Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • Lost Horizon: Az eredeti még mindig jó, noha Van Damme önmaga paródiájává vált már a 90-es évek végén, 2000-es é... (2017.04.25. 16:57) Médianysos -1: Kickboxer – Vengeance (2016)
  • saszi: én nem hinném, hogy ez ekkora probléma volna. Ott van Dave Mustaine , úgy ejti a szavakat, még szö... (2017.04.24. 20:33) Miserium: Ascension (2017)
  • Régi Olvasó: @Dionysos: "Ebben az országban (is) a szinkronizálás évtizedek óta a legnagyobb akadálya az idege... (2017.04.23. 20:53) Miserium: Ascension (2017)
  • garael: @Régi Olvasó: Én is így vagyok vele, igazából nem találok fogást rajta, legfeljebb azt, hogy egy i... (2017.04.23. 08:56) Labÿrinth: Architecture Of A God (2017)
  • Dionysos: @Szabolcs Tari: Természetesen mielőtt még véleményt nyilvánítottam, meghallgattam a teljes anyagot... (2017.04.23. 07:31) Miserium: Ascension (2017)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Labÿrinth: Architecture Of A God (2017)

2017.04.22. 10:28 | garael | 3 komment

labyrinth_architecture_of_a_god.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.labyrinthband.it

Az Olaf Thörsen művésznevet felvett Carlo Andrea Magnani gitáros igazán szereti azt, amit csinál, mert két együttesben – Labyrinth, és a projekt Vision Divine – is játssza azt a tulajdonképpen ugyanabból a stílusból és dallamvilágból táplálkozó melodikus, progresszív elemekkel dúsított, jellegzetes hangulatot árasztó metalt, amit ezúttal az anyacsapat új albumán hallunk tőle.

Thörsen tehetséges gitáros, ami nem is elsősorban technikai felkészültségéből – illetve abből is –, hanem játékának azonnal felismerhető stílusából, és az abból varázsolt tényleg egyéni hangulati világból fakad: egyetlen Labyrinth vagy Vision Divine szerzeményből rá lehet jönni, hogy itt bizony a mester penget – igaz, ehhez a billentyűsök szintén meghatározó munkája is hozzájárul.

Bár talán kissé ellentmond annak, amit eddig leírtam – hiszen ezek alapján mindegy, hogy melyik együttes zenéjével ismerkedik meg az ember –, de én az énekesek miatt mindig is inkább Vision Divine párti voltam, főleg annak Michelle Luppi fémjelezte korszakában: nem véletlen, hogy a talán az egész Thörsen életművet tekintve is leginkább ismert album ebből az érából származik. A "Stream Of Consciousness" sikerét nem is tudta sem a Labyrinth, sem a Visdion Divine túlszárnyalni, jóllehet a "The Perfect Machine" és a "The 25th Hour" szintén igen kedveltek és nagyra értékeltek a rajongók körében.

De térjünk vissza a Labyrinth-hoz (bár az y-ra tett két betű miatt nem vagyok biztos a csapat nevének mostani kiejtésében, ismervén az olasz akcentust). Milyen is lett az új album? Hát meglepetést nem okoztak, ami egyszerre jó és rossz is. A jó, hogy a megszokott színvonalat, amiből általában Thörsen nem enged, most is hozni tudták, de igazán új elemmel nem is gazdagodott a már jól ismert világ, és a dalok karaktere sem különbözik annyira egymástól, hogy egy idő után ne vágyjunk egy kissé másra. Hogy ez aztán tényleg pozitív vagy negatív, azt döntse el a hallgató saját maga, én igazából a "Random Logic" tényleg hangulatos szűk két percére kaptam fel a fejem, és a lemez címadójára, ahol a Thörsenizmus úgy koncentrálódik egyetlen szerzeménybe, hogy annak minden pozitív aspektusa felerősödve legyen képes  beledöngölni az ember fejébe, miért is érdemes meghallgatni a diszkográfia összes albumát.  Emellett azonban azt is kiemeli, milyen jók a fiúk akkor is, ha kilépnek az átlagos középtempó komfortzónájából, és kissé "ütősebbre véve" a figurát, megbontják a lemez homogén hangulatát.

Azt persze nem hiszem, hogy Robert Miles "Children"-jének feldolgozása sokat fog forogni az olasz rockrádiókban, bár maga az átértelmezés szó lényege az együttes tehetsége révén tényleg megérthető – sajnos magát az eredeti számot sosem szerettem, s hogy így most tetszik, sajnálom csak igazán, hogy éppen erre a slágerre esett a választásuk, mert mi lett volna, ha egyik kedvenc pop-dalom kerül terítékre?

A Labyrinth tehát hat év után is ott tart, ahol abbahagyta, számomra szerethető, ám különösebb izgalmakat nem hozó albummal tért vissza, amiben a szemlélődősebb, merengősebbre vett részek ezúttal véleményem szerint kissé túlprezentáltak. Aki azonban a csapat ezen oldalának a híve, az minden bizonnyal elégedetten hallgathatja Thörsen újabb, megszokott hangulatú dalcsokrát, amiben rengeteg apró, izgalmas csemege vár az "olasz konyha" kedvelőire.

