Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Ügyeletes kedvenc 50. – Soulspell Metal Opera: We Got The Right (Helloween tribute)

2017.01.21. 11:28 | garael | 5 komment

A Soulspellről oldalunk hasábjain is több szó esett már, a Heleno Vale dobos által levezényelt három operából kettő csuklóból veri – van ilyen, nézz meg egy kínai kung-fu filmet – az Avantasia legutóbbi albumait. Most azonban tényleg nagy fába vágták a fejszéjüket, mert a "We Got The Right" a Helloween örökség és Kiske énekesi teljesítményének egyik csúcsalkotása, és már előre dörzsöltem a kezem Blaze Bayley kezdését látva, hogyan fog egy teljes brazil válogatott elbukni ismételten a németekkel szemben.

Aztán megszólalnak a többiek, én pedig csak ülök és bámulok, különösen a Daisa Munhoz nevű szőke hölgy teljesítményét hallván, aki ugyanúgy képes hangjával megborzongatni, mint az eredeti dalban Kiske. Azt egyébként nem értem, mit keres énekesként Lucassen a csapatban, de ezt borítsa a baráti összefonódások színes fátyla, a lényeg pedig az eredmény, ami önmagáért beszél, illetve énekel. Nem véletlenül hangoztatom, hogy a brazil színtér van olyan erős ebben a műfajban, mint a teljes európai. A kétkedőknek  itt a bizonyíték teljes "operai" formájában. (Aki többet is szeretne ebből a csodából, az meghallgathatja a Titanic c. film slágerének valós, izé Vale-es feldogozását is.)

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Firewind: Immortals (2017)

2017.01.19. 12:37 | Dionysos | 4 komment

y_85.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Többek között, mivel Gus G. bekerült Ozzy bandájába (és mert az utóbbi időben inkább szólólemezeire összpontosított), a Firewind hosszú ideje parkolópályára került. Az utolsó albumuk 2012-ben jelent meg (Few Against Many), azóta kilépett az énekes, Apollo Papanathasio, hogy (most csak találgatok) a Spiritual Beggersre és tanári karrierjére több időt szánhasson, valamint hogy kiadjon egy katasztrofálisan unalmas és ötlettelen szólólemezt (Waterdevils, 2016, Escape Music). Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás...

A Firewind eközben nem volt teljesen tétlen, hiszen játszottak néhány koncertet: először Kelly Sundown Carpenter segítette ki őket, majd valamiért Henning Basséra (Metalium, Sons Of Seasons) esett a választás. Már most mondom, hogy – jóllehet Apollo az utóbbi időben nem volt csúcsformában – Basse képtelen maradéktalanul kitölteni az általa hagyott űrt. Lehet, hogy Apollo nem volt tökéletes, de volt egy azonnal fölismerhető, jellegzetes karaktere, míg Basse amolyan 12-egy-tucat power metal énekes színtelen, kaparós hanggal. Van egy kézenfekvő hasonlatom: a Firewind pont úgy járt, mint annak idején a finn Thunderstone, amikor a karizmatikus Pasi Rantanen helyett Rick "Jolly Joker" Altzit igazolták egy album erejéig (Dirt Metal, 2009). Ők magukhoz tértek, vajon mi lesz a Firewinddel?

A másik alapvető változás az együttes háza táján, hogy eddig Gus G. mellett leginkább Apollo segítgetett be a dalszerzésbe, most azonban a hangmérnök-producerként is tevékenykedő Dennis Wardot (Pink Cream 69, Unisonic, Place Vendome) kérték föl társzerzőnek. Basse mellett valószínűleg ennek tudható be, hogy a Firewind érezhetően elment erősen datált, tucat euro-power irányba. Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás... Se Apollo, se a Firewind nem járt jól az események ilyetén alakulásával.

Most először a banda egy történelmi eseménysorozat köré építette föl a teljes albumot, nevezetesen a második görög-perzsa háború (Kr.e. 480), közelebbről a thermopylai és a salamisi csaták történetét dolgozták föl, de úgy, hogy a végeredmény nem lett igazán koncept-albumos; a nóták különösebb összefüggés nélkül, önmagukban is megállják a helyüket. A Gus G. és Bob Katsionis páros szólókban most is káprázatos, de a dalok szerintem nem jobbak közepesnél; bár biztos akad majd olyan rajongó, aki megvédi őket...

A sommás ítéletem az, hogy ez bizony nem jó kezdés a 2017-es évnek, de főleg nem a Firewindnek. Továbbra is az "Allegiance" és a "The Premonition" maradnak az etalon, mert ez a "Halhatatlanok" bizony – címe ellenére – tünékeny jelenség. A tűzszél most olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy még csak meg sem érintett a melege... Tartok tőle, hogy a budapesti, Brainstormmal közös koncertre sem fogok elmenni (A38, február 26.), és ezzel sokan lesznek így. Ne legyen igazam, de alighanem gyéren látogatott hangversenynek fog bizonyulni (hacsak a Brainstorm szuper-lojális közönsége nem menti meg a helyzetet)...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Asphalt Horsemen: Broterhood (2016)

2017.01.14. 17:15 | garael | 2 komment

asphalt_horsemen-cover-2016-01.jpg

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Bevallom, éves listámról szóló cikkemből dorgálást érdemlő módon hagytam ki két, jobb híján southern-hard rocknak nevezhető, elitbe illő lemez említését. Külön öröm, hogy ebből egyik hazánk feltörekvő csapata, az Asphalt Horsemen – a másik a Monster Truck volt –, bár ha belegondolok a zenekart alkotók előéletére, ez egyáltalán nem meglepő. Mármint a színvonal, amire úgy gondolnánk, hogy ilyenre csak azok az amerikai-déli csapatok képesek, akik a horrorfilmek kliséiből ismert lepukkant falvakból verbuválódtak össze, hogy blues gyökerű zenéjükkel kifejezzék mindazt, amiben élnek és amiben szocializálódtak.

