Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Mystery: Lies And Butterflies (2018)

2018.07.16. 19:12 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_173.jpg

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a kanadai neo-proggerek két korábbi albumáról írt recenziónkra. Talán. Ha van ilyen, jelentkezzen a szerkesztőségünkben, mert olyan ritka őskövületnek számít, mely után bármelyik paleontológiai intézet két kézzel kapkodna. A tréfát félretéve: biztos vagyok benne, hogy a Mysteryt bazi kevesen ismerik errefelé, s ez alatt nem csak a blog olvasóközönségét értem, hanem nagyjából az egész megvénült és elkurvult kontinenst. A Québecben őshonos anglicizált (és nem anglikanizált!) franciákból álló Mystery minden kétséget kizáróan a lényegileg brit eredetű neo-prog rock legtehetségesebb képviselője Észak-Amerikában. Én is csak a 2012-es "The World Is A Game" apropóján ismerkedtem meg velük, de azóta árgus szemekkel figyelem a szokásos internetes forrásokat, hátha belefutok egy jutányosan árazott példányba. Sajnos sem ezt, sem a 2015-ös folytatást (Delusion Rain) nem szoktam látni "kicsi pénzért".

Ne ijesszen meg senkit, hogy az albumon csak hét dal kapott helyett, a Mystery megtartotta azon szokását, hogy kevés, de annál tartalmasabb nótát rögzít egy lemezre, melynek játékideje így is jóval 60 perc fölött van. Az első tétel mindjárt egy 17 perces opusz, és a többi sem a tipikus 3 perces rádiósláger kategóriába tartozik. De ez nem is az a műfaj! Itt lassan hömpölyögnek a fokozatosan, késleltetve kibontott atmoszferikus témák.

Nem vitás, hogy a zeneszerzésért felelős gitáros Michel St-Père gyerekkora óta a Pink Floyd bűvöletében él, de az is tagadhatatlan, hogy nagy hatást gyakorolt rá a Yes és más brit progresszív rock zenekarok is. A zeneiparból (és a Yesből!) kiábrándult Benoît David helyére érkező Jean Pageau énekesnek a "Lies And Butterflies" már a második Mystery lemeze. Tökéletesen beilleszkedett ebbe a pszichedelikus zenei környezetbe, utólag talán már azt is hajlandó vagyok elismerni: kevésbé metsző és magas orgánuma még jobban is tetszik, mint Davidé.

Nincs mit cifrázni ezen, a Mystery három év után (immáron hetedik alkalommal) újabb neo-prog rock mesterművet készített, amit simán oda lehet tenni a náluk sokkal ismertebb és elismertebb hasonszőrű európai zenekarok (Marillion, Pendragon, IQ, Arena, Kino stb.) anyagai mellé. Nagyon fincsi hallgatós, bejövős muzsika!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire (2018)

2018.07.16. 18:21 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_172.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.deencastronovo.net
facebook.com/johnnygioeliofficial
facebook.com/DeenCastronovoOfficial

A valaha-volt rock n' roll hősök döglődő karrierjének föltámasztásával szisztematikusan és üzletszerűen foglalkozó Frontiersnak nem most jutott először eszébe, hogy két kiváló énekest összepárosít egy projekt erejéig. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ez az Allen-Lande lemezekkel indult el annak idején, ahol először Magnus Karlsson, majd – abortív kísérletként – a nem éppen top formában lévő Timo Tolkki szolgáltatta a zenei hátteret. A Gioeli-Castronovo projekt leplezetlenül követi a már bevált receptet, a különbség csak annyi – mármint az Allen-Lande lemezekhez és nem 1000 más Frontiers kiadványhoz képest –, hogy most Alessandro "Aduász" Del Vecchio a dalszerző.

Az Allen-Lande párosítás zseniális húzás volt, ami Karlssonnal, mint zeneszerzővel két lemez erejéig kifogástalanul működött. Ha alapvetően más stílust is képviselnek, Gioeli és Castronovo sem kisebb nevek a szakmában, ráadásul ők már dolgoztak együtt a Journeyt akkoriban épp pihentető Neal Schon által életre hívott Hardline-ban. Az 1992-es "Double Eclipse" bizony a műfaj egyik alapvetése, ma is fényesen csillogó ékköve, amely – noha itt Castronovo még nem énekel, csak dobol – jogosan vetette föl a nápolyi üzletemberekben a Gioeli-Castronovo duett ötletét. Castronovo azon dobosok egyike, akiknek a mikrofon mögött sem kell szégyenkezniük (lásd még: Ginger Baker, Roger Taylor, Phil Collins, Ted Poley stb.), és ezt nem csak a Journeyben, de egy másik Del Vecchio által vezérelt Frontiers projektben, a mostanra már kifulladni látszó Revolution Saintsben is bebizonyította.

