Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Koncert előtti beszélgetés Alapi Istvánnal

2008.02.01. 09:13 | Dionysos | Szólj hozzá!

A hódmezővásárhelyi Edda buli hangbeállása után keletkezett holtidőt használtam ki, hogy a koncertkezdésig beszélgessek az ország kétségkívül egyik legjobb gitárosával a Zenéről, a média világáról, gitározásról és gitárosokról, a jelen és a "bakancsos korszak" hitelességéről, és egyebekről.


 

Hogyan ítéled meg az élőzene helyzetét és lehetőségeit abból a kettős szerepből, amit neked az Edda gitárosaként és ugyanakkor klubzenészként is - meglehetősen egyedülálló módon - lehetőséged van megélni?

 

Alapi István: Teljesen skizofrén a helyzetem, hiszen az Eddával évi 70-80 bulit tartunk magyar viszonylatban nagyon jó körülmények között, és innen nézve valóban úgy tűnhet, hogy minden rendben van. Ugyanakkor egyéb zenekaraimmal én is klubokban zenélek, ezen keresztül pedig teljesen le tudom mérni, hogy mi a helyzet klubszinten. Akár a Jeff Porcaro Emlékzenekarral, akár a saját bandámmal, ahol még rosszabb a helyzet, hiszen az általunk játszott zene a jazz-klubokban túl rockos, a rock-klubokban túl jazz. Ráadásul Mo-n csak néhány olyan klub van, ahol minimális megbecsülése mégiscsak van a zenekaroknak. Általánosságban viszont elmondható, hogy méltatlan körülmények között zajlik a klubozás, pedig mégiscsak a zenészek hozzák be az embereket. A klubhierarchiában sokszor a pincérek mögé szorulunk. Teljes idiotizmus, de ahogy megpróbáltam a téli időszakra az Alapi Band-nek koncerteket lekötni, nemegyszer megkérdezték, hogy van-e dobos, az igenlő válasz után pedig köszönték, de nem kértek belőle. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a hangszigetelés sem erőssége a hazai kluboknak, emiatt a tulajdonosok rendre konfliktusba kényszerülnek a zajra érzékeny környezettel. Ezzel együtt is azt tudom mondani, hogy tíz éve még rosszabb volt a helyzet.

 

Voltaképpen azért abban sem vagyok biztos, hogy az Edda igazi „mainstream”-nek számít…

 

Alapi István: De, az Edda az az, mindenképpen az. Ha nem is abban az értelemben, hogy folyunk a médiából, mert azért ez túlzás. De nem is ez a lényeg. Az arénában a Deep Purple koncerten annyi fizető néző volt, mint Robbie Williams fellépésén. Pedig a média az előbbiről szinte tudomást sem vesz. Abban az időben, amikor a leginkább arról szólt minden, hogy a rock halott, egy túlhaladott műfaj, kilátogattam az MTK Stadionba a Metallica koncertre, és 25.000 embert találtam ott. Csak néztem, hogy ezek akkor itt nyilván nem léteznek, valószínű, valamennyien zombik. Ez egy média teremtette világ, tudatos szellemi leépítéssel és ízléstorzítással, amihez egy csomó eladható árucikk is szorosan kapcsolódik, ezért fontos, hogy ezt a mesterséges világot valakik fenntartsák, ez egyértelmű.

 

Folytathatjuk ezen a vonalon, de akkor rövidesen elérkezünk az összeesküvés-elméletek kikerülhetetlen taglalásához, ami nem feltétlen érdekli a Magazin célközönségét. Ezért inkább lapozzunk! Szerepeltél az előzetes elvárásoknak szerintem nem teljes mértékben megfelelő Gitárpárbaj II. lemezen is, ahol Karácsony, Tátrai, Szűcs Antal, Felkai, Závodi mellett, a fiatalabb gitáros–generációt képviselted játékoddal.

 

Alapi István: A magam 44 évével, ha-ha! De kétség kívül így van. Nagyon komoly dolognak indult ez, de ilyen-olyan okok miatt tényleg beleszorult egy picit a lehetőség. Talán, ha a Gitárpárbaj I.-hez hasonlóan, itt is lett volna egy stúdióoldala a lemeznek, talán maradandóbbat tudunk alkotni, Így kicsit kiérleletlennek, olyan haknisnak tűnik valóban, pedig mindenki lelkesen kezdett neki a munkának.