A beleélés azonban – mint oly minden más – úgy látszik sikeresen globalizálódott, és lehetővé tette a stílus olyasfajta prezentálását, ahonnan nem szaglik messziről a kelet-európai lét. Mert ennek a stílusnak a lelke az őszinteség, az a szeretet, aminek megvalósulását eddig csak genetikai forrásból születve tartottunk lehetségesnek  – még szerencse, hogy ez egyszer tévedtünk. Jómagam a southern jellegű rockkal nem sokat találkoztam – legalábis itthon – talán a Southern Special évtizedekkel ezelőtti, zseniális albumát említhetném, vagy a Southern Comfort nem régen megjelent lemezét, külföldön azonban burjánzó szubkultúra alakult ki, ami olyan együtteseket termelt ki magából, mint a   Lynyrd Skynyrd, a Little Caesar, a Black Stone Cherry, vagy a már említett Monster Truck, de ide sorolhatnám a Cinderella annak idején megosztó albumát, a "Heartbreak Station"-t is, aminek slide-gitáros, szájharmonikás megközelítése kivágta a biztosítékot a stadion rockot követelő fanok körében. Pedig nem is áll messze egymástól a két stílus, amire példa a jelen lemez is, ahol a jellegzetes, délies-bluesos hangulatot úgy sikerült beépíteni mondjuk a Whitesnake-jellegű dallamközegbe, hogy ember legyen a talpán, aki szét tudná választani a jól sikerült zenei integrációt.

Nem hinném, hogy a jelenlegi magyar énekesi közegből lenne valaki, aki hitelesebben, és stílus-relevánsabban tudná "kivágni" a southern rock sztenderdjeinek megfelelő vokális produkciót Lőrincz Károlynál, egyrészt, mivel Karcsi tehetsége révén minden stílusban megállná a helyét, és ha azt mondom, hogy engem Russell Allenre emlékeztet, akkor nem esek a magyar tehetségkutatók zsűritagjainak lelkendezős túlzásaiba, másrészt, mivel minden kiénekelt hangjából süt a műfaj szeretete és érzelmi lényegének befogadási képessége. Ez pedig ebben a közegben kötelező, mint ahogy annak a különleges hangulatnak is a megteremtése, ami olyannyira távol esik hazánk, vagy Európa zenei örökségétől. Talán éppen ezért is oly ritka a próbálkozás, azon belül pedig a természetesnek tűnő végeredmény, és talán ezért sikerült már a debütnek is dicsérő kritikák tucatjait kiharcolni a szakmai fórumokon. Mindezek ellenére úgy érzem, mostanra érett össze igazából a csapat, és az a zenei világ, amit idevarázsoltak: ha meghallgatod a "Thank You"-t, vagy a nyitó "Down In The Dirt"-öt,  egyből egy másik földrészen – nem Ázsiában! – találhatod magad, mindezt olyan optimizmussal és jókedvvel prezentálva, ami csak a lélekből jöhet. (Nem véletlen koncertjeik döbbenetes ereje, amit a lemezen is tapasztalható erőteljes, mai hangzás fizikai aspektusból is kidomborít.)

A blues-riffekre ráültetett autentikusan sodró ütemek, az organikus hangzással megszólaló herfli és a hullámzó, pulzáló dallamok úgy ragadnak magával, mintha pszichedelia rejlene bennük – ami persze távol áll ettől a világtól –, mégis, van valami bensőséges, de nagyon is földön járó tartalma az egésznek, ráadásul úgy, hogy bőven adagolnak az ezeket a jelzőket nem igazán birtokló aréna rockból is: a végeredmény így olyan, ami megállná a helyét egy ismerős blues kocsmában, de hatalmas csarnokokban is, mert nem térhez és időhöz kötött.

Az Asphalt Horsemen egyszerű eszközökkel, és azok kiváló alkalmazásával, valamint nagyfokú zenei alázattal tudott valami újat, országhatáron átnyúló minőséget hozni a magyar rockzenei színtéren, az, hogy mennyire lesznek a kritikákon túl sikeresek, már csak a szerencse dolga, mert a "southern" szabadság-érzés idevarázslásában hiba nincs. Ez itt most bizony valami Amerika!

Garael

Címkék: lemezkritika

Gotthard: Silver (2017)

2017.01.12. 08:47 | Dionysos | 2 komment

y_84.jpg

Kiadó:
Pias

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

25 év és 12 lemez, ez a svájci rockerek mérlege. A negyed évszázados évfordulóra emlékeztet az új anyag címe is (Ezüst), de félve teszem föl arra a bizonyos mérlegre, mert tartok tőle, hogy nem fog nagy súllyal esni a latba. Steve Lee 2010-es halála a személyes tragédián túl a bandának "intézményesen" is hatalmas megrázkódtatás volt. A svájci-ausztrál Nic Maeder énekessel készített két legutóbbi album ("Firebirth" és "Bang!") meg sem tudta közelíteni a korábbi éra színvonalát (mondjuk a "Domino Effect" és a "Need To Believe" elég magasra helyezte a lécet!).