A vállalkozás (mert ez vastagon az) háttere tehát ígéretes, a megvalósulás mégis keserű csalódás. Sokadjára mondom: a Frontiersnek most már tényleg el kellene azon gondolkodnia, hogy érdemes-e ezeket a rocklegendákat "elkoptatni" ilyen és hasonló, szedett-vedett, szenzációhajhász, pénzszagú, túlfoglalkoztatott házi zeneszerzők és középszerű háttérzenészek bevonásával realizált "üzleti befektetések" erőltetésével.

A "Set The World On Fire" sok mindent tehet, de azt biztosan nem, amit a cím sugall: nem fogja lángra lobbantani a világot, bizony még a dallamos hard rock rajongók szívét sem. Egyszerűen túl langyos, túl üzletszerű, túl rutinszagú, híján minden frissességnek, inspirációnak és őszinteségnek. Ezt a projektet nem Euterpé, a lírai verselés és zene múzsája csókolta homlokon, hanem Hermész, a kereskedők (és találóan: a tolvajok) istene. Nyilván akad itt egy-két ütemes lábmozgatásra késztető szerzemény, de nekem a sokadik hallgatás után sem maradt meg belőle semmi, csak az a bosszantó érzés, hogy óriások énekelnek törpékre szabott dalokat (és a hangzás sem 100%). Valójában még a két énekes képességei sincsenek kihasználva (nem hogy kamatoztatva!), Gioelinek például egyedül a lemezt záró lírai "Let Me Out" ad esélyt arra, hogy lenyűgözze a hallgatóságot. Micsoda pazarlás!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ted Poley: Modern Art (2018)

2018.07.16. 17:19 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_5.jpeg

Honlapok:
www.ted-poley.com
facebook.com/ted.poley

Ted Poleyhoz, az amerikai pufihajú rocker generáció egyik jeles tagjához még nem volt szerencsénk ezen az oldalon. A Danger Danger többi tagjával – akik Poleyt szinte minden előzmény nélkül rakták ki a bandából 1993-ban – már találkoztunk, ugyanis The Defiants néven egy tök kellemes – bár kissé lityi-lötyi albumot – jelentettek meg a Frontiers ösztönzésére. A nápolyi kiadó természetesen Ted Poleyt sem engedte kallódni, így Alessandro Del Vecchio gyakorlatilag neki is írt egy teljes albumot, ami "Beyond The Fade" címmel jelent meg 2016-ban. Tekintve, hogy vitathatatlan muzikalitása és minden produceri érdeme mellett is kezd herótom lenni mindentől, amihez Del Vecchiónak köze van, az új Poley anyagtól sem vártam semmit – főleg, hogy nekem annak idején totál kimaradt a Danger Danger.

Időközben azonban kiderült, hogy a "Modern Art"-hoz nincs köze sem Del Vecchiónak, sem a Frontiersnak, Poley ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett "magánzó" szólóalbumot készített, hanem a dallamos rockot játszó svéd Degreed együttes tagjaival közösen hozott össze egy "kollaboratív" jellegű anyagot. A stílus persze lényegileg nem különbözik, hangzásban, fölfogásban azonban vannak különbségek: ezek közül a legnyilvánvalóbb az, hogy nem Del Vecchio fáradt tömegtermékével van dolgunk, ráadásul a sound is tök modern. Ugyanez persze nem mondható el a dalok fílingjéről, mint ahogy a borítóról sem. Bár a lemez címe "Modern Art", a borítón szereplő kép stílusa már a '80-as évek második felében is retrónak számított. A stúdióban kikevert hangzáson kívül tehát az égvilágon semmi modernet nem találunk ezen az albumon.