Garael

Címkék: lemezkritika

Crazy Lixx: Ruff Justice (2017)

2017.04.21. 19:24 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_94.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

Most aztán nagyon meglepődtünk! A retró hajmetálos svéd Crazy Lixx lemezeit tényleg a Frontiers adja ki? Nahát! Ki gondolta volna? Mondjuk csak az, aki lélegzik, él és mozog (úgy általában vannak életjelei), valamint legalább elemi szinten tisztában van a műfaj történéseivel. Majdnem azt írtam, hogy az, aki olvassa a blogunkat, de – mint kiderült – az félrevezető lenne, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezen az oldalon még nem jelent meg róluk önálló bejegyzés (jóllehet emlegetve azért voltak rendesen).

Nem is olyan régen, a Steel Panther legújabb lemezével kapcsolatosan folyt itt arról egy diskurzus, hogy van-e Amerikában valódi nosztalgia hullám, illetve hogy egy ilyen esetleges divatot kiaknázó fiatal együttesnek – önálló hangzás és stílus hiányában – van-e létjogosultsága. Akkor nem bocsátkoztam vitába, de most vegyük sorba!

(1) az USÁ-ban valójában nincs ilyen hullám, a régi nagyok (pl. Mötley Crüe, Van Halen) turnéztatása mindig biztos befektetés, de új bandák nem kapnak sem stúdióidőt, sem média-támogatást, sem kiadói promóciót. Punktum. Ebben az értelemben a Steel Panther pl. kimondottan hiteles és – leírom! – tiszteletreméltó zeneileg, akármit is gondoljunk az okádék körítésről. (Az már más kérdés, hogy a visszataszító csomagolás nélkül kaptak-e volna esélyt egyáltalán.) Európában viszont igenis van ilyen nosztalgia, és egyes kiadók (főleg a Frontiers) lelkesen asszisztálnak ehhez. Az kérem nem véletlen, hogy a régen népszerű észak-amerikai bandák is csak itt jutnak lehetőséghez: ld. Journey, Stryper, Winger, Whitesnake, Harem Scarem, Tyketto, House Of Lords. Otthon nem terem nekik babér, mert ott most a nu-,alt-, extrém, djent, meg az ilyen megy (illetve van egyfajta thrash reneszánsz).

(2) Ami a Crazy Lixx-féle sleaze-koppincs formációk létjogosultságát illeti, a válasz már sokkal összetettebb. Ez a stílus már végletekig kiaknázott (az volt már a '90-es évek elején is), így igazolhatatlan mérvű naivitás lenne bármiféle eredetiséget, újszerűséget várni. Aki viszont ezt a stílust annak idején kedvelte, és mostanában hiányoznak neki az azonnal megjegyezhető dallamok, a jókedv, a könnyed szórakoz(tat)ás, miért ne élvezhetné különösebb elvárások, a művészi hitelesség erőszakos követelése nélkül ezt a muzsikát? Őket "szolgálják" több-kevesebb sikerrel a főleg skandináv vidékről érkező fiatal csapatok, akik tök jól szórakoznak, miközben az apjuk, anyjuk által összegyűjtögetett poros bakelitekről ismerős bulizenét játsszák.

De hogy a Crazy Lixxről is essen szó: ugyan a "Ruff Justice" már az ötödik lemezük, nekem először a cím nélkül megjelent előző albumuk (2014) jött be először, az is úgy nagyjából 60 százalékosan. Ők számomra azt a kategóriát képviselik, akik tényleg nagyon szolgai módon idézik meg a pufihajas-cicanadrágos korszakot: minden hangszín, minden manír, még a koreográfia is ugyanaz. Nekem ez a kevésbé szimpatikus megközelítés, egyszerűen azért, mert ennél már a Mötley Crüe "Dr. Feelgood"-ja is vastagabban, modernebbül szólt 1989-ben! Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!

A "Ruff Justice" korrekt retró anyag, ügyes stílusgyakorlat jó dallamérzékkel és a megidézett korszak minden meghatározó markerével, mégis egy kicsit vértelennek tűnik. Nem tudom, hogy ezért a lityi-lötyi soundért a srácok felelősek, vagy a – valljuk be – közel sem tévedhetetlen Frontiers stáb. Tényleg érdemes meghallgatni Vince Neil fönt említett albumát: Apám! Ahogy az 25 év távlatából is csikorog, rúgkapál, csíp, mar, harap! A lényeg: a Crazy Lixx nem elég "crazy": nem rossz, de huszonéves srácokhoz és az adott műfajhoz ennél sokkal több zabolátlanság, kirobbanó energia (hogy ne mondjam: pimaszság, vadság) illik!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Mötley Crüe: The End – Live In Los Angeles DVD (2016)

2017.04.21. 13:09 | Dionysos | 1 komment

motley_posterweb.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.motley.com
facebook.com/MotleyCrue

A "The End" és szinonimái mostanában egyre inkább egy-egy zenekar, meghatározó rock ikon(ok) visszavonulását jelentik a rockzenében. Nincs ebben igazából semmi meglepő, semmi sem tart örökké, a műfaj legendái, stílusteremtői megöregedtek. Ahogy az optimisták mondják, nincs baj, hiszen egy esetleges atomcsapás után úgyis Keith Richard fogja túlélőként eltakarítani a radioaktív hulladékot, ami ugyan jó poén, bár Lemmy halála után legtöbbünk már elhiszi, hogy a "halhatlanok" sem képeznek kivételt, az elmúlás az anyagi világ egészére vonatkozik.