A Gotthard igazi európai hard rock legenda (volt), de mindig jellemezte egy kis amerikás hangulat, most viszont olykor kimondottan tolakodó  a "Western" modor, de sajnos nem úgy, mint annak idején a Damn Yankeesnél, vagy Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" albumán. (Utóbbiról hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy manapság illik nyálas, agyonjátszott közönségkedvencként jellemezni, valójában azonban briliáns munka – hányan tudják például, hogy Jeff Beck gitározott rajta, plusz olyan zenészek járultak hozzá tehetségükkel, mint Little Richard, Elton John és Kenny Aronoff?!)

A Gotthard sajnos Steve Lee halála óta halovány árnyéka önmagának, a "Bang!" szerintem egyenesen hervasztó produktum lett, így elég nagy tétje volt az ezüst évfordulós folytatásnak. Őszinte bánatomra most sem sikerült kimászni a gödörből, de nem tudom igazán, kire lehetne ráverni a balhét! Maeder pl. néha zavaróan Coverdale klónként viselkedik (pl. Stay With Me), de egyáltalán nem rossz énekes: nem állítható, hogy az ő szakmai teljesítményén csúsznak el. Leo Leoni sem felejtett el gitározni, és az új német producer, Charlie Bauerfeind is javarészt power metal bandákkal dolgozott eddig (Helloween, Blind Guardian stb.). Akkor honnan ez a bágyadt pop rock attitűd, a megannyi kínos áthallás és unalmas sablon?

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast pattintotta őket és egy kis belga, hard rockban ultra-light kiadó (Pias) gondozza lemezeiket. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album egy hajszálnyival jobban sikerült két közvetlen elődjénél, vagy legalábbis akad rajta néhány tetszetősebb dal (pl. az ordas James Bond nyúlással indító, Hammonddal megtámogatott "Customized Lovin'"), de ez még így is méltatlan a banda régi nagy híréhez. Ha már svájci hard rock, maradok inkább a Shakránál...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day (2017)

2017.01.11. 13:11 | Dionysos | 4 komment

y_83.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Daniel Gildenlöw – senkinek se legyenek illúziói, ő a Pain Of Salvation egy személyben, körülötte mindenki cserélhető – szinte napra pontosan velem egyidős. Van viszont néhány lényeges különbség köztünk: ő például fantasztikus zenész (én egyik se, úgy értem: sem fantasztikus, sem zenész), és miután hónapokat töltött a kórházban egy húsevő baktérium által okozott halálközeli élménnyel birkózva, ami után szinte jártányi ereje sem maradt, irigylésre méltóan kipattintotta magát – a döbbenetes eredmény a lemez borítóján megtekinthető. De a mi szempontunkból nem is ez a fontos, hanem hogy hat év után ez az első valódi Pain Of Salvation stúdióalbum.

Ez talán nem hangzott valami lelkesen, de a helyzet az, hogy öntudatos és elkötelezett progos létemre valamiért sohasem tudta magát belopni a szívembe ez a muzsika. Maximálisan elismerem Gildenlöw kivételes képességeit, sőt nem vitatom a POS legenda-státuszát sem a műfajon belül, de nem tagadhatom – a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs! –, hogy ezen a blogon eddig következetesen hanyagoltuk őket. Az egyetlen kivétel az "Ending Themes" DVD-ről írott visszafogott recenzióm volt.

Az új anyaggal napok óta intenzíven ismerkedem, és be kell valljam, egyre jobban tetszik, pedig a Gildenlöw köré épített csapat teljes lecserélése ellenére sok változás nem történt. A zene továbbra is hatásvadász, musicales, néha hisztérikus, néha melankolikus, de leginkább puritán. Igen, nem tévedés, progresszivitása ellenére van valami elképesztően lényegre törő, sallangmentes ebben a zenében. Jó, továbbra is szinkópált, poliritmusokkal tarkított (szinte perkusszív), durván réteg-muzsika ez, de engem szinte már zavar a száraz, dísztelen hangzás (pedig Gildenlöw nyilatkozata szerint egyenesen mennyei a dob sound). Nincs semmi töltelék, csicsa, semmi melegség, még az alkalmi billentyű alapok is szinte észrevétlenek, mindent dominál Léo Margarit – egyébként igazán lehengerlő ­– dobjátéka. Na meg Gildenlöw erősen szuggesztív, elképesztően intenzív – nincs erre jobb szó! – JELENLÉTE. Már a DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: minden POS anyag hallgatása közben az a benyomás alakul ki bennem, hogy Gildenlöw itt a lelkét teszi közszemlére, mintegy lemezteleníti legintimebb önmagát... Ezt a fajta hitelességet sem vitatni, sem félvállról venni nem lehet, még kevésbé semmibe venni...