Nekem alapvetően ezzel az anyaggal is ugyanaz a bajom, mint a The Defiants lemezével: túl sok rajta a tingli-tangli, nyavalygós dal. A "What Kind Of Love" soft rockba öntött reggae lötyögése például Daniel Johansson gitáros jól eltalált szólója ellenére is kriminális. Sokkal szimpatikusabb lett volna a végeredmény, ha a klipes "Gypsy At Heart" jelöli ki a fő csapásirányt; talán ebben a zenei közegben némileg furcsán hat Mikael Jansson briliáns billentyű szólója (ami egyébként finoman a végéig elkíséri a dalt), de éppen ezért képes kitűnni a "tömegből". Poley jobban tenné, ha elfelejtené Del Vecchiót, és inkább ezekkel kevésbé "jóllakott", de nem kevésbé dallamérzékeny svédekkel dolgozna a jövőben.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Kissin' Dynamite: Ecstasy (2018)

2018.07.13. 17:33 | garael | Szólj hozzá!

kissin_dynamite_ecstasy.jpg
Kiadó:

Metal Blade Records

Honlap:
www.kissin-dynamite.de

Még hogy a metal haldoklik? Már ahonnan nézzük, hiszen ha arénákat megtöltő együttesekből ugyan egyre kevesebb is lesz, azért veretes, a legszebb nyolcvanas időket idéző, aréna rockot játszó fiatal utódok még igenis, hogy köztünk járnak.Itt van példaként ez a Kissin' Dynamite nevű csapat, akik a jelenleg virágkorát élő heavy rock szigorúbb német-skandináv vonalának mesterei – lennének, ha nem kellene a szigorú jelzőt zárójelbe rakni. Mert igaz, hogy a hangzás és a riffelés a jelent idézi, ám a dallamok olyan optimizmussal és jókedvvel szóródnak szerte a világba, hogy az ember hajlamos elfeledkezni a mázsás riffek ide-oda gördítgetéséről. Naná, hiszen ha Bon Jovi 1992-es megvilágosodása UTÁN – miszerint a rock halott –, ilyen lemezt adott volna ki, most nem sopánkodna a Jovi birodalom apraja-nagyja a király country törekvéseibe oltott zenei hanyatlása (?) miatt.

Mert a Kissin' Dynamite derűvel kiáltja a világba öröklési szándékát – no, nem a mainstream kincsestár kulcsának felfedezését, mert az valóban elveszett a zeneipar megváltozása miatt –, hanem a jellegzetes Bon Jovis, aréna-rockos, sziruposan dallamos zászlóvivő vezér szerepének átvételét. Oké, tudom, némileg sántít a dolog, mert a németek bármennyire is igyekeznek, AZ a világ elmúlt, és az általuk játszott zene a metal-színtéren belül is csak egy szűk réteget fog megszólítani – pedig mennyire alkalmas lenne az amerikai jellegű se színe-se bűze rockot felváltani a rádiókban – , de biztos vagyok benne, hogy a törekvést értékelni és érzékelni fogják azok a múltba révedő, tapasztalt zenehallgatók, akiknek még most is könnybe lábad a szemük, ha meghallják a "Livin' On a Prayer"-t. (És ehhez még egy Desmond Child sem kell a fiúknak, ezt kapd ki!)

Csókos dinamiték pedig nem laca-facáznak, már kezdésnek berobbantják a Jovi-bombát, hiszen az "I've Got The Fire"-rel a nyolcvanas években stadionokat lehetett volna megtölteni, az MTV pedig biztos rittyentett volna egy, szupermodellekkel, lassított áttűnésekkel, motorokkal és fazonra igazított, tupírozott hajú szépfiúkkal teli klipet, sejtelmes, – Tony Scott-ra jellemző – szűrt színű képpel.

A fiúk érzik, mitől döglik a légy, illetve az unalom, és dicséretre méltóan kitanulták a mester minden manírját. No, oké, náluk nincsen egy Richie Sambora, de a gitármunka a modernebb felfogásból eredően már nem is annyira a klasszikus szólókra épül, és ha képes vagy elsiklani a kissé szögletes alapok felett, akkor biztos, hogy telibe találnak az édes-mézes, kórussal megtámogatott, nyolcvanas években tocsogó dallamok.

Nem is szaporítom a szót, mert az anyag a magáért beszél. Azok, akik egy lemezen négy-öt, abszolút kislemezre érett dalt – tudom, ez is a nyolcvanas évek – képesek összehozni, köztük az egyik kedvencemet, a "Placebo"-t, és akik olyan humorral robbantanak fricskát a Rammstein orra alá, mint ahogy azt  a "Breaking The Silence"-szel teszik, azok minden dicséretet megérdemelnek. Ha pedig az aréna rock halott, akkor a gyászmisén ez a lemez szóljon!

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 54. –Twilight: Far Beyond The Edge Of Sanity (1992)

2018.07.07. 14:05 | garael | Szólj hozzá!

cover_8.jpg

A metal birodalomban a "twilight" szó jelentése ellenére tökéletesen fényes kedvet tud fakasztani: a felütött Metal Enciklopédia mintegy 100 olyan formációt talált, akik elő-utó, vagy szingli tagként vették fel a nevet, és ha ennek a halmaznak mintegy kilenc-tizede kutyaütő is (esetleg eltévedt a nagy homályban), még mindig van 10 olyan csapat, akikről érdemes emlékezni.

