Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

RETROSPEKTÍV

2008.04.24. 15:23 | Dionysos | 4 komment

Egyrészt az érdeklődésünkre számot tartó lemezek áprilisi megjelenéseinek elapadása, másrészt az egykor metalhead cimborák zenei konzerválódása (mai napig a 80-as évek metálja és semmi újabb) késztetett arra, hogy röviden bemutassam az elmúlt tizenakárhány év, számomra legfontosabb megjelenéseit.

A lista szubjektív, de annyiban mindenképpen irányadó lehet, hogy a felsorolásban szereplő lemezek stílusukon belül hibátlan, színvonalas alkotások, nem egy közülük klasszikussá vált az évek során.






 
Pantera: Cowboys From Hell (1990) / Vulgar Display Of Power (1992)
Staféta-bot átvétel a magát rövidesen nyelves férficsókban újraértelmező és kiteljesítő Metallicától. Forradalmian új, bölényszar-vastag gitárhangzás és egyedülálló riffelés, 10 tonnás átlagsúllyal ránk nehezedő dalok, és sajnos, tragikus vég. Dimebag Darrell, nyugodj békében!





 
Dream Theater: Awake (1994) / Scenes From a Memory (1999)
A rock/metál történelemben eleddig páratlan zenei képzettség és felkészültség találkozott a dalszerzői tehetséggel 5 UFO személyében. Értékre nyitott szívűeknek permanens szájtátás, a kis,- és középszerűeknek pedig fanyalgási ok, már hosszú évek óta.






 
Symphony X: V. (2000) / Paradise Lost (2007)
Tulajdonképpen bármelyik SX album bevállalható, Neoklasszikus (klasszikus zenével átitatott), progresszív metálban nincs jobb náluk, a Romeo/Allen, gitáros-énekes páros pedig egészen egyszerűen: gyilkos. A kompozíciók mély zeneiségük mellett is fogyaszthatók, nem kell szemüveget felvenni hozzá.

Angra: Holy Land (1996) / Rebirth (2001)
Brazil zsenik, bár messze nem jutott nekik a tehetségükhöz méltó elismerés. Izmos, de dallamos európai heavy metal, dél-amerikai (latin) ízzel és játékossággal, egyetlen perc üresjárat és töltelékdal nélkül, viszont annál több libabőrös pillanattal. Két jelző: megunhatatlan & zenei.

Jorn Lande: Worldchanger (2001) / The Devil's Hall Of Fame (2001)
Az utóbbi idők legnagyobb tehetségű rock énekese, kár, hogy Gregor Samsához hasonlóan, ha nem is féreggé, és nem is egyik napról a másikra, de lassan David Coverdale-lá változik. Ha valaki elemi erejű, hidegrázós éneklést akar hallani, akkor a Beyond Twilight említett lemezét javaslom. Receptem: sötét szoba, egy szál, égő gyertya, valamint a Perfect Dark nóta, és egy pillanatra feltárul előttünk az Örök Sötétség. Ijesztő, de lenyűgöző is egyben.

Evergrey: Recreation Day (2003) / The Inner Circle (2004)

Svédek és nem vidámak. Finom progresszivitásba csomagolt borús zenei világ, szenzációs dalok. Kikezdhetetlen.

Nevermore: Dead Heart In a Dead World (2000)
Halott szív, egy halott világban. A borító, a cím és a zene teljes összhangja. Warrel Dane egyedi hangja és dallamai, Jeff Loomis gitárjátéka, az elmúlás és a fájdalom együtt. Nagyon súlyos. (Ehhez képest még az Evergrey is vidámnak tűnik.) Nem nagyon volt 2000-ben olyan szakmai szavazás, év végi lista, ahol nem az élbolyban végzett a lemez. Ennek megfelelően: alapmű.