Szóval, a nap halványuló fényében végre megláttam, ha nem is tisztán, éles kontúrokkal, de minden kétséget kizáróan Gildenlöw géniuszát. Ez objektíve egy rohadt jó és elképesztően tartalmas lemez, az pedig már majdnem mellékes kritikai szempontból, hogy személy szerint ez a világ távol áll tőlem. Igen, a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Meshiaak: Alliance Of Thieves (2016)

2017.01.10. 07:18 | Dionysos | 9 komment

y_82.jpg

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.meshiaak.com
facebook.com/meshiaak

Nagyjából szükségszerű, hogy egy-egy megjelenés elkerülje az ember figyelmét, az éves összesítésből is kimaradjon, noha érdemei alapján minimum a "figyelemreméltó megjelenések" kategóriába tartozik. Nagy a szórás, ráadásul a thrash nem is az én világom, így végül csakis azért figyeltem föl erre az ausztrál zenekarra, mert az a Dean Wells gitározik benne, aki a Teramaze-ben nyújtott teljesítménye alapján évek óta a kedvenc gitárosaim között szerepel, mindjárt Marcel Coenen (pl. Sun Caged) után. A lényeg, hogy vállalhatóbb megoldásnak tartom azt, ha utólag, nagy mea cuplázások közepette bepótolom a lemaradásom, mintha úgy sorolok be egy lemezt a Top 15-ös listámba, hogy év közben nem szántam fél órát sem egy nyúlfarknyi recenzió megírására.

Erről jut eszembe (minő váratlan fordulat!), hogy aki igazodási pontot keres a Meshiaak muzsikájához, azt minden különösebb habozás nélkül most a Testament legújabb lemezéhez irányítom. A "Brotherhood Of The Snake" energiája, nem túl tolakodó, de mindent átható zeneisége és a gitárjáték ámulatbaejtően összetett, technikás alkalmazása jellemzi Dean Wells legújabb csapatát. Aki ismeri a Teramaze karrierjét, meg sem lepődik, hogy Wells újra a thrash műfaj bűvöletében alkot, hiszen a Teramaze is thrash bandaként indult, és csak a utolsó két lemezen fordultak határozottan progresszív irányba.

A Meshiaak érdeme – főleg egy olyan kritikusnak, aki alaphangon nem rajong a thrash műfajért –, hogy ultra dallamos, és nem fél a kicsit behatárolt eszköztárat alkalomadtán groove és prog elemekkel bővíteni. Ehhez kiváló partner Danny Camilleri énekes (4ARM), aki a lemezt záró "Death Of An Anthem"-ben lazán bemutatja, hogy gond nélkül tudna beilleszkedni akár egy dallamos hard rock formációba is. A ritmusszekciót alkotó zenészek sem rutintalan amatőrök, Nick Walker bőgős és a thrash körökben keresett dobos, Jon Dette (Slayer, Testament, Anthrax) elképesztően szilárd alapokat biztosít Wells agyasan ritmizált riff-munkájához és varázslatosan dallamérzékeny gitárszólóihoz.

Félretéve a stíluspreferenciáimból adódó előítéleteimet, egyet kell értsek Garael kollégámmal: 2016 valóban a thrash éve volt!!! Metallica, Testament, Anthrax, Megadeth... és utólag Meshiaak... Hatalmas és látványos tűzijáték!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Burning Point: The Blaze (2016)

2017.01.06. 16:47 | garael | 1 komment

bptheblaze.jpg

Kiadó:
AFM records

Honlap:
facebook.com/burningpointfinland

A Burning Point nem mai csapat, de az igazi kitörés sosem sikerült a B osztályból – mondjuk ki, nem véletlenül. A klisékkel megbízhatóan, de nem virtuózan bánó, a Hammerfall, vagy a Bloodbound világában halászgató együttes amolyan jó iparos módjára gyártotta eddigi lemezeit, amiken azért mindig talált az ember egy-két olyan slágert, melyek készenléti üzemmódban tartották az őket követő hallgatókat a következő lemez érkezéséig.

2015-ben aztán jelentős változáson esett át a gárda, hiszen az énekesi posztra az a Nittle Valo érkezett, aki a Battle Beast első lemeze után került ki a csapatból, ahonnan ez igen könnyen megy, hiszen azóta az alapító gitáros is távozott, hogy jelenleg a hazai Wisdomot erősítse. Valo tulajdonképpen a női UDO, torkába az egyik hangszál mellé egy ráspoly is került, hogy hol rekesztve, hol klasszikus éneklésbe váltva – hogy mikor melyikre, mindig a helyzet, izé, a zene hozza – turbózza fel az alapvetően egyenes vonalú indulókat. Bemelegítésként aztán ki is adtak 2015-ben egy LP-t, hat új és öt régi szerzeménnyel, plusz egy KISS feldolgozással, és mivel a fogadtatás kedvező volt, máris itt a folytatás.

A zenei világ módosult egy kicsit, a fémes hangzást sajnos – szerintem koncepciótlan módon – gyakran töri meg a Battle Beastben is haláli idegesítő CASIO billentyű – hallgasd csak meg a "My Spirit"-et –, én el sem tudom képzelni, hogyan tetszhet ez a csilingelő hangszín egy metalt kedvelő zenésznek, vagy egyáltalán, nyolc éves koron túl bárkinek... A kezdő, húzónótaként felpakolt "Master Them All" ugyan igazi metal-himnusz, de a későbbiekben a nyolcvanas évek amerikai metaljának rockosabb hatása is tetten érhető, bár a "Chaos Rising" a maga monoton darálásával már egyértelműen Judas Priest hangulatot vág az arcunkba – Valo a stílusnak megfelelően egy női ogreként üvölti végig a sorokat, és hát Metalországban a meséhez hasonlóan ez mindenképpen erény.