Na, de a Mötley Crüe-t még ne temessük, csak a zenekar vonult vissza, a tagok szerencsére jó bőrben vannak. Kivételt képez ez alól Mick Mars szegény, aki évek óta zombiként létezik és tényleg nem értem, hogy tud(ott) színpadra állni estéről-estére. Az meg pláne meglepő, hogy ebben a katatón állapotban is kimondottan ízesen is gitározik.

A sztori tehát ismerős, volt egy utolsó turné, amelynek záró, szilveszteri Los Angeles-i koncertjét filmre vették, hadd ámuljon a nép, meg az utókor, miként képes a zenekar megadni a módját a búcsúzásnak. Engem egyetlen kérdés izgatott csupán. A nagyszerű és egészen elképesztően látványos "Carnival Of Sins" DVD-hez képest sikerül-e valamit látványban és hangulatban hozzátenniük. A válasz pedig az, hogy nem sokat. Tény, hogy itt lényegesen jobb a hang, na az konkrétan leviszi az ember fejét, de ott, azon a 2005-ös koncerten annyira csúcsra járatták a látványvilágot, pirotechnikát, hogy hiába építettek most a közönség fölé emelt kifutópályát/hullámvasutat Tommy Lee dobcuccának csarnokhosszan, lepipálni nem sikerült. Ráadásul be is döglik félúton az a szar, ami helyzetet Lee fejjel lefelé lógva is profi módon igyekszik kezelni, de még így is érződik, hogy nagyon nem hiányzott oda ez a gikszer. Kénytelen is Mars egy hosszút szólózni, amíg (kézi csörlővel, vagy mittomén hogy, szerencsére ezt a vágás miatt nem látjuk) újra visszaügyeskedik a szerkót a színpadra. Mars pedig a dalokat kiszolgálja rendesen, de az önálló szólóblokk azért nem az ő világa, hogy nagyon eufemisztikusan és diplomatikusan fogalmazzuk meg...

Ezzel együtt ez egy nagyon fontos kordokumentum és azon túl, hogy rögtön kiemeltem a kínosabb pillanatokat, semmi rosszat nem tudok mondani az anyagról. A setlist rendben van, az új dalok is nagyot ütnek, piro- és fény hegyek, vokalista cicababák, hangról már beszéltem, félcsarnoknyi színpad, kameramunka is fasza, szóval összességében azért nagyon önfeledt és jó szórakozást nyújt a show, a "Kickstart My Heart" végén pedig tényleg felrobban a csarnok, azt többször is megnéztem, nagyon süti. És bizony, a nagy mádörfákörözés közben azért elcsuklik ám Vince Neil hangja is, a "Home Sweet Home" legvégén, mert kemények ezek a fiúk, de a búcsú, az búcsú. Mégpedig az életműhöz méltó búcsú. Köszönjük!

Túrisas

Címkék: dvd

Ayreon: The Source (2017)

2017.04.20. 19:15 | Dionysos | 4 komment

y_93.jpg

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

Aligha lehet kérdés, hogy az Ayreon, sőt, talán Lucassen összes munkája közül a legnépszerűbb, legidőtállóbb eddig a "The Human Equation" (2004). Én mégis – a rám jellemző különutas módon – mindig a valamivel direktebb Star One lemezeket részesítettem előnyben, azon belül is a "Victims Of The Modern Age" címűt. Most azonban megéreztem valamiképpen (és a tömeges előrendelés fényében valószínűleg mások is), hogy a nyilvános szerepléstől visszavonult, innentől kizárólag zeneszerzői és produceri munkájára koncenteráló Lucassen most valami kivételessel, igazán figyelemreméltóval fog előállni. Igazam, igazunk lett...

Jó előre lelövöm a poént: a "The Human Equation"-höz méltó, azzal vetekedő anyag született, amit egy hete megbabonázva hallgatok. Természetesen nem egyszerű, azonnal ható muzsikáról van szó, így még most sem merem azt mondani, hogy a lejátszót elindítva azonnal eltölt az ismerősség, otthonosság szívet melengető érzése. Itt minden félreeső, elsőre jelentéktelennek tűnő zeg-zugot be kell járni, minden ajtó mögé benézni, minden helyiséget föltérképezni, minden apró részletet emlékezetbe vésni... és ez nem kis feladat! Lucassen eszközkészlete bámulatosan gazdag: a '70-es évek hard rockjától, a Pink Floydon, a kelta népzenén és az európai neo-progon át egészen a Dream Theaterig gyakorlatilag bármi belefér.

A tény, hogy a "The Source" most mélyen elevenembe vájta fogait azért nyilván annak is köszönhető, hogy a szokásosan megalomán stáblistát csupa olyan muzsikusokkal sikerült föltölteni, akik személyes kedvenceim, nagy hőseim: Russell Allen (SymphonyX), Mike Eriksen (Circus Maximus), Zaher Zorgati (Myrath), Nils K. Rue (Pagan's Mind), James LaBrie (Dream Theater), Tommy Karevik (Seventh Wonder), Tobias Sammet (Avantasia) stb. A gitárosok között pedig megtaláljuk Paul Gilbertet, Guthrie Govant és (Igen!!! Igen!!! Igen!!!) Marcel Coenent! Azért sietek megjegyezni, hogy Lucassen saját játéka sem elhanyagolható tényező: a fílinges, kicsit bluesos szóló a lemezt nyitó "The Day That The World Breaks Down"-ban több, mint meggyőző!