Nekem, mint szűkebb látókörű rajongónak, elsősorban a Mystic Twilight, a Twilightning, az Ivory Twilight, a Twilight Force, a Twilight Guardians, és természetesen, elsősorban a Beyond Twilight jelenti a minőséget, e legutóbbi úgy gondolom, teljesen megérdemelten vonult be a metal szent teheneinek istállójába, úgyhogy sérthetetlen underground csodaként képes még most is elismerések tucatjait begyűjteni. Éppen ezért furcsállom, hogy az együttes elődjéről, a pőre Twilightról oly kevés szó esik a fórumokon, jóllehet Finn Zierler – ha nem is annyira elborult művészieskedéssel –, de már itt megmutatta, ki az úr a háznál. A megfejtés persze itt is progresszív metal, a maga kilencvenes évek eleji erőteljes bájával, amihez Zierleren és Thomas Ferdlén – vagyis a későbbi Beyond Twilight magján – kívül a fiatalsága minden erejével repesztő Anders Engberg (Section A, Sorcerer, Lion's Share) csatlakozott: az énekes kivételes dallamérzéke képes volt Zierler esetleges ámokfutásait (és itt értsd a szót pozitív tartalommal, lévén cél szentesíti az eszközt) visszafogni. Így aztán az elkészült lemez világa inkább közelít a Balance Of Power-höz, vagy a kevésbé dehumanizált Pagan's Mind-hoz, mintsem Zierler későbbi munkáihoz, hallgasd csak meg a cikk tárgyának klasszikus ívelését és a Mount Everest csúcsával vetekedő tetőpontját.

Az eredmény pedig a hangzás gyengeségei ellenére is meggyőző, és a mélyén minden dallamhalmozása ellenére ott van az a furcsa őrület is, ami évekkel később három kikezdhetetlen lemezben nyilvánult meg.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Stormwitch: Bound To The Witch (2018)

2018.07.02. 17:41 | garael | 9 komment

stormwitch-cover-2018.jpg
Kiadó:

Massacre Records

Honlap:
www.stormwitch.de

A Stormwitch egyike azon őskövületeknek, ahol az ember hajlamos olyan rajongótábort vizionálni, akik bőrszegecses csuklóvédőben – szigorúan Pokolgép-Helloween-Iron Maiden kombó felvarrós mellényben – emelik öklüket ütésre, ha valaki megkérdőjelezi a metal stílusok-felettiségének voltát, olyan szentségtörést követve el, aminek egyetlen ítélete lehet: kitakarodás a teremből. Az egészben pusztán két hiba van: a rajongótáborra – már ha táborról beszélhetünk egy maroknyi "idősödő ember" esetén – egyrészt nem feltétlenül jellemző, amit írtam; másrészt, ha igen, akkor nekik éppen nem a Stormwitch-csel kellene példálózni. Mert az együttes hiába jelent amolyan "ősforrást" – amiből például sikerrel táplálkozott a Hammerfall is (ez a lopás eufemisztikus megfogalmazása), jóval túlnőve mesterén –, csak megmaradt azon a szinten, amit PC fogalmazással is undergroundnak lehet nevezni – és valljuk be, nem ok nélkül.

Pedig minden olyan szépen kezdődött – legalábbis itt, Magyarországon –, hiszen ha jól emlékszem, a csapat 1989-ben még egy külön koncertkiadványt is kiadott magyarországi szerepléséről, aminek nem csak a borítója – pucér seggű leányzót rabol a gaz harcos, aki minden bizonnyal nem pusztán a magyar leányzók, hanem a metal ellensége is –, hanem a zenei anyag is világosan mutatta, miért oly népszerű a csapat a régióban. A Helloween dallamosabb korszakát, és a Manowar harcos hevületét keresztező Stormwitch – megelőzve az említett két zenekart – sajnos nem jókor volt jó helyen, esetleg az idő-számítással álltak hadilábon, mert nem sikerült azt a bombát kirobbantaniuk, amit Kiskééknek aztán igen, pedig korai lemezanyagaik igazából mindent tartalmaztak, amit az akkori sztenderdek megkívántak. Hogy mégsem sikerült az áttörés, annak számtalan egyéb oka lehet, együttesek tucatjainál találgathat az ember, miért is nem lett belőlük milliós eladási mutatókkal megáldott hivatkozás-értékű ikon, s ha meghallgatod a most kiadott lemezt… nos, akkor viszont érteni fogod.