A lemez sajnos ezek után beleszürkül a megszokottakba, és sem az egyébként ügyes gitárosok, sem Valo nem képes ezen változtatni, még akkor sem, ha a "Lost In Your Thoughts"-ban hölgyünk kétféle hangszínen próbál némi változatosságot hozni az egymásra rakott szürke panelek közé. A végére aztán teljesen elfogy az ihlet, és a zárásként előadott Lee Aaron feldolgozás, a "Metal Queen" helyett is el tudtam volna képzelni valami fémesebb, ütősebb dolgot. (Milyen poén lett volna egy Battle Beast számot átgyúrni!) A csapat sajnos nem tudott élni az újítás lehetőségével, és a producer – már ha volt – sem állt a helyzet magaslatán, aki nem tudta eldönteni, mi legyen a stíluspreferencia: indulós, dübörgő heavy metal, vagy billentyűvel megtámogatott heavy rock.

Sajnálom, hogy így alakult, mert Valo hangja tényleg kiváló, remélem, a következő lemezen a nyitó nótához hasonló indulókkal teszik le a voksot a "keményebb út" mellett. Mert ilyen hangú hölggyel ezt vétek volna kihagyni.

Garael

Címkék: lemezkritika

Médianysos -1: Kickboxer – Vengeance (2016)

2017.01.06. 09:09 | garael | 7 komment

Tisztelt Olvasóink!

Saját szórakoztatásunkra Egy új rovatot indítunk, amiben a filmeken (TV műsorokon) kívül esetlegesen könyvkritikákat is közlünk. Elsősorban gyermek- és kamaszkorunk kedvenceit fogjuk elővenni – legalábbis filmek esetében –, de minden bizonnyal "be fog csöppenni" néhány újdonság, vagy ajánlásra érdemes aktualitás. Kezdődjék a rovat egy harcművészeti klasszikus feldolgozásával, aztán majd meglátjuk a többit...

kickboxer_vengeance_one_sheet_final.jpg

Bizonyos szempontból sajnálom a mai fiatalokat, akiket a technika és a bőség megfosztott a rácsodálkozás élményétől, amit az én generációmnak a VHS korszak hozott el. Olyan világ tárult fel a szemünk előtt, ami addig csak a mesében létezett. Hogy a mostani ifjúság realista hősökért kiált? Én aztán biztos nem, aki mintegy 15 évig a filmeken a kalandhősök "non plus ultra"-jaként az Angyalt kaptam (esetleg a méltatlanul elfeledett Jean Marais-t, vagy az NDK szupersztár Gojko Miticet), és a szürke hétköznapokon csak a szocialista világ realista megközelítésű – vagyis unalmas – hőseinek tettét bámulhattam, ahol a bátorság vontatott szovjet propagandájaként Iván közlegény hiába semmisített meg egymaga egy fasiszta harckocsit, a kapott élmény meg sem közelítette Schwarzenegger magányos halálosztó túráját a Kommandóban. (Hozzáteszem, minden tiszteletem a II. világháborúban a honukat védő elesett szovjet katonáknak.)

Az emberközeli szereplők után tehát nem zavart a body builderek és a harcművészek képtelen tettei, ők még mindig közelebb voltak az áhított valóságábrázoláshoz, mint a bűnözőket néha-néha felpofozó Derrick, esetleg a komplett Gestapot hülyének néző, morfondírozó Stirlitz. Ebbe talán belejátszott az is, hogy szemünk előtt vált sporttá és igazán ismertté a testépítés, a magyarországi thai-box hőskorát élte, kick-box válogatottunk pedig kilenc aranyéremmel küldte padlóra a világbajnokságon induló csapatok összességét. 15 évesen persze másként szemléli az ember a világot, ez a felnőtté válás utolsó olyan szakasza, amikor még képesek vagyunk az eltúlzott minták befogadására, és az élet megalkuvást nem tűrően fekete-fehér szemlélésére. (Bár a mai politikai gondolkodás hasonló gyermekbetegségtől szenved, aminek áldozatai komoly felnőtt emberek.)

A gyakran agyonmásolt, hangalámondásos VHS kazetták minősége nem okozott élvezetbeli problémát, hiszen sok családban még a színes TV is viszonylag újdonságnak számított – hol volt még a HD képi és dolby 5.1. audio élménye! –, ez egyébként egybevágott a zenei hallgatási és terjesztési szokások által kitermelődött minőséggel is: a másolás többünk életében a hozzájutás lehetőségét jelentette, a szocialista jogi etika pedig nem hangsúlyozta a cselekmény esetleges vonzatait – így születhetett nagy örömünkre például a Terminátornak és a Predátornak több, angol álnéven feltűnő magyar író általi folytatása.

A bőség kapuja tehát kitárult, amin keresztül özönlöttek a barbárok, igazságosztók, szörnyek és szőrzetüket nem vesztett hölgyek, mi pedig faltuk – mit faltuk, zabáltuk! – gyakran válogatás nélkül a ránk hulló termék-áradatot. (Nálam kb. 2 évnek is el kellett telnie, míg végre nagyjából szelektálni tudtam a szemét és a szemetebb között...)

A hőskorszak pedig kitermelte "népmesei" szupersztárjait: Schwarzenegger és Stallone nevétől még mindig tudok lelkesedni – hiába, a szociális érés ilyesfajta beépülési folyamatából azóta több esztéta és pszichológus is ledoktorált –, a felbukkanó harcművészek közül azonban, bár láttam pár Bruce Lee filmet is, egyértelműen Van Damme vált személyes etalonná. Lehet, azért, mert talán egyik legjobb filmjét láttam legelőször: a Véres Sport stílusokat szembeállító története egybevágott azokkal a végtelen vitákkal, amiket a korabeli ifjúság folytatott a különböző harcművészeti irányzatok hatékonyságáról, és jóllehet választ nem adott, jó érzékkel jósolta meg a későbbi össz-stílusú versenyek – K1, MMA – hatalmas népszerűségét.

