miért éppen 20 évvel ezelőtti ruhába kellett öltöztetni, de hát a divatvilág termelt ki magából nagyobb hülyeségeket is (olvasd csak el az előbb említett könyvet!).

Mindenesetre meg tudom bocsátani ezt a kis botlást, ami szerencsére nem ordas pofára esés, mert akik olyan, kiváló, kórusokkal támogatott, fülbemászó himnuszokat tudnak írni, mint a "Return Of The Cosmic Man" – aminek hallatán Tobias Sammet, vagy a régi ereje teljében lévő Sonata Arctica tagjai és elismerően csettintenének – azok el-e(l)lejthetnek egy-egy rosszabbul sikerült poént – a többi jól sikerült társ elcipeli a hátán ezt is.

Végezetül: nem lenne francia a zenekar, ha nem kedveznének amúgy franciás könnyedséggel kicsit a metaltól ódzkodó barátnőknek is. A "Pilgrim Of Love" igazi tábortüzes, együtténekeltetős fél-akusztikus sláger, amivel a nyolcvanas években az MTV-n bérelt helyet lehetett volna szerezni egy Bon Jovi és egy Guns N' Roses lassú között, bár hallván, hogy ma miket hallgatnak a hölgyek – sokat jártam strandra, ahol néha ezerrel bömböltetik a fül-alávalót  –, nem vagyok benne biztos, hogy nem leszünk-e ódivatúak a dallal a zenei udvarlásban.

A nyári uborkaszezon végén kellemes meglepetés a Galderia albuma, és ne rettentsen el senkit a borzasztó borító: a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk, legalábbis ami az élvezeti értéket illeti, fogjon hát bátran bárki neki, aki a happyből nem az ökörködést szereti.

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

Accept: The Rise Of Chaos (2017)

2017.08.06. 09:27 | garael | 8 komment

acceptchaos.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Az Accept harmadvirágzásának kezdetét jelentő  "Blood Of The Nations"-nek van egy hatalmas, behozhatatlan előnye az azt követő albumokkal szemben –  maga a visszatérés és annak tartalma: mintha a rajongók zenébe manifesztálódott, múltból táplálkozó reményeiből állt volna össze, ami a kor modern megszólalásában kivételes módon elégített ki minden, néha egymásnak is ellentmondó elvárást. A reunion meglepetésének hatását hiába várjuk hát az újabb alkotásoktól: bármennyire is jól sikerültek, az egyszeri, megismételhetetlen csoda ideje elmúlt, bár a fiúk mentségére, a színvonalat többé kevésbé tartani tudták, sőt, ha módjukban állna – tekintve rajongótáborukkal szemben tanúsított szeretetüket –, minden új lemez után feloszlanának és újjáalakulnának, csak hogy meglegyen minden tényező a sikerhez.

Jómagam nem vagyok az a kimondott Accept fan, de azt tudom, hogy a csapat zenéje – és ebben lehet velem vitatkozni, csak nem érdemes – maga a heavy metal, minden németes, szögletes, indulós sajátossága mellett, olyan alapkő, amire lehet építkezni, és valami többet-jobbat létrehozni, de kihagyni nehezen. Változatos gitárszólók, erő, dinamika, hatásfokozó dallamok és riffek, a konformizmus eszköztárának minden fegyvere: a közösségépítő tréningek elvárt céljainak muzikális megtestesítőjeként minden multi-brainstorming előtt le kellene játszani bemelegítésül egy kis Acceptet, már csak az összekovácsolódás elvárt példája miatt is.

Persze lehetnek olyanok, akik számára az Accept zenéje régóta túlhaladott, és valami "komolyabbra", vagy művészibbre vágynak. Hát legyen! Én nem akadályozom meg őket ebben – nem is akarom –, legyek így az egyszerű, pőre és fejlődni nem tudó, de inkább nem akaró heavy metal mezei prófétája, akit le lehet nézni ízlése miatt, de becsülni is kell, mert az őszinteség és a rajongók szeretete vitathatatlan erény még ebben a kevert és furcsa világban is.