 

Az Edda kapcsán rendre elhangzik a kritika, a bakancsos korszak hitelességét állítják szembe a jelennel…

 

Alapi István: Ez a vesszőparipám! Kétség kívül volt az Eddának egy nagyon fontos korszaka, amikor megtörtént az áttörés. Ez négy lemez, a búcsúkoncertet is beleértve. Én azóta 26 Edda lemezen játszottam 19 év alatt, mégis ezzel a bakancsos korszakkal kell állandóan szembesüljünk. Gömöry 20 éve, Kicska Laci 17 éve nyomja, ezért felesleges, sőt nem is vagyok hajlandó arról beszélgetni, hogy melyikünk létjogosultsága a nagyobb. Ez ellen persze nincs mit tenni, Brian Johnsonnak is valószínű haláláig mindig meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy milyen Bon Scott után énekelni az AC/DC-ben.

Azt még azért hozzá kell tegyem, hogy a koncerttapasztalat azt mutatja, nagyon sok helyen a régi Edda-új Edda kérdés már nem a bakancsos-nem bakancsos korszakokra vonatkozik. Ahol fiatalabb a korosztály, ott a régi Edda, az Éjjel érkezem, a Kör, és a Gyere őrült.

 

Ebben teljesen igazad van, de nem feltétlen erre gondoltam. A zenekar hitelességét elsősorban Attila szereplései miatt kérdőjelezték meg. Sok rajongó gondolja azt, hogy a Dáridó olcsó népszerűsége összeegyeztethetetlen a kezes-lábas, melós őszinteséggel.

 

Alapi István: Bon Jovi másod, vagy harmadosztályú filmszerepei miatt 4 évre leállította zenekarát. Slash pedig egyszercsak ott ugrált a műanyag orrú, pedofil csávó mellett. Abból senki nem csinált problémát, csak nálunk van mindig ez az akadékoskodás. Kipróbálta magát más területeken, amit én nem érzek problémának. Ha rosszul csinálta volna, talán azt mondanám, hogy hiba volt. Előítéletek nélkül meghallgatva, hogy miként adta elő ezeket a műdalokat, azt kell mondjam, kurva jól. Innentől kezdve pedig nem érdekel, ki mit mond, még akkor sem, ha egyébként én is ittam a levét, hiszen kevesebbet játszottunk Attila fellépései miatt. El is mentem egy Dáridóra a tatabányai sportcsarnokba, ahol a közönség felét eddások tették ki. Köztudott, hogy az Edda-tábor hányta ezt akkor leginkább a szemére.

Nagy szemekkel néztek rám, hogy mit keresek itt. Én visszakérdeztem; - az egy dolog, hogy én mit, de ti mit kerestek itt?

 

Zenerajongóként mire kaptad fel mostanában a fejed? Figyeled-e az új hangzásokat? Mennyire látod hosszútávon is életképesnek a gitárorientált zenéket, a már kitárgyalt média, agresszív mai világában?

 

Alapi István: Én annak örülök elsősorban, hogy az utóbbi időben van egy, ha nem is túl látványos, de érezhető felvirágozása a progresszív zenéknek. Egy sajátos, "maibb", rockosabb megszólalása a korai progresszív zenéknek, mint pl. az ELP, valamint annak is, hogy sok kísérletezős, fúziós, jazz-rock anyag jelenik meg, ez pedig különösen kedves a szívemnek. Hogy neveket is mondjak, nagy rajongója vagyok pl. a Flower Kings zenekarnak, bár az új anyagukat még nem hallottam. Ha nem is új, de a lejátszóm gyakori vendége az akusztikus Rudes/Petrucci lemez is. A jazz-rock formációkat pedig napestig tudnám sorolni.

A kérdés második részére vonatkozóan pedig én azt gondolom, hogy a zenének mára kétféle vonala létezik. Az egyik a média, a showbusiness által ilyen-olyan formában támogatott vonal, amelyben a gitár, ha szükség van rá egyáltalán, csak kiszolgáló szerepet játszik, a kreativitás szikrája nélkül. Szólógitározásról, itt értelemszerűen nem beszélhetünk. Ugyanakkor van a zenének egy másik ága, ami mára abszolút különvált ettől és teljes mértékben differenciálódott. Ezen belül egy irányzat mára már klasszikusnak nevezhető szerintem, az összes klasszikus műfajjal, „komolyzene”, tradícionális jazz, stb. van egy tarsolyban, ami egyben azt is jelenti, hogy soha nem fogunk róla múltidőben beszélni. Ide sorolok bizonyos gitáros produkciókat is, amire persze lehet azt mondani, hogy ezek öncélú műfajok, de szerintem éppen a médiabarát műfajok az öncélúak, mert itt kizárólag a pénzcsinálás a cél. A L’art pour l’art zenélés, pl. egy instrumentális anyag az nem öncélú.