Bőven lehet szemezgetni, személyes kedvenceket keresni a dupla albumról, nekem egyértelműen mindkét korongról a nyitó tétel tetszik legjobban, a "legjobb hangszeres szóló" kategóriában pedig toronymagasan Marcel Coenen a győztes a "The Dream Dissolves" lélegzetelállító, szuperhumán gitárkölteményével. Lehetne érvelni, hogy a dupla korongos kiállítás miatt akadnak kevésbé maradandó mozzanatok a kiadványon, de a sajátos hangulat megteremtésében – én úgy érzem – itt minden egyes tételnek megvan a maga szerepe...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Michael Schenker: Fest Live DVD (2017)

2017.04.20. 12:11 | Dionysos | Szólj hozzá!

michael_schenker-cover-live-2017.jpg

Kiadó:
Inakustik

Honlapok:
www.michaelschenkerhimself.com
facebook.com/MichaelSchenkerRocks

Tegnap ott hagytam abba a DVD-nézés szükségessége melletti érvelésem, hogy amennyiben jó kiállású metal-legények, a látványosan kialakított színpadképpel felturbózott színpadot bemozogva, jó fények, minőségi kameramunka, és bivaly hangzás mellett nyomulnak, kevés ok marad a szimpla audio CD beszerzésére, főleg, ha a kiadó kedveskedik egy CD+DVD kombóval is. Ez most itt előttem egy szimpla DVD, és noha az anyagot megtekintve több ponton is megbicsaklik az érvrendszerem, nem tudok mást mondani, nem szabad elengedni a filmet, mert egy ritkán látott Hard Rock Ünnep ez – igen, csupa nagybetűvel.

Jó kiállású legényekről nehéz beszélni, hiszen már mindenki 60+, ráadásul láthatóan keveset is tettek azért, hogy színpadképesek maradjanak. Az egykor szintén szebb napokat látott Gary Barden énekes oldalán pengető basszer, Chris Glenn egyenesen rettenet, a házi tokaverseny abszolút győztese, pedig alapvetően erős a mezőny. Kisebb (lószart, inkább nagyobb) csoda, hogy a nagyon mélyről felkapaszkodó Főhős miként volt képes így formába hozni magát. A 2006-os donningtoni koncerten Uli Roth vendégeként úgy jelent meg a színpadon, hogy nézni rossz volt, éppen csak egy nagy, szutykos vászonszatyor hiányzott a kezéből, hogy pont úgy nézzen ki, mint egy hajléktalan (lásd: képmelléklet, sajnos a "cipője" nem látszik…).  schenker_1.jpg

Erre eltelik tíz év és nem hisz az ember a szemének. Lefogyva, legalább 20 évet megfiatalodva és jókedvűen, már csak ezért is érdemes megnézni a DVD-t. És, hogy a cím nem véletlen. Itt van mindenki együtt és külön is a színpadon, aki énekesként leginkább meghatározó volt a karrierjét tekintve. Barden, Bonnet és ... igen, Robin McAuley!!! Gondolta volna bárki, hogy fogjuk még tőlük valaha színpadon hallani a "Save Yourself" és "This Is My Heart" dalokat? Én biztosan nem.

Nincs pirotechnika, bár a színpadkép és kameramunka is nagyon rendben van, és mint mondottam a jó kiállású rockfazonok száma is csupán 1 db, a főhős metamorfózisának köszönhetően, de tény, hogy ennyire felszabadult, pozitív és jókedvű bulit nagyon ritkán lát az ember. Mindenki nagyon szeret mindenkit, amit kicsit sem lepleznek a színpadon, ez pedig átragad a japán közönségre és közvetve ránk is, nézőkre. Szerencsére nem jókedvű, de egyben megfáradt nosztalgia-party, kor ide, toka oda, a hangszeren, hangszálakon mindenki csúcsformában teljesít, még Ted McKenna is úgy tapossa a kétlábgépet, mint egykor Tim Yeung a Morbid Angelben (na jó, azért nem úgy...). Schenker teljesítményére meg nincsenek szavak. Ha mentálisan és fizikálisan le is volt pattanva, játéka azért mindig meggyőző volt, de most egyszerűen ellenállhatatlan. Végig fülig érő szájjal élvezi a zenét, a régi társak jelenlétét és a feléje áradó szeretetet. Nem véletlen, hogy a legtöbb legendás gitárhősnél máig hivatkozási alap. Az a stílus, az a sound, azok a dallamok, libabőr, na!

Ha csak az audio-élményt választja valaki, tulajdonképpen megértem (az Arch Enemy esetében nem), de annyira jó látni, hogy ennyi idősen, feltehetően jó sok magánéleti, zeneipari zűr és szar után, ezeknek a muzsikusoknak ez az Ünnep ennyire fontos volt. Ha magunk alatt vagyunk, mert április végén szakad a hó, fúj a szél és hideg van, tegyük be ezt a DVD-t! Mindjárt szebb lesz a világ! Hölgyeim és Uraim (meg a további 55 nemi identitás), A Rock örök!