A "The Rise Of Chaos" az apokalipszis témakörét választva remekül idomul a csapat sosem tagadott példaképéhez, hisz melyik banda hozta létre az ikergitárral előadott, vijjogó szirénás-riffelést, aminek hidegrázó hangja olyannyira képes megidézni a világvége-hangulatot? Így aztán az album minden mozzanatát mélyen áthatja a Judas Priest hatása, a nyitó szerzemény pedig bőven lehetne az angolok készülő új albumának beharangozó klipnótája is. A szigorú hangvétel aztán a tematikához kapcsolódva végig megmarad, de a zenészek nem esnek abba a hibába, hogy kanadai favágóként csak az aprítással törődjenek, és jóllehet, ezúttal a hangulatteremtő riffeknek talán még nagyobb a szerepe, mint máskor, nem feledkeznek el az egyszerű, de énekelhető dallamokról sem, így aztán nem járnak úgy, mint legutóbb a Saxon, akik a keménység jegyében addig ültek a stúdióban, míg szinte csak riffeket hagytak a dalokban.

Mint minden húsz éven felüli, markáns stílussal rendelkező csapatnál, a remek új ötletek közé itt is becsúsztak ismerős pillanatok, az "Analog Man"-re például egészen könnyedén rá lehet énekelni az "Up To The Limit" dallamait, ettől függetlenül – vagy talán ezért is – még mindig üt, akár sorozatot is, mint a mesebeli, magától járó furkósbot.

Az album legnagyobb erénye – és hát ebből szerencsére sok van – a kiváló hangulatteremtés mellett a gitárosok munkája, ami már csak azért is megsüvegelendő, mert a "Blind Rage" után Herman Frank távozott a csapatból, és helyére a Grave Diggerből Uwe Lulis érkezett. Hoffman azonban vele is kiválóan megtalálta a hangot – keresik is sokat a gitárokon, már ami a szólók számát illeti – és ettől talán lendületet is kaptak a fiúk: ennyi neoklasszikus futamot talán az egész diszkográfiában nem találni, ami ambivalensen  érdekes ízt visz a szikár, judasos riffelésbe és szólóteremtésbe. Le a kalappal!

Nem gondolom, hogy összeomlik a világ, ha kijelentem: az új album minden tekintetben erősebb elődjénél, és ha az öregedés genetikai kódját az Acceptnél keresnék a tudósok, lehet, hogy már eredményt is tudnának produkálni. Vagy már produkáltak is – példa rá a csapat örökifjú alkotói ereje.

Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Fabrizio Leo: Coming Home (2017)

2017.07.31. 16:40 | Dionysos | 15 komment

y_112.jpg

Kiadó:
Kubicki Entertainment

Honlap:
facebook.com/bicioleo

Még nekem is nehezen hihető, hogy Fabrizio Leo, vagy ahogy ismerősei és rajongói általában emlegetik, Bicio, eddigi összes szólólemezéről jelent meg itt, oldalunkon kritika: Túrisas, Jack Rose (alias: Mádi N.), majd én gondoltuk úgy, hogy érdemes erre. Ez persze nem volt tervezett, Leo sem tömte teli a zsebünket 100 eurós bankjegyekkel, hogy promózzuk már meg egy kicsit a CD-it. Egyszerűen csak így alakult, de nyilván önmagában beszédes tény, ha egy nemzetközileg nem túl ismert vagy elismert művész nálunk töretlen figyelmet kap szinte a teljes stábtól.

Bicio mester nem ver négyemeletes hullámokat, szorgalmasan dolgozik, kivételes zenei képességeinek rendszeres adagolásával mossa alá minden esetleges kétségünket vagy ellenállásunkat. A taljánokra tipikusan jellemző kivételes dallamérzékkel és tökéletes technikai fölkészültséggel megáldott gitáros, aki nem magamutogatásban, nárcisztikus villongásban éli ki magát, hanem Satriani-féle megállapodott, intelligens instrumentális muzsikában gondolkodik. Ebben az értelemben kicsit régisulis: nincs djentes ritmizálás, a stíluskitekintések ellenére nincs csapongás sem: alázatos zenélés folyik itt, kérem szépen... magas színvonalon.

Leót "anno Domini" a Shrapnel Records atyja, a gitárhős-vadász Mike Varney fedezte föl, de azóta sok víz lefolyt a Pó folyón (hősünk lombardiai születésű), és bár a kiváló gitármágus a világot párszor körbeturnézta Eros Ramazottival és Laura Pausinival, most mégis visszatért oda, ahová mindig is húzta a szíve, az instrumentális gitármuzsikához, i.e., hazaért (lásd: Coming Home).