Mert a Stormwitch menthetetlenül beleszáradt a nyolcvanas évek hangzásába, megoldásaiba, ráadásul az eltelt idő a kezdeti fiatalos rohamtempót is öreges baktatássá változtatta, és ha az avítt szónak megfelelő zenei megfelelőt keresnék, akkor nem kellene sokat kutatnom. Az már más tészta, hogy a lejtmenetben volt már ennél lejjebb is, és ha a kissé megfáradt állapottól eltekintünk, a dallamok és az erős hangulati tényező képes lehet a régi rajongókat újra harcra buzdítani – még ha ez nem egy támadó, inkább béketeremtő jellegű művelet is.

Kicsit úgy érzem, hogy a csapat igazából már csak a maga szórakoztatására készíti albumait, leszegett fejjel, fel sem tekintve, esetleg annak a pár nosztalgia-huszárnak – én is közéjük tartozom –, akik számára az ismerős fordulatok képesek remekül felidézni a nyolcvanas években történteket – sőt, talán még az akkori lelkesedést is újra szítani (bár inkább egyfajta levezetési attitűdöt érzek, olyat, mint a kis villamosét, aki (vagy ami) álmában csönget még egy picit.)

Ha pedig így értelmezzük az új anyagot, akkor tulajdonképpen jókat kellene írnom, mert egyértelműen erősebben idézi meg az aranyéveket – a maga öreges módján –, mint 2015-ben kiadott elődje, bár az azért elgondolkodtató, hogy a lemez végére odabiggyesztett három ős-szerzemény még mindig megeszi újdonsült társait reggelire. Aki tehát szeretne időgépbe ülni, hogy újra átélhesse a magyarországi metal – mert a németek valahogy mindig ide is tartoztak – aranykorát, az bátran üljön neki az új lemeznek: a nosztalgia és az infarktus elmaradása garantált!

Garael 

Címkék: lemezkritika

Lizzy Borden: My Midnight Things (2018)

2018.06.29. 17:28 | garael | Szólj hozzá!

lizzy_borden-cover-2018.jpg
Kiadó:

Metal Blade Records

Honlap:
www.lizzyborden.com

"Lizzie Borden fejszét fogott,
négybe vágta anyját legott.
Lendült kezében a balta,
az apját is feldarabolta."

Így szól a népszerű amerikai gyermekmondóka, és aki ebből valami véres black vagy death hordára következtet, az igencsak megcsúszhat (természetesen a vérben), mert fent (művész)nevezett úriembertől – aki a neve ellenére férfi – oly távol állnak a megnevezett stílusok, mint Puzsér Róberttől a csendes és visszafogott véleményformálás.

Lizzy elég régi baltás a szakmában, több mint 30 éves pályafutása alkalmából sikerült kivívnia magának egy amolyan underground státuszt, az már az ő személyes pechje, hogy  a legtöbben a Guns N' Roses tehetségére és sikerük lehetőségeire tett pejoratív – és természetesen orbitális hülyeségbe torkolló – megjegyzései által emlékeznek. Pedig nem így kellene ennek lenni, hiszen az énekes – és gitáros testvére – az amerikai dallamos metal egy olyan ritka képviselője, aki nem elsősorban a Sunset Strip blues-alapú csapatai közé tartozik: zenéjében az amerikai glam és power (igen, így, együtt) mellett az európai (brit, német) hatás ugyanúgy felfedezhető, amit hősünk sajátos, kissé hisztérikus énekstílusával és a zenébe beszivárgó színpadi megoldásokkal képes egyedivé faragni.

A 10 évvel ezelőtt utoljára kiadott album, az "Appointment With Dead" a csapat elhunyt gitárosának emlékére készült, az apropóhoz méltóan egy kissé borongósabb, hideglelősebb hangulattal, ám jelen lemezen a gyásznak már nyoma sincs: igazi, vérbeli, a tradícióknak megfelelő Lizzy előadás született, ahol a főszereplő csak úgy tocsog a számára kedves, és korábban a csúcsra járatott muzikális klisékben. Nem túl agyas zene ez, a siker kulcsa mindenekelőtt a dallamok ragadósságában és a jól elkapott hangulati mixben és maxban rejtőzik – ebben pedig semmi hiba. A két Borden tesó persze nem bíz semmit a véletlenre, a dalok annyira ösztönszerűek, mint amennyire az egész alkotás komolyan vehető – akár egy forró nyáron legurított fröccs, ami az adott pillanatban nagyon jól esik, de fél óra múlva már nem emlékszel rá. Talán ez is a "My Midnight Things" legnagyobb baja: a kissé erőltetett spontaneitás és az egész hóbelebancban rejlő színpadias (modoros) attitűd kissé megkavarhatja a hallgatót, annak ellenére, hogy a szórakoztatási faktor – ha nem is hosszú távon – de eléri a kívánt mértéket és szívre tett kézzel kell elismerni a mixtúra unikális voltát. Lizzy bátran vállalja a rá jellemző fordulatokat, és van annyira tehetséges, hogy az ismerős megoldások mégse legyenek unalmasak, vagy pótszer-jellegűek – természetesen az egész annyira félelmetes  és egyben mulatságos, mint egy Tim Burton film, vagy Alice Cooper, esetleg a korai WASP horror show-i.