Túrisas

Címkék: dvd

Arch Enemy: As The Stages Burn! CD/DVD (2017)

2017.04.19. 14:23 | Dionysos | 4 komment

cover_arch-enemy_atsb.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.archenemy.net
facebook.com/archenemyofficial

Tudom, hogy nagyon sokan nem lelkesednek a koncert DVD megjelenésekért. Fölösleges dolognak tartják őket, mondván vagy menjen az emberfia koncertre vagy hallgassa őket otthon, CD-n. Nem tartozom közéjük. Azt magam is elismerem, hogy nem feltétlen ad pluszt egy koncert DVD. Vannak előadók, akiket nagyon szeretek hallgatni, de soha nem vennék tőlük DVD-t. Ilyen pl. nekem Bonamassa. Kijön az egyszerű színpadra könyvelő/adószakértő/osztályfőnök-megjelenéssel és nagyon feelingesen eltolja a jobbnál-jobb blues dalokat. Ennyi. Jobb hallgatni, mint nézni.

A hard rock/metal (nekem legalábbis) nem csak erről szól. Az a zene mellett színház is, ahol számít a megjelenés, a fazon, a színpadi jelenlét, intenzitás és számít a színpadkép. Így teljes az élmény. Szeretem is elmondani amatőr zenekaroknak, hogy tilos úgy lecövekelve, érzelmek nélkül játszani a színpadon, hogy a néző azt lássa, talán nem is élvezik igazán a saját dalaikat. Ez totálisan megöli kifelé a produkciót. A dalokat koncerten életre is kell kelteni és ehhez kevés a technikai tökéletesség. Néha tényleg azt gondolom, hogy sok zenekarnak érdemes lenne több koncertfilmet nézni, mert nagyon sok dolog eltanulható ám belőlük. Pl. az, hogy nem megyek fel a színpadra a nagyi születésnapján viselt pulcsiban. Ez az indie/alternatív megjelenés és életérzés egyébként a maga szubkultúrájában legitim, de átcsempészni a rock/metal világába totális zsákutca (volt).

Akkor döbben erre rá az ember (persze csak az, akit addig kétségek gyötörtek), ha megnézi pl. az Arch Enemy wackeni koncertfilmjét. Embertelen, hogy mi történik a színpadon, minden fentebb vázolt értelemben. Az eddig minden munkájával bizonyító Patric Ullaeus által rendezett film szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy egy jó koncert, az bizony színház is, aminek az ereje, így együtt letaglózza az embert.

A zenekart ismerjük, a dalok is zseniálisak és az eddigi AE koncertfilmek is nagyon rendben voltak, de a kihagyhatatlan klasszikusok mellett az utóbbi két hibátlan lemezre támaszkodó setlistjével az "As The Stages Burn!" mindegyiknél jobbra és intenzívebbre sikerült. Gyönyörű színpadkép, megkomponált fények, nem kevés pirotechnika, színpadi ruhák, gyönyörű hangszerek (!!!), kiváló, hibátlan, virtuóz előadás, bivaly hangzás.

Nem állítom, hogy hiba lenne önmagában meghallgatni a CD-t, de ha tehetjük, szánjuk rá azt a némi felárat és nézzük is, mert együtt igazán a páratlan élmény.

Túrisas

Címkék: dvd

Miserium: Ascension (2017)

2017.04.19. 13:09 | Dionysos | 13 komment

miserium_cover-final.jpg

Honlapok:
www.miserium.com
facebook.com/Miserium
miserium.bandcamp.com

Szögezzük le keserűen az elején: azon kevesek közé tartozunk, akiktől elviekben támogatásra és pozitív recenzióra számíthat a Miserium progresszív rock/metal muzsikája. És szögezzük le önkritikusan, meg még keserűbben: elmaradt ez a támogatás. Csupán egy aránytalanul rövid és sommás, leegyszerűsítő összegzéssel fizettem ki őket a 2013-as éves toplistámban: "Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház 'Space-Dye West' dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben 'Return To Grace' címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze."

Oké, dicséret lenne ez, és biztos nem is élték meg sértésként, de a debütáló lemez azért ennél lényegesen több volt. Nem, vagy alig lehetett rajta fogást találni, ráadásul szerepelt rajta egy rakat vendég, a hazai rock/metal élet jelesei közül. Ahogy most újra elővettem a lemezt (persze, hogy megvettem, naná!), végig lekötött, minden pillanatában minőségi progresszív metal anyag, ráadásul egy teljesen saját zenei arculattal, még ha az általam említett kapaszkodók nem is légből kapottak.

