Vannak lemezek, amelyek első hallgatásra ugyan hízelegnek, szépen beülnek a fülbe, de néhány napos "együttjárás" után a dalok, mint a mutatós, de udvarlás nélkül, könnyen megszerezhető lányok, gyorsan elvesztik varázsukat, egyre kevesebb izgalmat okozva a továbbiakban. Valahogy így jártam én az Edguy új lemezével. Szó se róla, Tobias Sammet egy őstehetség. Ha muzsikusként az Avantasia rock-opera megírásán kívül egyebet sem tesz, akkor is egy örökérvényű alkotással járul hozzá a német rocktörténelem jó hírnevének öregbítéséhez. De tett, tesz, és minden bizonnyal tenni is fog, hiszen egyre nagyobb népszerűséget elérő saját bandájával folyamatosan jelentetik meg Tóbiás hangja és dallamvilága uralta lemezeiket, szám szerint éppen a hetediket. Nyilván sokért nem adnám, ha ilyen dallamos rocknótákat tudnék írni, de Herr Sammet esetében - az Avantasia óta kiváltképp - a léc feljebb kerül. A Rocket Ride esetében nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy ezek a dalvázak és refréndallamok futószalagon készültek, és a megfelelő érlelési eljárás nélkül kerültek rögzítésre. Minderre ráerősít a kicsit komolytalan körítés, jelesül a maxi-design lemezborító, a csacska és felszínes "Trinidad", illetve a közönségesen cinikus "Fucking With Fire" nóta. (A "hair force one"-szójáték azért zseniális!)

Az Edguy persze nem a Manowar, soha nem vették túl komolyan magukat. Most sem ez a baj. Csupán a hamar elnyíló dalvirágok miatt zavaróbb egy fokkal a megszokottnál.

A fanatikusok azonban egy percet se habozzanak!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 139. számában jelent meg.)