Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

SymphonyX: Iconoclast (2011)

2011.06.10. 22:06 | Dionysos | 6 komment

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.symphonyx.com
myspace.com/symphonyx

Az USÁ-ban, valahol New Jersey-ben van egy kancsal, hengertestű, szénakazal hajú, kolbászujjú manó, aki barlangjában (pontosabban Dungeon nevű stúdiójában) zenei alkímiával foglalkozik. A neve Michael Romeo, rövid, tömzsi ujjai szélsebesen dolgoznak, zenei képzettsége, szakértelme szinte páratlan, és pontosan ez teszi képessé arra, hogy látszólag egyszerű, közönséges elemeket érintésével arannyá változtasson. Mert bizony, ami a középkori ezotéria megszállottjainak nem sikerült, annak ő már évek óta szakavatott tudósa, annak ellenére, hogy a neki kijáró köteles tiszteletet, sőt lelkes ünneplést nem kapja meg sem a szakmától, sem az egyszeri metál rajongóktól. Pedig zseni, mega-giga géniusz a javából, akinek ott kellene szerepelnie az összes gitármagazin címlapján (na, nem azért, mert olyan jóképű...)

Amikor Túrisas kolléga annak idején megmutatta a SymphonyX "Damnation Game" című lemezét (1995), az egy revelációval ért föl. Rám addig ilyen hatással kizárólag a Deep Purple "Machine Head"-je (1972) és a Dream Theater "Images And Words"-sze volt (1992). Azóta is fölülmúlhatatlan kedvenc az ezredfordulón megjelent, egyszerűen csak "V"-re keresztelt magnum opus-szal együtt. Sietek hozzátenni, hogy minden egyes SymphonyX album megjelenése piros betűs ünnep mifelénk, főleg, hogy mostanában kb. öt évet kell egy újabb albumra várni. Várni viszont még ilyen hosszan is érdemes, ezt bőven igazolta a 2007-es "Paradise Lost", de nincs ez másként az Európában hivatalosan június 17-én megjelenő "Iconoclast" esetében sem.

Úgy tűnik, Romeo mester egyre kevésbé az "V" és az "The Odyssey" tétel epikus, szimfonikus stílusában gondolkodik. A nóták egyre sűrűbbek, zsúfoltabbak, direktebbek, miközben egyre kevésbé alkalmazható rájuk a progresszív címke. Ez inkább brutál, modern hangzású neo-klasszikus metál, mint bármi más, jóllehet a neo-klasszikus hatások is egyre jobban háttérbe szorulnak. Bár a hallgató már az első daltól kezdve zaklatott, kőkemény riffeket kap az arcába, a gitár sound most valamelyest visszafogottabb, kevésbé fejszaggató, aminek én személy szerint nagyon örülök. Legalább ilyen boldog lettem volna, ha Russell Allen is visszavesz egy kicsit a mostanság erőltetett folyamatos rekesztésből. Ezt olvasva Túrisas kollégám biztos lehülyéz, de a "When All Is Lost" jellegű gyönyörűen intonált "balladák" szerintem engem igazolnak.

Jelzem, hogy a "Képromboló" két változatban jelenik meg, a sztenderd verzión összesen kilenc szám szerepel, de a 2 CD-s digipak speciális kiadás ehhez képest még plusz 3 nótával kedveskedik, és pl. a "The Lords of Chaos"-t indító brutális Pantera-féle riffet hallgatva egyszerűen őrültség beérni a diétás változattal. Egyébként az egész lemezt érezhetően belengi Dimebag Darrell szelleme; mindenképpen a SymphonyX eddigi legintenzívebb anyaga, amivel - már csak maratoni hossza miatt is (83 perc) - ismerkedni, barátkozni kell, mert elsőre, egy adagban könnyen okozhat csömört. Nekem már elsőre is leginkább a címadó dal jött be (Pinella hatalmasat szólózik benne, kár, hogy egyre inkább háttérbe szorul), de legalább ekkora katarzis a "When All Is Lost". Ezzel az albummal elleszek egy darabig, de már most mondom: az év végi összesítésben biztos helye van a dobogón.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr582974172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2011.06.12. 17:20:48

Russell rekesztési dolgait megkérdőjelező véleményeddel egyetértek, akinek ilyen kifejező hangja van, az csak akkkor rekesszen, ha a dal megkívánjs, és ne folyton.
Baromi tömény album. Mivel én ikább énekdallamj, mintsem gitárorienrált vagyok, kell három-négy hallgatás, hogy eldöntsem, tetszik-e az album - bár a direktebb irány az én tufább ízlésemnek jobban bejön.

Dionysos 2011.06.12. 17:40:14

Helyesbítek, volt még egy album, ami legmeghatárózóbb zenei élményeim közé tartozik: Yngwie J. Malmsteen's Rising Force (1984).

Kotta 2011.06.27. 17:21:51

Nálam betalált. Még jobban is bírom ezt az új irányvonalat, mint a terjengősebb lemezeiket.

Az énekstílus is kedvemre való, nálam ez a szakma csúcsa, amikor a magasakat is megfelelő döggel és karccal tudja kiénekelni valaki (egy kezemen meg tudom számolni ezeket) - úgy tűnik Russell lovag is így gondolhatja, mert e felé képzi magát

Kotta 2011.06.27. 17:22:51

ja, majd elfelejtettem, Túrisas szedje össze magát, vagy monnyon le!

turisas 2011.06.29. 15:35:05

Most minden szabadidőmet a gitározásnak szentelem, ez az igazság. Meg az, hogy elég jó átiratokat készítek, sőt saját dalokat is, de ti hálátlanok vagytok, a feltett anyagomat is lefikáztátok, pedig az sem rossz, egyáltalán:DDDDDDDDDDDDDDD

Na, mindegy ez van. Egyébként a facebook oldalamon, meg tecsőn is ott az összes, ha valakit érdekel. Jobban írok, mint gitározok, ez is igaz, de most elkapott a gépszíj:DDDDDDD

turisas 2011.06.29. 15:46:35

Ja, természetesen nem mondok le, hiszen a magyar politikai kultúrán szocializálódtam. Pufajkás és leépülő prájmminiszterünket idézve és kiegészítve annyit mondhatok; Nem írok ,- na és?
:-)))