A Miserium most ott folytatta, ahol a "Return To Grace" véget ért. Talán kevesebb vendéggel, de változatlan minőségben. Nagyon nem is lett volna értelme változtatni, hiszen teljesen önazonos és felismerhető a zenei világuk. Egy újabb, az elejétől a végéig, minden apró részletében megkomponált, a névből és témaválasztásból (trójai háború) adódóan némileg depresszív, borongós, de nagyon is dallamos, változatos anyag. A Miserium erőssége számomra egyértelműen az énekdallamokban van. Hangszeresen is nagyon jók, de ez a progresszív műfajban szinte kötelező elvárás, ettől még lehetne minőségi, de tucatprodukció. Ahogy a dalokat felépítik, ahogy egymásba fonódnak a többszólamú, vagy kettesben énekelt, vagy egymást kiegészítő énektémák, ahogy kibontakoznak a kompozíciók, az egészen egyedi és a sokszor egydimenzióssá, kiszámíthatóvá vált proggie mezőnyből is felismerhetővé teszi őket, ez pedig nagy kincs. Van ezúttal is szélsőséges zenei kifejezésmód, hörgés és ehhez adagolt szigorú riffelés, de az összkép egy szomorúságában is szépséges, fennkölt, emelkedett, összetett, de ezzel együtt is könnyen befogadható zenei utazás a kezdő "Origin"-tól a lezáró "When Memory Fades"-ig.

A debütáló albumról nekem óriási kedvenc az "Out Of Reach", azzal a lezáró és észbontó Vörös Attila vendégszólóval. Új kedvencet most nem avattam, maradt a "...Reach", de ez természetesen nem jelenti azt, hogy az "Ascension" gyengébbre sikerült volna. Személyes ízlésem szerint talán jobbra sem, legalábbis most így érzem, de hozták azt a minőséget, amivel bőven állják a versenyt a legtöbb progresszív metal bandával még nemzetközi összehasonlításban is.

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Steel Seal: The Lion's Den (2017)

2017.04.17. 16:22 | garael | Szólj hozzá!

steel_seal_the_lionsden.jpg

Kiadó:
Underground Symphony

Honlap:
www.steel-seal.com

Sok hülye együttes nevet hallottam már, de a Steel Seal csak úgy nyer értelmet, ha Angliában végeztél el egy gépipari szakmunkás tanfolyamot, és tisztába vagy azzal, hogy a csapat nem a vérnyúl rokonáról, az acélfókáról, hanem az acéltömítésről nevezte el magát, ami szintén szokatlan, de legalább ad némi elvonatkoztatási alapot a metal zenéhez. (No jó, van olyan is, hogy acélpecsét, de azt legfeljebb a testépítésbe belefeledkezett királyok használják.)

Pedig nem illik kiröhögni a 2003-ban indult bandát, mert eddigi két lemezükön a Deep Purple és Rainbow ihlette, de azokat fémalapra helyező, neoklasszikus metallal inkább tapsot érdemelnének – igazi underground együttes révén azonban leginkább csak az olyan kukabúvárok ismerik őket, mint amilyenek itt a blogon teremnek. S hogy mégsem vagyok egyedül a véleményemmel, azt jelzi, kik is csatlakoztak énekesi poszton a fémipari tömítőkhöz: első lemezükön D. C. Cooper, a másodikon Thomas Vikström, és most, az utóbbi időkben egyre többet szereplő Fabio Lione döntött úgy, hogy teljesítményével feljebb tornássza a brigád által nyújtott színvonalat. Mindezek ellenére a csapat fő motorja, és zenei világának agya az alapító gitáros, Marco Valerio Zangani, aki minden bizonnyal gyermekkorában spenót helyett is Blackmore művészetével tömte magát, mert játékára – igaz, modernizálva – úgy nyomta rá pecsétjét a mester, mint Földnélküli János a sajátját a Magna Chartára – bár Zangani többet ért el vele, őt legalább nem kínozta állandó fejfájással Robin Hood.

Zangani pedig nem szégyenli, hová is nyúl ihletért, mert az elkészült dalokból olyan töményen árad a példakép csapatok tisztelete, hogy az már konkrét, általuk egyszer már lejátszott riffekben ölt testet, ami talán csak azért nem elítélendő, mert a gitárosnak sikerült saját képére formálni azokat. A deja vu-höz azonban jelentősen járul hozzá a billentyűs, Adriano Rossi neoklasszikus virtuozitása is, mi által olyan csodálatos szinti-gitár párbajokat kapunk, hogy szemünk is könnybe lábadhat. (Talán nem véletlen a "Knocking At Your Door" dalcím sem, ami jelzi, nem zsákbamacskát árulnak a fiúk.)

Zangarira természetesen hatott a klasszikusokat integráló szimfonikus metal is, mert előszeretettel nyúl a komolyzene slágereihez – próbálkozott volna Bartókkal, kíváncsi lettem volna, milyen metal alstílus terméke kerekedett volna ki –, így azok is előszeretettel hallgathatják a felcsendülő szerzeményeket, akik számára most megvilágosodhat az a tény, hogy a gitár nem egy egyszerűen elfordított brácsa, amin vonó nélkül is lehet játszani.

Lione természetesen pancsikol a neoklasszikus dallamokban, bár ez a fajta muzsika nem hiszem, hogy annyira ismeretlen lenne neki, még akkor sem, ha a Rhapsody nem a brit stílusteremtők által lefektetett alapokra építkezett. Hallgasd csak meg az "A Dream Within A Dream" kezdő riffjeit, és azt fogod hinni, hogy egy Rainbow újraértelmezést hallasz, aztán leeshet a tantusz, hogy mégsem, jóllehet az ismerős dallamokra ráültetett neoklasszikus szóló úgy értelmezi át az ihlet fogalmát, hogy képtelenek legyünk haragudni. Persze az album arra is alkalmas lehet, hogy játékos időnkben kitaláljuk, melyik dalnak melyik Deep Purple, vagy Rainbow nóta volt a kiindulópontja, mégis azt mondom, Zangaliék nem pusztán egy kópia csapat, még akkor sem, ha mostani albumukon tényleg sok a hivatkozást jelző lábjegyzet.