Mégsem erre a filmre esett a választásom – talán majd máskor –, hanem a színész második sikerére, a Kickboxerre, aminek mára elkészült a remake-je is, furcsa szereposztási cserével, hiszen a mester szerepét jelen feldolgozásban Van Damme vette át, a tanítványét pedig egy számomra ismeretlen kaszkadőr-harcművész, Alain Moussi.

Emlékszem, az eredeti film jó érzékkel lovagolta meg a thai-box népszerűségének robbanásszerű terjedését, ami nem volt véletlen: a sporttá vált harci stílus full contact, és a combrúgást engedélyező szabályrendszerével minden addig látott harcművészetnél keményebbnek tűnt, és annyira nem hatotta át a misztikum és filozófia, hogy a keleti ember belső magánügyének tűnjön, amit más kultúrából jött vállalkozó nem érthet és nem tanulhat meg. Ráadásul Magyarországon egy olyan szubkultúra jött létre, ami legendás harcosokat termelt ki magából: a világbajnoki címre is esélyes, ám sajnos autóbalesetben elhunyt Kató Mihály mellett Tölgyesy Csaba, Rehák György, Moró Endre és Kunkli Tivadar neve még mindig ismerősnek tűnhet a sportág szerelmesei számára.

A körülmények tehát adottak voltak, hogy a film befussa a maga karrierét – a korra jellemzően előfordult, hogy Véres Sport II címmel másolták át a kópiákat –, Van Damme csúcson volt, akárcsak a sport hazánkban, és jóllehet akkora sikert nem ért el, mint a "Blood Sport", a belga akcióhős karrierjének egyik meghatározó állomásává vált.

Hogy nekem mégsem tudott a történet igazán kedvencemmé válni, egyetlen apró, de fontos tényezőn múlt, ami számomra – ma már nevetséges módon, hiszen az egész filmnek annyi köze van a valósághoz, mint pankrációnak az utcai verekedéshez – hiteltelenné tette a filmet. (A sztorit nem mesélem el, gondolom, aki olvassa a cikket, ismeri az egészet.) A Thaiföldre érkező kick-box világbajnok egy olyan meccsbe vág bele, aminek nem ismeri a szabályrendszerét, illetve aminek nem tisztázott a szabályrendszere, teszi mindezt felkészítő és logisztikai stáb nélkül – ekkor már voltam annyira jártas a küzdősportok világában, hogy mindezek a "mi a franc?" kérdést böfögjék fel belőlem, innen is látszik, hogy kamaszként az ember néha egész jelentéktelen dolgokon tud kiakadni.

A Kickboxer mindenesetre életre hívta a harcművészeti filmtörténelem talán egyik legkarizmatikusabb gonoszát, a thai Tong-Po-t – érdekes, hogy Van Damme-nak a Véres Sportban is sikerült ez, a veterán Bolo Yeung személyével és szerepformálásával – nem hiszem, hogy van olyan rajongó, aki feledné a retinába égő képet a kőoszlop élét sípcsonttal rugdosó thai harcosról – mi ez, ha nem a bad ass  egyik legsikerültebb ábrázolása? A történet aztán hozta azokat a kliséket, melyeket addig és azóta is számtalanszor láttunk, bár megjegyzem, a küzdelemnek nem sok köze volt a thai-box-hoz: Van Damme engedett a látványnak, és a sokkal látványosabb, magas rúgásokkkal operáló kick-box technikákat részesítette előnyben, megspékelve azokat ikonikussá vált spárgázó, forduló rúgásával.

A remake-re aztán 17 évet kellett várni – már aki várt rá –, én igazából nem is értem az újrázás létjogosultságát: a korabeli rajongótábor felnőtt, Van Damme karaktere pedig belesimult a film+ délutáni műsorsávjában vetített filmekébe. A kíváncsiság azonban csak utat tört bennem és megnéztem a feldolgozást, úgy voltam vele, ha nézhetetlen, ráfogom a remake-ek általános sikertelenségére, az eredeti történet pedig ragyogjon régi fényében...

A show-t természetesen elviszi az eredetileg csak mellékszereplő mestert alakító Van Damme (nem éppen példaértékű életvitelét tekintve szeretnék ilyen korban ilyen fizikummal rendelkezni), és hiába a kiválóan mozgó Alain Moussi a belga valamikori szerepében, annyira nincs karizmatikus, hogy kilépjen JCVD árnyékából. Ez ugyanúgy igaz a Tong Po-t alakító, egyébként félelmetesen kinéző és valódi MMA-s múlttal rendelkező Dave Bautista-ra is, aki meg sem tudja közelíteni elődje alakítását, vagyis inkább annak dermesztő kisugárzását. Az eredeti alkotás számomra "megbocsáthatatlan" hibáját többé-kevésbé sikerült kiköszörülni, a főhős világbajnok bátyja itt egy tiltott, ám hatalmas summával kecsegtető zugmeccsre utazik Thaiföldre. (Az persze már más lapra tartozik, hogy nem véletlenül nem thai színész játssza a fő ellenséget, hiszen ebben a súlycsoportban egyszerűen nem nagyon lehet nehézsúlyú versenyzőt találni, a thai emberek egyébként is – milyen furcsa és inverz – a nehézsúlyú versenyzőket lomhának és unintelligensnek tartják, ezáltal Amerikával vagy Európával ellentétben itt a könnyebb bajnokok a legnépszerűebbek. De ennyi "ferdítés" még belefér az élvezhetőségi faktorba...)  