Aki tehát már ki volt éhezve a régen hallott, jellegzetes hangra és az összetevőinél fogva egyedi, ám roppant hatásos dallamokra, az most sem csalódhat, kár, hogy az összképet a lemez végére helyezett gyengébb, tipikusan töltelék dalok kissé alvadttá varázsolják. Pedig úgy szerettem volna végig folyékony fémben, izé, vérben tocsogni!

Garael

Címkék: lemezkritika

Kalapács: Örökfekete (2018)

2018.06.24. 12:27 | garael | 7 komment

kalapacs_orokfekete.jpg
Kiadó:

Hammer Records

Honlap:
www.kalapacs.net

Mivel blogunk elsődleges missziója a kukaturkálás mellett a magyar metal élet széplelkének ápolása is – bár lehet, hogy e kettő tevékenység néha egybe esik – lássuk hát, mire ment hazánk szegecsekkel díszített élő történelemkönyve. És most megremeg kezemben a klaviatúra, mert Kalapács Józsit a színtér egyik legszimpatikusabb szereplőjének tartom, akinek kedvességéről, jó értelemben vett antisztárságáról (bár  a fogalom második tagja sajnálatos, vagy örömteli módon megfelelő alany hiányában értelmezhetetlen itthon)  több alkalommal személyesen is volt alkalmam megbizonyosodni: higgyétek el, a vele készült interjúkból összeállt kép nem a fedősztorit próbálja valósággá transzformálni, ami alatt a magyar metal (és klasszikus hard rock) élet bizonyos szegmenseit elborító, személyeskedéssel és paranoiás gyanakvással tarkított, a "kevés erőforrást" újra – és újra elosztani kívánó, áporodott szagú valósága rejtőzik. (Többek között ezt jelzi a 20 éve változatlan felállás, így Kalács mellett mindenképpen meg kell említeni a Beloberk testvéreket is, akik – amennyiben a színtéren betöltött konstruktív tevékenységet nézzük –, mindenképpen ott állnak Józsi mellett.)

Most persze sokan – főleg a hangosabbja – kiálthatja, hogy igen, irkáljak csak az áporodottságról, ami az általam leírtaktól eltérően az egész, Józsi által felvezetett stílust jellemzi, ami olyan messze van a frissességtől, mint az Y generáció az egykori fonók testi valóságban párolgó világától… Még szerencse, hogy a digitális papír sok mindent kibír, nem úgy, mint a lakmusz, ami képes az elpirulásra, így bátran jelenthetem ki, hogy megvannak azért azok a bizonyos értékek az "Örökfeketé"-ben is, melyek mentén felhúzható egy alapvetően dicsérő kritika, már ha az állandóságot pozitív jelenségnek tartjuk. Márpedig miért ne tartanánk, ha a színtér nagy öregjeinek – kiknek generációjában még jelentett a rocksztár fogalom valamit – is megbocsátjuk, bár legalább olyan kínos az előadók életkori sajátosságaira hivatkozni, amiért már csak a reprodukcióra képesek, mint nekem jelen albumot a mai harmincas-húszas-tízes éveiben járó olvasóknak dicsérgetni.

Örökfekete. Ötletes szójáték: takarja a lemez és Józsi jelenlegi, alapvető hangulatát – legalábbis az énekessel készített interjúk alapján –, de a zenekari hivatalos fotókat elnézve a fekete-bőrös-szögecses megjelenést is, amit ugye Halford ragadott ki a fétis világból, csak azért, hogy a metalban is azzá váljon, persze némileg módosult értelemben. Én mégsem érzek elégikus, netalán-tán depresszív kedélyállapotot a lemezen – ha csak a címadó dallamait is hallgatjuk, inkább a szokásos, döngölős, indulós zenei hangulatjelentés bontakozik ki, és ha analógiát keresek, UDO mestert említhetném – gondolom, az összehasonlítást maga Józsi és társai sem bánják.