De végtére is mit írhatunk be a tehetséges tanítványok indexébe? Puskázás miatt elégtelen, vagy kreativitás miatt kitűnő? Adjunk hát a PISA felmérés mutatószámainak egy kis komolyságot – így én az utóbbira szavazok.

Garael

Címkék: lemezkritika

The Doomsday Kingdom: The Doomsday Kingdom (2017)

2017.04.14. 14:53 | garael | 2 komment

the_doomsday_kingdom_the_doomsday_kingdom_2017.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.doomsdaykingdom.se

Lehetne Edling új szólóprojekt lemeze a következő Candlemass album? Lehetne – mint minden Edling kiadvány, ez is mélyen magában hordozza azokat a stílusjegyeket, melyek meghatározóvá tették az epikus doom atyamester összes rezdülését – személyisége, gondolatai mintha erre a világra teremtették volna, és bár nem illik ilyesmin viccelődni, de még a krónikus fáradtság szindróma is mi, ha nem a doomhoz leginkább illő betegség? (Ez úton is kívánok neki azonnali gyógyulást!).

S hogy miért is nem Candlemass néven jött ki az Edling kiadvány? Biztos megvannak az okai, mert mint mondtam, Edlingen nem múlt a dolog, a főnök kezei közül kikerülő nyolc dal – ha némi fazonigazítással is – prezentálni tudja a szokásos epikus világot, ahol minden hangnak elég idő áll a rendelkezésére, hogy a helyén legyen, a hely kijelölésében pedig Leif maga a világok teremtője.

A csapat ezúttal egy, a heavy metal világából érkező énekessel állt fel: Niklas "Viper" Stålvind a Wolf frontembereként már letette névjegyét a gonoszkás hangulatú zenék világában, és szereplése akár fémesebb irányba is tolhatná az albumot – a második, "Never Machine" c. számban sikerül is neki King Diamond ördögi tónusát hozni, de ez nem meglepő a Devil Seed fényében, illetve sötétségében  ha nem lenne az Avatariumból ideidézett gitáros, Marcus Jidell, akinek szólóiban inkább a hetvenes évek pulzáló, örvénylő, progresszív világa elevenedik fel: talán ez az a momentum, ami leginkább megkülönbözteti a Doomsday Kingdom hangulati lenyomatát a Candlemassétől – valamint azok az apró, ám annál lényegesebb megoldások, melyek ügyesen törik meg a lassabb, már-már monotonitásba torkolló részeket. (Edling remekül érzi az egyhangú és az ultradallamos részek váltásából eredő ”suspense”-t, ebben a tekintetben akár őt tekinthetjük a zene Hitchcock-jának.) Hallgasd csak meg a "Spectre" szinte neoklasszikus szólóját, és az emelkedett, tényleg a heavy metalban gyökeredző dallamot, vagy a "The Silence" éteri szintetizátoros hangjait – itt kérdezném, hová tűnt a stáblistáról a minden bizonnyal a stúdióban is fekete függöny mögött játszó billentyűs – és rá fogsz jönni, miért is érdemes az elsőre tök egyforma Edling műveket újra- és újra végighallgatni. (Bár az egyforma szót csak félve merem leírni, mert mióta egyformák az AC/DC, vagy a Motörhead számai?)

Bár abszolút elkötelezett híve vagyok Edling munkásságának, azért azt is be kell vallani, ezúttal nem sikerült végig lekötni a figyelmemet: több szerzemény is percekig elhúzott, ugyanazt a monoton riffet görgető felesleges, türelempróbáló töltelékkel zárul, bár lehet, hogy az egysíkú ismételgetés a TRUE DOOM koncepció része – de ezt csak a stílus szabadkőműves csapata tudhatja, akik számára a monotonitás a világot mozgató erő része, így mindenen felülálló és bírálhatatlan princípium.

Érdemes többször is nekifutni az albumnak, mert rengeteg csemegét rejt még azoknak is, akik nem feltétlenül a stílus szerelmesei, de szeretik a hangulati váltásokon alapuló progressziót és a hetvenes évek pszichedeliába hajló önmarcangolását. Úgy gondolom, a felesleges ismétlések lenyesegetésével – bár ez lehet, hogy szentségtörésnek hangzik az elkötelezett hívek számára – és még egy, dübörgősebb, rövidebb szerzeménnyel – mert a középtempós, szinte power himnuszokban Edling Iommit leszámítva szintén verhetetlen – a Doomsday Kingdom ott lehetne Leif albumokkal tömött legjobbjai között – így azonban leginkább "csak" egy remekül sikerült Candlemass pótlék, ami azonban még ebben a minőségében is a stílus kitüntetett reprezentálója.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ancestral Dawn: Souldance (2017)

2017.04.08. 14:32 | garael | 7 komment

ancestral_dawn_souldance.jpg

Kiadó:
FC Metal

Honlap:
facebook.com/ancestraldawn

Peru! Érted, apám, Peru! Ahonnan legfeljebb az aluljárókban bazseváló egyetemisták játszotta dél-amerikai folkos-lakodalmas zenével találkozhattál, ami igazán kellemes, de igazán nem metal. És most itt van, rögtön egy prog-power metal-opera, a maga egzotikus, többszereplős, kissé szokatlan, ám mégis ismerős valójában, olyan színvonalat produkálva, amivel ritkán találkozik az ember, még ebben a stílusban is.