Az új lemez mixelését és maszterelését most is a nálam nagy kedvencnek számító, zseniális billentyűs, Alex Argento végezte, ennek nyilván örülünk. Annak viszont nem, hogy hangszeresként egyáltalán nem szerepel az albumon, sőt a promo anyag szerint minden egyes hangszerért maga Leo a felelős. Abban nem vagyok biztos, hogy a dobokat is ide kell érteni, sőt, inkább az a benyomásom, hogy szemplerekkel lett a dolog megoldva (kiváltva). Ez bosszantó, de szerencsére nem túl nyomasztó.

A majdnem másodpercre pontosan 45 perces lemezen 13 szerzemény kapott helyett, ebből következik, hogy a témák nem lettek túlbonyolítva vagy hosszúra nyújtva. Ennek ellenére bőven lehet itt csemegézni olyanoknak, akik szeretnek tobzódni a dallamokban, szépen, lebegtetve megfogott hangokban. Nem túl korszerű a dolog, én talán Argentót (meg mondjuk egy jó dobost is) bevontam volna a fölvételekbe, de ez még így is abszolút minőségi zeneművészet.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Masterplan: PumpKings (2017)

2017.07.29. 17:16 | garael | 8 komment

masterplan-pumpkings300.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.masterplan-theband.com

Mikor először meghallottam, hogy a Masterplan következő lemezén Grapow-szerezte Helloween dalokat fog feldolgozni, rögtön megfogalmazódott a kérdés: szükség van erre? Aztán mikor először meghallgattam az albumot, felvontam a vállam, és megkérdeztem: szükség van erre? Nyugi, nem a tű akadt meg a lemezjátszóban, csupán a bennem élő rajongó akadt ki azon, hogy az ötlettelenség miatt rövid idő alatt másodszor érezhettem úgy, hogy hülyének néznek. Mert mi értelme van olyan, a maguk nemében tökéletes dalok feldolgozásának – ugyanabban a stílusban –, melyeknek egy részét már maga az anyacsapat is feldolgozta egyszer a botrányos énekesváltás után, és mi szükség van akkor erre, ha a dalok lelkét jelentő reanimáló énekes kvalitásaiban a középszerűséget jelenti, már ha az eredetihez viszonyítjuk.

Hiszen Rick Altzi – ne szépítsük – a szegény ember pótléka Jorn Lande vagy Mats Levén után, és még nem hallottam egyetlen olyan albumot sem, ahova beugorván a helyettesített előd által prezentált színvonalat – mind dallamokban, mind technikailag – tartani tudta volna. Jelen esetben azonban nem volt szükség arra, hogy részt vegyen a zeneszerzésben – és a leírtak fényében talán így is van jól, illetve dehogy van, mert a végeredmény közelíti a metal-kamu indikátor maximális mutatóját, már ami az ötletet és a megvalósítást illeti.

Az biztos, hogy nem kellett sokat törpölni a feldolgozásokon, ugyanis a dalok nem feldolgozások, pusztán vastagított hangzással, szolgai módon előadott reprodukciók, ahol semmi olyan kísérletbe nem mentek bele, melyek az egyébként is túlterhelt Altzit még jobban megrogyasztották volna. Nincs itt hát semmifajta kreatív ötlet az eredeti dallamok és riffek visszaböfögésén kívül – csak az az átkozott gyomorsav ne marná az ember torkát! –, bár az is lehet, hogy még jól is jártunk, emlékezzünk csak a Helloween gyászosan sikeredett szimfonikus albumára, amiről a youtube-on futó sorozat címe juthat az ember eszébe: pedig jó ötletnek tűnt. Így azonban meg értelmét nem látom a dolognak, legfeljebb az időhúzás szándékát, ami a csapat esetleges kreatív-stopjából fakadhat, de ezt meg legalább titkolták volna ahelyett, hogy széles mellel kiáltják világgá.

Az eredeti és feldogozott – bocsánat, újrajátszott – szerzemények közti nívókülönbség számomra érdekes módon leginkább a rehabilitációt érdemlő, önmagában remek "Chameleon" album "Music" című tételénél a legnyilvánvalóbb, ahol Altzi erőlködése és a bedurvított hangzás azt a drámaiságot öli ki a dalból, amit annak idején nem tudott értékelni a szigorú riffeket és egyenes témákat váró rajongói többség sem.

Altzi pedig, aki hallhatóan kínlódik a nem az ő hangjára íródott – egyébként időtálló – témák tolmácsolásánál, talán érzi is, hogy nagy rá a kabát, de úgy van vele: ha vállalta, végig viszi az egészet, bár nem hiszem, hogy élvezte volna a stúdiumunkát – szinte látom, ahogy a hangmérnökök a fejüket csóválva próbálnak kicsit egyengetni a magasabb hangok kiéneklése helyetti rekesztéseknél.