Savatage: Streets (1991) / Wake Of Magellan (1997)
Egyedülálló, monumentális heavy metal, helyenként többszólamú férfikórussal, az érzelmek legszélesebb skáláján. Egy életen át velünk maradó dalok és dallamok. A hard rock és heavy metal lényege értelmezhetetlen a csapat ignorálásával. A stílus örök klasszikusai.
 
Rage: Speak Of The Dead (2006) / Carved In Stone (2008)

Ősrégi német kövület, akik Victor Smolski művész úr (gitáros) csatlakozásával mára klasszikus zenei igényességgel megáldott művekkel örvendeztetnek meg bennünket. Masszív, már-már mogorva power metal, átpasszírozva egy zenei zseni szűrőjén. A végtermék pedig rendre a kortárs klasszikus zenékkel egyenrangú alkotás, akármit is mond Kurtág Gyuri bácsi!

Rhapsody: Legendary Tales (1997) / Dawn Of Victory (2000)
Agyonszívatott úgynevezett true metal, sárkányokkal, lovagokkal, pszeudo-Tolkien világgal. Kicsit tényleg megmosolyogtatóan, viszont sok-sok speedeléssel kevert barokk zenei  hatással, virtuozitással.Tessék gatyába belekapaszkodni, azt felkötni, mindezt utánuk csinálni, - aztán lehet vigyorogni.

Steve Vai: Sex And Religion (1993)
A nagy gitárhősök ideje a 80-as évek közepéig nyúlik vissza, viszont Steve Vai zenei kiteljesedése már inkább a 90-es évek. Ez énekes lemez, ráadásul Devin Townsend a mikrofonnál! Két géniusz ha találkozik! Egyedi és megismételhetetlen kooperáció, tényleg nem is értem, hogy gyűrhette ezt maga alá a szürke, szétmosott pulcsiban már javában romboló, Grunge-nak nevezett stílus!

Túrisas
-----------

Mint már mondottam volt, Túrisas cimbora és az én zenei ízlésem között komoly átfedések vannak. Ezért nem látom értelmét egy külön retrospektív lista összeállításának, inkább néhány kiegészítéssel kívánok élni; különös tekintettel azokra a műfajokra, melyeket egyre metálosabb atyámfia érdemeik elismerése mellett nem hallgat.

Pink Floyd: Wish You Were Here (1975) / Division Bell (1994)
Mit is mondhatnék? Generációk nőttek föl ezen az egészen egyedi hangulatot árasztó, semmilyen besorolást sem tűrő zenén a hold sötét oldaláról, amit a szöveg és zene, tartalom és forma, műfaj és hangulat bámulatos egysége jellemez. Sok-sok "tribute" próbálkozást hallottam már, ráadásul kiváló zenészekkel, de mi értelme? Itt akár egyetlen hangot megváltoztatni, vagy a hangzásba belenyúlni bizony kontárság, eretnekség.

Marillion: Misplaced Childhood (1985) / This Strange Engine (1997)
Két kiemelésre méltó és elejétől-végig hibátlan lemez a brit progresszív rock újhullámának zászlóhordozójától. Ez a két album a Marillion két nagy korszakának, a Fish-hez illetve Steve Hogarth-hoz köthető érának egy-egy kiemelkedő teljesítménye. Mára az együttes egy kicsit megfáradt ugyan, de a két album által behatárolt időszak bármelyik lemeze kiérdemli a "klasszikus" jelzőt.

Joe Satriani: The Extremist (1992) / Joe Satriani (1995)
A rendkívül nagy hatású gitárhős csúcsformában, kreatív erőinek teljében. Szatírjani annak a kivételes képességnek utánozhatatlan zsenije, hogy miként lehet a gitáron egyszerre szólózni és "énekelni." Manapság arról álmodom, hogy egy dögös metál bandában teker irgalmatlan nagyokat.