Ami megszokott: a banda vezetője igazi vokál parádét pánsípolt össze, ahol a szerepeket Fabio Lione, Rick Altzi, Jonas Heidgert, Mark Boals, Amanda Sommerville és Ralf Scheepers dalolják fel. Hogy unalmas már ez a fajta hatásvadászat? Nekem aztán nem, egyébként sem tartozom azok közé, akiknek a szar is keserű, és nem vagyok a lila ködben az önmegvalósítást kereső művész-típusok lelkes, de még lelketlen lelketlen követője sem – s ha minden nap kapok egy ilyen nótacsokrot, biztos nem bőgöm el magam az unalomtól. (Félre ne értsen senki, tisztelem a művészi elvonatkoztatást, aminek bizonyítékaként még az érték-elmélettel foglalkozó filozófusok összeset is elolvastam, aminek véghezvitele után már igazán vágytam némi értéktelenre is...)

Az Ancestral Dawn értékét azonban több mint 10 év óta csiszolta az énekes, Jorge Higginson, aki 2003 óta dédelgeti a "Souldance" koncepcióját. Az, hogy számomra ebből a térségből a zenét tekintve csak az említett sípos, dobos – de nem nádi hegedűs – egyetemisták vagy vendégmunkások ismerősek, legyen az én szégyenem, az ottani metal szcénáról pedig fogalmam sincs, hiába is tanulmányoztam a metal-enciklopédiában a perui együtteseket, a nevek semmit sem mondanak. Az persze már korábban is nyilvánvaló volt, hogy Dél-Amerika Brazília és Argentína révén igazi hatalom a keményebb zenék birodalmában, de hogy az inkák leszármazottjai sem "kismiskák", legyen olyan meglepetés a hallgatónak, mint nekem.

Higginson természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, hogy merítsen az ősi népzenei kultúrából, jóllehet, az autentikus hangszerek és dallamok inkább csak aláfestő hangulati elemként vannak jelen, bár ez is elég ahhoz, hogy az egész album kapjon némi egzotikus ízt. A zenei alap ugyan a megszokott európai forrásból táplálékozik, ám a fiúkra bőven hatott a Dream Theater, vagy a Fates Warning, így az euro-metal vágtákat gyakran szakítják meg progresszív instrumentális közjátékok, a dallamok vonalvezetése pedig jóval szerteágazóbb – így nehezebb is befogadni őket – mint amit megszokhattunk. Ez azonban ne riassza el azokat, akiknek az idejébe már nem fér bele, hogy egy albumra egy, vagy kettő hallgatásnál többet szenteljenek, mert azonnal ható himnusz is bőven akad, emellett azonban arra is kérem őket, legyenek türelmesek, mert a szerzeményekre szánt percek gyümölcse igaz, hogy lassabban érik be, de a termés annál finomabb.

A hangzás természetesen nem lett olyan bombasztikus, mint egy Avantasia produkcióé, és a szimfonikus elemeket is inkább a folk hangszerek pótolják – ami igazán előnyére válik a hallottaknak – de a hangszereiken inka mágiát bemutató fiúk képesek elterelni a figyelmet erről. Nem is igazán szeretnék belemenni az egyes szerzemények boncolgatásába, mert szinte mindegyikben ott van az a pici varázslat, amit minden bizonnyal a producerként felfogadott inka pap csempészett a hangjegyek közé, talán a címadó "Souldance"-t emelném ki, ami a maga progos, folkos összetettségében tökéletesen foglalja össze, miről is szól az album, illetve a Ralf Scheepers és a szintén elképesztő Jorge Higginson vokál párbajával előadott "Stormhaze"-t, ami az ének-fanatikusoknak, mint amilyen én vagyok, olyan, mintha hájjal kenegetnék őket (de hülye hasonlat, kenegesse hájjal Schobert Norbit az inkák főistene). Az eddig teljesen ismeretlen Higginson fantasztikus teljesítményt nyújt - első hallásra azt hittem, hogy Fabio Lione vállalkozott Ralph-al egy duettre -, csakúgy, mint a színtér egyik legalulértékeltebb zsenije, a Dragonlandből ismerős Jonas Heidgert, de a legfőbb dicséret persze az alapot adó együttest illeti, ahol a hangszereiket bűvölő zenészek ugyanolyan naiv természetességgel ajándékoznak aranyat, mint őseik az őket leigázó, tetteivel a történelem egyik legsötétebb szégyenfoltját odarondító Pizarronak.

Nem hiszem, hogy ezek után kijelenthető, hogy vége a metal operák időszakának: ha egy nem igazán a metal zenei életről híres ország csapata ilyen produktummal áll elő a stílusban, én továbbra is nyugodt vagyok. A birodalom él és virul, a vészt károgók és szájhúzogatók pedig menjenek a fenébe!

Garael

Címkék: lemezkritika