Azok persze, akik idegenkednek a képviselt, "fémbe rozsdált" megoldásoktól, most sem fogják fémpajzsra emelni hősünket, és biztosan szarkasztikus éllel említik a kissé kínosra sikeredett sikolyokat, az alkalmazott, újracsócsált zenei és szövegi paneleket, a komfortzóna elhagyási lehetőségeinek ignorálását. Minden bizonnyal igazuk is van, nem tagadom, jómagam is hallom a leírtakat, de nekem rendelkezésre áll az a faktor – és nevezzük ezt nosztalgiának, vagy bármifajta érzelmi, időbeni kötődésnek –, ami gömbölyűvé simítja a kocka éleit, és aranyragyogóvá robbantja a feketét. S gondolom, ezzel vagyunk még páran, kérem, ne tartson ezért senki öröksötétnek.

Garael 

Címkék: lemezkritika

The Sea Within: The Sea Within (2018)

2018.06.22. 09:42 | Dionysos | 2 komment

y_171.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.theseawithin.net
facebook.com/TheSeaWithin1

Minden egyes porcikámban, a csontomban érzem, hogy ezért nagyon ki fogok kapni, de nincs mit tenni, Verdinek igaza volt: "A zenében is, mint a szerelemben, csak őszintének szabad lennünk." Úgy kezdődött, hogy már vagy két hónapja várom ezt a lemezt: akkoriban az InsideOut bejelentette, hogy egy nagyon komoly zenészekből álló prog-rock projektet indít The Sea Within néven, melynek ötletgazdája Roine Stolt, a The Flower Kings és a Transatlantic gitárosa. Ahogy a befűzött muzsikusok névsorát olvastam, azon kaptam magam, hogy fennhangon kiabálok: Yes! és Yes! és Yes! Jonas Reingold bőgőzik, Marco Minnemann dobol, Daniel Gildenlöw énekel, Tom Brislin (Yes, Camel, Meat Loaf) billentyűzik! Apám! "Sztelláris konjunkció!" – magyarul kb.: Ez bizony a csillagok szerencsés együttállása!

Bár Roine Stoltot gitárosként, énekesként, zeneszerzőként nem annyira csipázom (régi harcostársát, Jonas Reingoldot annál inkább!), a csapat annyira erősnek tűnt, hogy a csalódást eleve kizártam. Egyébként is elborult nagy rajongója vagyok a skandináv progresszív rock zenének (Karmakanic, Magic Pie, Ashtrakhan, A.C.T, Hasse Fröberg, Jonas Lindberg stb.), mi történhet? Hát az történt, hogy a The Sea Within egyszerűen nem jött be! Hiába próbálkozom vele, hiába hallgatom sokadjára, egyre frusztráltabban, egyre hisztérikusabban reagálok rá. Bárhogy szeretném, valamiért nem áll össze egy kerek egésszé, képtelen megszerettetni magát velem. Minden elemében profi munka, a hangszeres fölkészültség vitán fölül áll, egyes pillanataiban (főleg az instrumentális részekben) egyenesen zseniális, de nem szeretem, nem tudom szeretni! Még az is eszembe jutott, hogy az utóbbi időben talán telítődtem muzsikával, és a csömörtől már nem látok az orromnál tovább. De ez sem igaz, hiszen az utóbbi időben a munkám, a foci VB és a kiadóknál ilyenkor rendszeresen beálló uborkaszezon miatt magamhoz képest kevés zenét hallgatok.

Le lehet hülyézni, de meggyőződésem, hogy itt a zenével van baj. Hiába a műfaj óriásai ezek a muzsikusok, nem állnak össze egy kreatív egységes egésszé. Szinte hihetetlen, hogy ezt épp én írom le, de ez, így túlságosan sokszínű, eklektikus, esetleges. Ráadásul nincs benne egy csöppnyi melegség, léleksimogatás sem: egy elképesztően száraz hangzás mellett (ez sem segít!) tömény nyűglődés, csapongás, szorongás, olykor akut hisztéria az egész. A Pain Of Salvation rajongók most ugorjanak pár sort az olvasásban: a hisztérikus összhatás egyik legfőbb felelőse az általam egyébként mélységesen tisztelt Daniel Gildenlöw; csak akkor van némi megnyugvás, amikor a "behízelgő" hangú vendégénekes, Casey McPherson (Alpha Rev, Flying Colors) jut szóhoz (akkor meg rendre Stolt gajdol bele jellegzetes kappan-hangján).