Sajnálom, hogy így alakult, mert a Masterplan oda jutott, ahová utóbbi albumai színvonalának egyenletes csökkenése jósolta, egy abszolút kiégett, tisztességgel másolni sem képes együttes sorsára – még szerencse, hogy védelmükre elmondható: nem kispályás  játékost próbáltak utánozni, és a hasra eséssel sem jártak egyedül a metal történelemben. (Hallgasd meg a  "The Keepers Of Jericho (A Tribute To Helloween)" albumon szereplő csapatok többségét.)

Garael

Címkék: lemezkritika

Alice Cooper: Paranormal (2017)

2017.07.27. 18:04 | garael | 3 komment

paranormal.jpg

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.alicecooper.com

"...Tudom, a rock and roll ráncos ringyó,
Bárkinek eladó, de nekem így jó,
Mindenre kapható, részeges csavargó,
Haldokló, nyafogó, de mindig feltámadó..."

(HBB: Rock and roll királynő)

A rock n' roll – mármint annak a múlt század '50-es éveiben létrejött változata – a zenei evolúció olyan sikeres "termékének" bizonyult, mint a biológiaiban a cápa vagy a krokodil, melyeken kialakulásuk pillanatától a mai napig nem kellett sokat csiszolni a természetnek: hatékonyságban, alkalmazkodásban, amúgy Pallas Athéné módjára, teljes harci képességgel jöttek a világra. Nem hinném, hogy ezen állításomat sokat kéne bizonygatnom: nagyon kevés ember lehet az európai és amerikai kultúrkörben, akinek 60 éves kor alatt ne mozdulna meg a lába a Chuck Berry - Jerry Lee Lewis - Little Richard trió bármelyik dalának felhangzásakor, és genetikai késztetésből ne dúdolná szívesen a vérpezsdítő ritmusok felett szálló dallamokat.

Jóllehet, a stílus virágkorát elhaladta, de a hard rockban mai napig fellehető a hatása, főleg mostanában, amikor a '70-es évek vintage hangzását fiatal bandák százai próbálják reprodukálni. Igazi nagy kockázat nincs is ebben, hiszen – mint a bevezetőben írtam – elég egy-két jól eltalált sablon, és a hányingert máris elkerültük. A rock n' rollal tehát könnyű élni, de könnyű visszaélni is, mert igazán nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy az ezerszer felhasznált "figurákat" újrahasznosítsuk, ráadásul teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert a matematikától eltérően a rock n' roll ütemeinek sorozatában az egyes alkotóelemek szabadon felcserélhetőek, az eredmény mégsem lesz talmi.

Ezek után itt van az új Alice Cooper dalcsokor, a mester eredeti – tehát nem az aréna rockos "Trash" és 2Hey Stupid", vagy a kemény metalos "Brutal Planet" albumok fémjelezte – stílusában, és mit tudnék rá mondani? Hát sok jót semmiképp. Cooper nem tett mást, mint egy lemezbe oltott haknival ismét elővette a jól bevált recept r n' r alkotóelemeit, megrázta őket, aztán mindent bele – még az sem volt baj, hogy ezek közül jó párat már korábbi albumain felhasznált egyszer (kétszer) – a r n' r ismertetett lényegében bízva úgy gondolta, kockázat nincs, ha meg van, majd a koncerteken válogat a régebbi számok repertoárjából – az pedig igencsak bő kincsestár.

Egyébként nem is az a gondom, hogy hülyének néznek – bár a zenei ízlés az átlagembernél csak kis mértékben kötődik az intellektuális képességekhez – hanem az, hogy Cooper rutinos zenész létére képes volt a nyerő formulákat is lapossá taposni. Mert hiába keresem a dallamokat mondjuk a "Dynamite Road" kapkodós ütemei között, a mondókába oltott szövegelés nem éppen az én műfajom, a "Rats" – illetve még vagy hat, lemezen helyet kapó szerzemény - alap r n’ r-ját pedig már annyi zenész-együttes eljátszotta, hogy felsorolásukból adódó lista hosszabb lenne, mint Cooper diszkográfiája – ez pedig nem kis szó, hiszen a zenész már vagy ötven éve gyűri az ipart.