 

Gitárosok instrumentális lemezeire gondolsz?

 

Alapi István: Amikor instrumentális anyagokról beszélek, elsősorban azokra a lemezekre gondolok, ahol a gitár egyenrangú más hangszerekkel. Jobban szeretem ezeket, mint az elejétől a végéig végiggitározott albumokat. Mára szívesebben is hallgatom Steve Vai, vagy Satriani lemezeinél az ilyen megközelítésben játszó Tony Macalpine-féle CAB project-et, vagy Greg Howe újabb lemezeit. Utóbbi egyébként Pesten is játszott Enrique Iglesias gitárosaként, egy full play-back bulin. A közönség 99%-ának fogalma sem volt, kit láthat a színpadon.

 
 

Végezetül ötletszerűen megemlítenék néhány olyan gitárost, akik ilyen-olyan okoknál fogva stílusteremtőnek számítanak, és szeretném, ha röviden elmondanád, milyen hatást gyakoroltak/gyakorolnak rád.

    Jimmy Page

 

Alapi István: Nekem az elsőszámú kedvencem. Az egyik meghatározó olyan gitáros volt, aki miatt a rockzenét elkezdtem szeretni. Emlékszem, amikor a Zeppelin-filmet (The Song Remains The Same) játszották a hazai mozik, egy barátom jegyszedő édesanyjának köszönhetően annyiszor néztük meg a filmet, ahányszor játszották. Délután 4-kor beültünk és 9-kor kijöttünk.

 

    Tony Iommi

 

Alapi István: Hm, érdekes… Ma már nem hallgatom, de azt azért elmondom, hogy én azt a lemezüket szerettem, a Technical Ecstasy-t, amit Black Sabbath rajongói körökben a legkevésbé szoktak szeretni. Ez volt a legkevésbé sarkos, vasbeton rock, talán a legzeneibb, így nekem ez lett a kedvencem.

 

    Kurt Cobain

 

Alapi István: Teremtett egy műfajt, ami nem annyira a zenéről, mintsem az attitűdről, ideológiáról szólt. Mint gitárost soha nem hallgattam, nem is érdekelt.

 

    Eddie Van Halen

 

Alapi István: A másik nagy kedvenc. Iskolateremtő, Köztudott, hogy megjelenése után másként fogták fel a gitározást technikailag. De ami miatt én feltétlen rajongónak számítok, az a zenéjükből áradó, egészen különleges atmoszférának köszönhető. Több ízben is láttam őket élőben és olyan hihetetlen pozitív kisugárzás áradt a bandából, onnantól, ahogy a színpadra léptek, hogy nem lehetett nem jókedvűen nézni őket.

 

    Yngwie J.Malmsteen

 

Alapi István: 1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam; "itt a világ vége." Mára már nem nagyon hallgatom, az első 3-4 lemezén megtörtént minden, ami ma is megtörténik. Zseniális. Nagyon tisztelem. Mindkét koncertjén voltam, az első tetszett, a második kevésbé. Az a hisztis attitűd olyan hatással volt rám, hogy ott is hagytam.

 

    Zakk Wylde

 

Alapi István: Ez megint egy érdekes jelenség. A Budokan-i koncert DVD összességében, Ozzy-val, az ex-Faith No More dobossal és Trujillo-val nagyon tetszik, azt rendszeresen nézem, egyébként engem annyira nem fog meg hosszútávon a gitárjátéka

 

    Michael Schenker

 

Alapi István: Egyáltalán nem érdekel.

 

    John Petrucci

 

Alapi István: Minden tökéletes. Ott minden tökéletes. De az én megítélésem szerint érzelemmentes. Kicsit olyan, mint amikor számítógéppel írsz zenét. Félre ne értsen senki, baromira tisztelem azt a fajta zenei alázatát, amivel mindent a tökéletességig megtanult, és nem is mondok rá semmi rosszat, de nekem ez rideg. - "Gorenje."

 

Köszönöm a beszélgetést!

 

Túrisas

Címkék: interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr67320540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.