Kiadó:
InsideOut

A magamfajta európai Kansas rajongónak az a mostoha sors jutott, hogy amikor szeretve szeretett együttesének zseniális új DVD-jéről beszél, akkor általában visszakérdeznek: Kansas? Az mi a szar? Nem az USA egyik állama? Még az elvileg zeneértő cimborák is rávágják: Kansas? Ja, nem szeretem. Pedig életükben nem hallgattak végig egy lemezt sem, legföljebb a "Carry On My Wayward Son" nótát ismerik Yngwie Malmsteen "Inspiration" című albumáról. Röviden fogalmazva: keserű az európai Kansas rajongók sorsa. Ezt a keserűséget szerencsére oldja, hogy időközönként megjelenik tőlük egy-egy DVD, legutóbb pl. 2002-ben a "Device, Voice, Drum". Emlékszem, ezt nézegetve megjegyeztem mintegy önmagamnak: na, ezt nehéz lesz überelni. Pedig lehetséges. Tekintve, hogy a szetlista majdnem ugyanaz, zeneileg talán nem nyújt sokkal többet az új koncertfölvétel, de a szebb színpadkép, a profibb fényképezés, a Washburn Symphony Orchestra közreműködése, valamint egy-egy epizódszerű vendégszereplés miatt Kerry Livgren és Steve Morse részéről (aki mellesleg hegedül is) egy testhosszat sikerült ráverni a korábbi DVD-re.

A koncertet stílusosan a Washburn Egyetem koncerttermében, Topeka, Kansas-ben rögzítették (a cím is erre utal, na meg a "Point Of Know Return" lemez - 1977 - címében is szereplő szójátékra). Ahhoz képest, hogy a DVD az együttes 35 éves folyamatos munkásságának nagyszabású ünnepélyét hivatott megörökíteni, sajnos extrákkal nincs kényeztetve a vásárló; a koncertfölvételen kívül egyetlen bónusz dzsemmelés árválkodik a dallista végén; se interjúk, se "road movie", se semmi. Megjegyzem a ráadásként odabiggyesztett "Down The Road" tulajdonképpen nemigen árválkodik, inkább irgalmatlanul odapakol egy nagyot. A beállás alatt eljátszott nótában mintha fölszabadultabbak lennének a kicsit formálisra sikeredett előadáshoz képest.

Steve Walsh-ról egyébként mindig a zseniális "Indul a bakterház" több tucatnyi klasszikus mondata közül az jut eszembe, hogy "Buga Józsi nem szép ember, de gavallér!" Nos, Steve Walsh se szép ember, de legalább ügyes zenész és kiváló dalszerző. Az szinte már mellékes, hogy a folyton grimaszoktól torzított arca még nyugalmi állapotban sem túl esztétikus látvány. Rich Williams és Kerry Livgren, a nagy öregek egész jól teljesítenek, de amikor a "Musicatto" és a "Ghosts/Rainmaker" alatt meghallom Steve Morse játékát, mindúntalan azt kívánom, bárcsak végig ő gitározott volna.

A szetlista - amely elsősorban a régi klasszikusokra épít - természetesen tele van pakolva jobbnál jobb nótákkal, közöttük nem egy epikus tétellel (pl. Cheyenne Anthem, Icarus, Miracles Out Of Nowhere), nekem azért továbbra is a "Song For America" az etalon. Nem véletlenül került be mindjárt másodikként az ügyeletes kedvencek közé (lásd itt). Mondjuk, a középrész alatt bevágott filmes illusztráció helyett szívesebben néztem volna a bandát (ez áll az Icarus II-re is). Kárpótol azonban a Washburn Szimfónikusok által biztosított élő nagyzenekari háttér. Mi mást mondhatnék? Libabőr...

Sok magát ortodoxként definiáló rockernek nem tetszik a Kansas védjegyének számító hegedű hangsúlyos szerepeltetése. A legújabb Steve Vai DVD persze őket is el kéne hallgattassa. De nem is ez a lényeg. A dolgok állása ugyanis az, hogy a Kansas példaértékű fúzióját valósította meg a klasszikus zenének, a psychedeliának és a progresszív rock muzsikának. Dallamviláguk, zenei építkezésük fontos bandákat inspirált, termékenyített meg; itt van mindjárt a Shadow Gallery vagy a Dream Theater. Olyannyira így van ez, hogy minden félelem nélkül le merem írni: a Kansas úttörő munkája nélkül ma nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen lenne példának okáért a Dream Theater.

Szóval, a legendás csapat megadta a módját annak, hogy 35 éves fölállását megünnepelje. Happy Birthday, Kansas!

Tartuffe