Azért persze vannak jó ötletek is, mindjárt a kezdő szerzemény, amiben kicsit csavarnak az elkoptatott sémán, és a vendég Roger Glover által feljátszott szóló reménnyel töltheti el a hallgatót, hogy itt most valami új következik, ám sajnos nem. Jellemző, hogy számomra a lemez másik élvezetes pillanatát egy rockba áztatott kuplé, a "Holy Water" adja – ez a műfaj úgyis eléggé közel áll Cooper színpadias egyéniségéhez: HOBO tehát nincs egyedül ezzel, már ha megidéztük őt is az ismertető elején. (Az előző album eklektikus megközelítése – amiben a kuplé szintén helyet foglalt – még mindig szimpatikusabb, mint ez a lopkovári bazár.)

Mint minden rock n' roll albumon, tán tudnék is szórakozni – köszönhetően még a mai, de mégis korhű megszólalásnak –, ha nem Cooper lenne az előadó, hanem valami kezdő banda, de egy ilyen kaliberű zenésztől többet vár az ember, még akkor is, ha az evolúciós csúcsragadozó elviszi a hátán a lemezt. Hogy hová? Valószínűleg a feledésbe.

Garael

Címkék: lemezkritika

Nevergreen: Monarchia (2017)

2017.07.22. 09:56 | garael | 5 komment

nevergreen_monarchia.jpg

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.nevergreen.hu

Bár Bob Macura úgy nyilatkozott, hogy ezzel a lemezzel visszatértek gyökereikhez, véleményem szerint már megtették ezt a csapat újjáalakulása után, körülbelül a "Karmageddon" táján. Sőt, tovább megyek: az említett album és a "Vendetta" is kevesebb gótikus és több heavy-doom metalos stílusjegyet tartalmazott, mint a kultikus debüt – ha ezzel valaki nem ért egyet velem, akkor hallgassuk végig az említetteket, és biztos tudunk együtt zokogni tévedésemen, amúgy doom aláfestéssel.

A Nevergreen a "Monarchiá"-n folytatta azt az utat, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük: Tina, az énekesnő távozása persze szigorította a hangzást, és talán soha nem volt ennyi pergő kétlábdobos megnyilvánulás, mint most – ambivalens módon az ütős elfáradhatott egy doom-közeli album feldobolása alatt, mi ez, ha nem a fából vaskarika klasszikus zenei metaforája? – de Macura dallamvilága van annyira jellegzetes, hogy a tulajdonképpeni körítés mellett – illetve fölött – meghatározva a színvonalat ismételten elmondhassa: ez jó mulatság, férfi munka volt...

Az persze tény, hogy a harcos-epikus irány vastag aláhúzással lett kijelölve a zenei-térképen, amihez az indulószerű, szinte ökölrázós ütemek mesterien illeszkednek. Hiába, a csapat mindig is erős volt a himnuszok gyártásában, bár most néha már sikerült a Manowar korai időszakának terepére is átruccanniuk, és nemzeti büszkeséggel jelenthetem ki, azonos arzenállal rendelkező ellenfél szintjén. A "Szárnyak az éjben", vagy a "Gyilokjáró" vastag,  heavy metalhoz közelítő hangzása minden bizonnyal azokban is felébreszti a harcos ösztönt, akik Macuráéktól inkább a melankolikus borzongást várnák, de ez most talán így is van jól. A fiúk határozottan vállalták fel ízlésük, világképük változását, melyek ha az összképet tekintve nem is alapjaiban változtatják meg a kialakult és prezentált stílust, azért szolgálnak annyi meglepetéssel, mint 20 éve, a csúf, zöld borítóval ellátott albumukkal.

Nem igazán tudnék kiemelkedő pillanatokat említeni az albumon, mert egyenletesen magas színvonallal van dolgunk, bár a "Szelek szárnyán", vagy az "Árnyék a mélyből" – amiben tényleg szokatlan riffel és gitárhangzással lepnek meg minket a zenészek – minden bizonnyal rá fognak férni a csapat képzeletbeli best of-jára, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a Black "Everything Is Coming Up Roses"-ének feldolgozása a megszokottaknak megfelelően parádésra sikerült – ebben igazán erős a csapat – akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy az együttest nem lehet leírni a nemzetközi heavy metal-doom térképről sem. Indulók, himnuszok, hangsúlyosabb gitárszólók és menetelős ütemek a szokásos dallamvilággal – ez most a Nevergreen, s remélem, a következő húsz évben ez így is marad.

Garael

Címkék: lemezkritika