Egy ilyen filmnél persze nem a színészi játékra vagyunk leginkább kíváncsiak, hanem a harci jelenetekre: nos, azok a kor igényeinek megfelelő látvánnyal, a Tony Jaa által – aki ugye az Ong-Bakkal az első nemzetközileg is ismert thai harcművész-színésszé vált – kidolgozott thai-box-akrobatika keverékével kényeztetik a harcművészeti mozik rajongóit. (Eredetileg Jaa alakította volna a mestert, de egyéb elfoglaltságai miatt kilépett a forgatásból.) Sajnos az olyan ikonikus jelenetek, mint az említett oszlop-rugdosás, vagy Van-Damme disco-tánca kimaradtak a filmből – bár utóbbi a stáblista előtt mégiscsak lepereg Moussi tolmácsolásában, a film legjobb poénját adva – de a remake ezek ellenére a néhány tradicionális thai technikát felvillantó látványos harci koreográfiájának és Van Damme-nak köszönhetően összességében nem okozott csalódást, persze az elvárásokat megfelelő szintre állítva. Mert a nosztalgiával és a fiatalsággal úgysem veheti fel semmi a versenyt.

Garael

Címkék: filmkritika

Noctis: Genesis Corrupted (2016)

2017.01.02. 17:00 | Dionysos | 8 komment

13231172_1136587303072081_1765219387_n.jpg

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.noctisband.hu
facebook.com/pages/Noctis

Most, hogy többször is meghallgattam a lemezt és visszanéztem az oldalunkon korábban már közzétett videót, elolvastam a hozzászólásokat, megállapítom, hogy bár két év alatt sok víz lefolyt a Dunán, kb. ott tartunk, mint akkor, azaz, egy helyben topogunk. Ez itt most királyi többes, mert azt gondolom, hogy minden adott, hogy zenekar és mi szerkesztők eggyé válhassunk (Gari, ne kombinálj, máris javítom!), – illetve sorsközösséget vállaljunk. A Noctis ugyanis kicsit mindannyiunké. Tartuffe lelkét a zenekar tetten érhető progresszív megközelítése, Gariét az európai íz, enyémet a finom neoklasszicizmus, Mádi Norbiét pedig a hangszeres magabiztosság fogja melengetni.

És a gondok mégis konstans jelen vannak. Mit rontott el a zenekar? Azt hiszem semmit. A gondokról a zenekar nem tehet, nem nagyon tehet. Sőt, a zenekar mindent megtett a maga részéről. Összehoztak egy lemezt, ami hihetetlen nagy munka és áldozat, még ha szívből is csinálják, amit itt elvitatni értelmetlen lenne. Ebből pedig szinte szükségszerűen következik az is, hogy zeneileg sem lettek rosszabbak. És itt jön a mondandóm lényege: bár friss az anyag, ne kiabáljuk el, nekem valami azt súgja, hogy most sem fogják azt az elismerést megkapni, amit megérdemelnek. Sőt azt gondolom, hogy a kritika utáni hozzászólások tartalmilag majd megegyeznek a videó alatti hozzászólásokkal. Azaz majd sokan gratulálnak a nemzetközi színvonalhoz, a zenekar pedig köszöni nagyon, de elmondják azt is, hogy alig van lehetőség a bemutatkozásra, és továbbra is szélmalomharcot vívnak.

Nem lenne igaz, ha azt állítanám, stílusában kiemelkedő a Noctis, mert nem az. Mind énekben, mind hangszeres játékban egy megbízható, egyenletesen magas színvonal jellemzi a zenekart, de aki ismeri a színteret, az pontosan tudja, hogy már önmagában ez a tény minden elismerést megérdemel. Itt is hosszú évek, de nyugodtan mondhatom, évtizedek próbatermi rutinja, gyakorlással eltöltött temérdek idő hallatszik minden egyes dalból, de rétegműfaj ez, ne kerülgessük, ki kell mondani, ahol az olyan gigászok, mint a Symphony X is csak hosszú-hosszú évek után álmodhattak headliner klub(!)turnéról. Tényleg nem gondolom, hogy a zenekar ennél sokkal többet megtehetne a maga részéről. Szerethető, jó dalokat írtak, ahol a már két éve klipesített "Veil Of Lies" sem lóg ki a sorból, akinek ez bejött, a lemezt is szeretni fogja.

Ha mindenképpen kritikát akarok megfogalmazni, akkor talán annyit mondhatok, hogy többszöri meghallgatás után nekem kicsit homogénné válik az anyag. Ahogy már erre fentebb utaltam, színvonalban egyenletesen erős dalok követik egymást, folyamatosan hallgattatva magukat, de ahogy nem érzek mélypontot, úgy sajnos, igazán mindent vivő magasságot sem. Nem lehetetlen pedig ebben a stílusban is megírni akár a maguk "Of Sins And Shadows"-át. Talán, ha a kórusokra, közösen énekelt refréntémákra egy kicsit jobban ráfeküdne a zenekar, nem válna kárukra, bár lehet, hogy csak én támasztok irreális elvárásokat. Ettől függetlenül a "Genesis Corrupted" önmagában is a magyar metal elmúlt évének legjobb megjelenései közé tartozik.