Szerintem ez már az a szint, ami fölötte áll az észérveknek, az egzakt, tudományos módon kifejthető, igazolható képleteknek. Tartok tőle, hogy nincs ilyen szó, de ez már metamuzikológiai tartományba tartozik. Képtelen lennék megfogalmazni miért – hiszen a lemez minden egyes elemében, külön-külön a kifogástalan kategóriába sorolható, sőt csúcsteljesítmény –, de összességében mégis egy ellenszenves, szúrós-nyafogós halmaza a légüres térben céltalanul lebegő zenei ötleteknek. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy lesznek majd olyanok, akik lelkesen dicsérik, hogy milyen művészi, milyen sokrétű, milyen tartalmas, milyen elgondolkodtató, milyen – jó értelemben véve – pszichedelikus az egész! Elfogadom, az biztos, hogy amit itt hallok, tökéletes ellentéte a sekélyesnek, de mi értelme, ha nem tudom szeretni, mint mondjuk a Beatles vagy a U2 "hőskori" dalait, pedig – és ezt Quincy Jones mondta, nem én! – azok a srácok nem voltak valami képzett zenészek... és én még finomítottam is a megfogalmazáson.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

DIO: Finding The Sacred Heart – Live In Philly 1986 – DVD (2013)

2018.06.21. 17:55 | Dionysos | 3 komment

51t4hifxmol_sy445.jpg

Elmondtam már itt is, nekem tökéletes kikapcsolódás egy fasza koncert DVD megtekintése, nagy tévén, hangosan, ahogy kell. És azt is tudom, hogy ezzel ha egyedül nem is vagyok, nem feltétlen jellemző, sőt megosztó elfoglaltság még a zene-fanatikus rockerek között is. Tiszta sor, hogy egy igazi koncertélményt a DVD nem pótolhat, bár még erre is azt mondom (legfeljebb megyek ki a teremből...), hogy egy portfelverő tömegben, rossz helyen végigálldogált, tikkadt-fülledt nyári fesztiválnál, ahol a zenekar világosban kezd és még ráadásul szarul is szól, szívesebben nézek végig kedvenc kanapémon pl. egy '86-os DIO koncertet. 

Ez a koncert mára történelem. Ráadásul a rocktörténelem egyik legszebb fejezete. Egy ereje teljében és sikerei csúcsán lévő Ronnie James Diot láthatunk. Az is történelem már, hogy látványvilágát tekintve miként jelent meg akkoriban a műfaj egyik legnagyobb, legsikeresebb zenekara a színpadon. A '80-as években egy mainstream metal koncert leginkább egy kosztümös színházi előadásra hasonlított, amit a '90-es évekre kivégzett a grunge minimalista világa és igazából a "trutyi" (copyright: Tartuffe) lecsengésével sem éledt újjá, legalábbis ebben a formájában.

Nehéz állást foglalni, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a leginkább egy elvadult Süsüre hajazó sárkány és DIO színpadi harca mai szemmel már nem megmosolyogtató, illetve ugyanez vonatkozik a színpadi ruhákra is, de azért összességében nekem most is az az élmény, ha a koncert egy kicsit színház is, ami természetesen nem mehet egy pillanatig sem a zene kárára. Márpedig itt erről nagyon nincs szó. A középkori várdíszletben elhelyezett billentyű és dobszerkó kifejezetten jól mutat az óriásszínpadon, a zene pedig a legnagyobb DIO dalokkal a "Sacred Heart" lemez turnéján, igazi felhőtlen szórakozás, sőt több is annál. DIO és Jimmy Bain sincs már velünk, így ezek a képsorok itt-ott, bizony gyönyörű, libabőrös, nosztalgikus pillanatokat hoznak. 

Az egyetlen egy félelmem is alaptalan volt. A Vivian Campbell helyére érkező Craig Goldy ugyan objektíve kevésbé jó gitáros, de el kell ismerjem, hogy ezt – bármilyen kritikus szemmel is figyeltem a játékát – nehezen tudnám a koncert alapján bárkinek is meggyőzően bizonygatni. Lazán, virtuózan, de saját stílusát is hozzárendelve nyomja az emblematikus szólókat és ritmusokat. Goldy minden tekintetben jó választás volt. Nem úgy, mint aztán néhány évre rá Tracy G...

A kép és a hang kiváló, tényleg minden klasszikus elhangzik, aki hozzám hasonlóan szereti újraélni DVD-n ezeket a klasszikus és (zene)történelmi pillanatokat, szerezze be a koncertet, kizárt a csalódás.

Túrisas

Címkék: dvd