Greg Howe: Five (1995) / Ascend (1999)
Talán a legendás "Maestro" munkásságára nem ez a két album a legjellemzőbb, de hozzám egyértelműen ezek állnak legközelebb. A "Five" jazz-rock kategóriában mindent visz; egy kimeríthetetlen, már-már kibogozhatatlan halmaza a zenei ötleteknek, stílusoknak, technikáknak. Kevés olyan igazán jó gitárossal találkoztam, aki a "Special thanks to" vagy "Major influences" kategóriákban nem az elsők között szerepelteti Greg Howe mestert. Az "Ascend" pedig (nem utolsósorban Vitalij Kuprij aktív közreműködésének köszönhetően) a neo-klasszikus és jazz-rock műfajok etalon értékű ötvözése.


Steve Morse: Bring ’Em Back Alive (1992) / Stressfest (1996)

Steve Morse = Stílus, Technika, Hangzás. Így, kapitálissal. Ezer közül is kiszúrom. Az előbbi a Dixie Dregs-es hőskorszak velős és rendkívül ízletes összefoglalása, az utóbbi pedig a mostanában pihentetett szóló karrier igazgyöngye. De jó is volt rátalálni!

Working Man – A Rush Tribute (1996)
A Rush nélkül nincs progresszív metál. Neil Peart nélkül nincs Mike Portnoy. Ez a kijelentés pont olyan leegyszerűsítő és sarkos, mint amilyen igaz. Sajnos, ami Alex Lifeson szóló teljesítményét illeti, a "megkerülhetetlen" nem az első szó, ami eszembe jut. Geddy Lee hangja is sokaknak irritáló, így ez esetben a "tribute" kiváló ötletnek bizonyult; főleg egy olyan gárdával, amelyikben a progresszív műfaj legjobbjai tündökölnek (Dream Theater, SymphonyX, Fates Warning, Shadow Gallery, etc.). A fej garantáltan leszakad, a hát meg erősen libabőrös lesz tőle.

Without Warning: Step Beyond (1998)
Túrisas cimbora is egy méltatlanul elfeledett (?), vagy legalábbis csúnyán alulértékelt anyaggal zárta a sort. Az már eldőlt, hogy a WW nem lesz klasszikus, és a progresszív metál nagy könyvében is legföljebb a lábjegyzetekben fog szerepelni. Én, kérem, ezt kontraindikálom! Egy egészen egyéni zenei világgal megáldott, hibátlan anyagról van szó, amit Jack Bielata bársonyosan szőrös orgánuma emel be nálam az élbolyba.

Tartuffe

Címkék: retrospektív

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6440384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kotta 2009.02.04. 09:42:47

Erősen szubjektív lista (ahogy az írva is vagyon), jó lemezek, elő is kapartam ennek hatására a Step Beyond-ot ami 10 éve porosodik a CD tartón. Tényleg nem rosz, de ha már klasszikusokról beszélünk, inkább az Empire (vagy akár a Promised Land) ebben a stílusban (ha jól értem az Operation nem játszik, mert '80-as évek). Vagy a Stratovarius is beleférne talán (nálam ők adták vissza a reményt a 90-es évek közepén az Angra és a Dream mellett). Nem kritika, csak kiegészítéss :-)

Kotta 2009.02.04. 09:46:41

Ja és ha már itt tartunk, szerintem a Pantera (Vulgar-tól) inkább ártott a hagyományos metal zenének. Olyan irányba vitték a mainstream-et az üvöltözős "énekkel", aminek a levét aztán még jó sokáig ittuk... szóval nálam feketelistán vannak, de ez szubjektív vélemény, of course :-)

Kotta 2009.02.04. 09:49:25

Most már tényleg abbahagyom, csak annyi, hogy az utolsó kommenteket nem lehet kitenni oldalra (ahogy az a Hardrock.hu-n van), hogy esetleg be tudjonkapcsolódni bárki akinek véleménye van? Hadd okoskodjon a magyar...

Dionysos 2009.02.04. 09:55:36

nem tudom, hogy blognál, hogy lehet ilyet csinálni, már ha lehet egyáltalán..