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Them: Sweet Hollow (2016)

2017.01.01. 12:36 | garael | Szólj hozzá!

them_sweet_h.jpg

Kiadó:
Empire Records

Honlap:
www.them6.bandcamp.com

Tudom, tudom, hogy King Diamond és valamikori csapata, a Mercyful Fate a heavy metal egyik hivatkozási alapja, olyan "szent tehén", amit kritizálni lehet, de nem tanácsos. Elismerem, az tényleg bravúr, hogy az énekes mindezt egy olyan előadásmóddal – és talán zenei stílussal – érte el, ami a maga extremitásával kilóg a klasszikus, vagy progresszív metal komfort-zónájából, és a mester hangjához hosszú távon, ha nem rajongó szemszögéből vizsgálom a dolgokat, idegek kellenek. Én pedig nem vagyok rajongó, annak ellenére, hogy King életművében vannak olyan részek, elemek, amiket elbűvölve hallgatok, és hát az MF gitáros szekciójának munkáját legszívesebben én is a metal aranykönyvének oldalaira karcolnám be. (Az MF és a King Diamond lemezek eltéréseibe nem szeretném mélyebben beleásni magam, talán elég annyi, hogy az együttes zenei világa – elsősorban a gitárosok komplex ritmusai miatt – progresszívabbnak hat, míg a szólólemezek talán könnyebben emészthetőbbek, és értelemszerűen vokál-centrikusabbak.)

King – jóllehet a sztoriaji horror-szempontból elcsépelt klisék – mesterien érti a hangulatteremtés módját, ami a felhasznált zenei és vokális eszköztárral valóban borzongatóvá tudja tenni elmesélt történeteit, és az elmesélés módja, a teátrális, néha a gótikus regények két évszázad előtti szellemiségét felidéző performansz – mert King nem csak elénekli a dalokat, át is lényegül hozzájuk, amit akár még művészinek is tekinthetünk  –  valóban elismerésre méltó, illetve azon is túlnyúló: iskolateremtő. King a Black Sabbathoz hasonlóan számtalan stílus ihlető kiindulópontja lett, és kíváncsi lennék rá, hogy arra, aki ma ismerkedik meg Diamond munkásságával, a számtalan, King (nem Stephen!) műveit apróra elemző csapat és album fényében legalább megközelítően úgy hatnak-e a valamikori etalonnak számító művek, mint a korabeli hallgatóságra. Persze az esetleges negatív válasz – ahol a kérdés puszta teória – nem von le semmit a klasszikusság értékéből, én azok pártján állok, akik szerint egy albumot a maga korának viszonyaihoz mérten kell értékelni.

Diamond "szelleme" tehát most is ott lebeg a színtér felett – amit a beígért új album még fel is erősít – de addig is itt van a Them nevű, tribute, vagy feldolgozáscsapatnak indult együttes első lemeze, amely megpróbálkozott a lovecrafti űr betöltésével. A zenekar nem kispályásokból áll: a Lanfear billentyűse és gitárosa mellett Mike Lepond játszik basszusgitáron, és jóllehet, a siker kulcsfaktoraként felfogható énekesről, Klaus Konigről még sosem hallottam, teljesítménye minden olyan igényt kielégít, ami elűzi a pótlékok utóízes kellemetlenségét.  Most persze adja magát az összehasonlítás a szintén a múlt évben megjelent Denner-Shermann lemezzel, amin a két kultikus gitáros a Cage-ből kieresztett Sean Pennel próbálta Kinget pótolni – véleményem szerint sikertelenül. Hiába voltak meg meg a duóra jellemző komplex ritmusok, Penn képtelennek bizonyult az okkult hatású, de tulajdonképpen dallamos témák prezentálására – ez rá az anyacsapatban is jellemző, – itt pedig egyenesen unalmassá tette a végeredményt, ahol Sean sikolyaival atmoszféra helyett olyan fémkörnyezetet teremtett, amiben minden szögletes és éles, de semmiképp sem nyomasztó, vagy plasztikus.

A "Sweet Hollow"-nál – legalábbis az album első felén – mindezzel nincsen gond, a filmszerű be- és átvezetők, a riffekhez társított dallamok, a szövegi koncepció és a hangzás megfelelően hideglelős borzongatással idézik fel a példakép világát. (A klippel megtámogatott "Dead Of Night" a maga gótikus dallamaival talán a csúcspont.) Konig – bár az átlényegülés igazából neki sem sikerül – thrash zenei múltja ellenére meglepően édes melódiákkal szolgál, ráadásul ilyenkor az extrém vokalizálást háttérbe tolva "rendes", meleg tónusú énekhangon, ami természetesen igencsak megkönnyíti a befogadást.

A lemez második felére azonban valahogy elfogynak az ötletek, és a hangulatteremtésből úgy szökik meg a muzikalitás, mint haladó zombi a hullaházból, így hiába az instrumentális szekció – különösen a dobos – igyekezete, a darálással egybekötött kántálás nem hozza azt az áttörést, amire egyébként képesek lennének a zenészek. A progresszív ritmusváltások nem tudják pótolni a lényegi dallamformálást, és hiába a hangulat fenntartására tett igyekezet, a szerzemények a replikáns keret ellenére nem töltődnek fel megfelelő tartalommal. Sajnálom, hogy nem tartott ki végig ugyanolyan színvonalon a kezdeti ötletes King-idézés, mert szívesen kukkantottam bele a csapat által ásott gödörbe, kár hogy annak mélyén a rémisztő titkok helyett csak a valóságot találtam. Ez pedig King világában kevés, még akkor is, ha a valóság néha szörnyűbb dolgokat produkál, mint akármelyik rémmese.

Garael

Címkék: lemezkritika