Siggi Schwarz & Friends: Still Got The Blues - A Tribute To Gary Moore (2011)

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.siggi-schwarz.de

Na tessék, már megint egy "& Friends" lemez! Éppen most elmélkedtem ezeknek az idegesítő voltáról és erre megint a kezemben egy ilyen. Siggi Schwarz kiváló üzletember: gitárkereskedő, koncertszervező, producer, zeneszerző. És hobbigitáros. (Ezt remélem nem olvassa, de az, hogy manapság egy évben csupán néhány koncertet ad, azt is lakóhelyén, Heidenheimben vagy közvetlen közelében, arra utal, hogy nem ez a fő csapásirány az életében.) Ahhoz képest nem nyomja rosszul, de sosem szerzett volna nemzetközi ismertséget, ha nem találja ki, hogy összehívja néhány zenész barátját, és csinál velük egy feldolgozáslemezt.

Így született 2004-ben a "Siggi Schwarz & The Elctricguitar Legends" című kiadvány, amelyen olyan blues klasszikusokat dolgoztak fel, mint a "Good Morning Little Schoolgirl" Sonny Boy Williamsontől, vagy az "I Just Wanna Make Love To You" Willie Dixontól, hogy a "Born Under A Bad Sign"-ról ne is beszéljünk, amit annak idején Albert King vitt sikerre. A közreműködők között szerepelt Michael Schenker (értitek már, miért vagyok ennyire képben Siggi Schwarz-ügyileg?) ex-Scorpions, ex-UFO gitáros, de főállásban gitárhős (az én hősöm) és Geoff Whitehorn, aki 1991 óta a Procol Harum gitárosa. A következő évben csinált egy "Woodstock" című lemezt, az előbbi úriemberekhez csatlakozott a Hendrix feldolgozásokban kiváló Steve Lukather, énekesként pedig megnyerték Chris Thompsont. Na, az sem piskóta! Örömzene a javából! Chris Thompson mellé Chris Normant hívta meg a következő lemezére, melynek címe "Soul Classics" lett, és itt el is vesztettem az érdeklődésemet Siggi Schwarz iránt.

Aztán jött 2011, Gary Moore szomorú halála, és Siggi-ből kibújt az üzletember: csináljunk tribute lemezt! Geoff Whitehorn még mindig együtt muzsikál vele, ahogy évek óta Romi Schikle billentyűs is. De ehhez a kezdeményezéshez sikerült megnyernie Neil Murrayt basszusgitáron (ex-Black Sabbath, ex-MSG, de itt főképpen ex-Gary Moore), Bodo Schopfot (ex-Eloy, ex-McAuley Schenker Group, ex-Andy Scott's Sweet), és egy "Parisienne Walkways" szóló erejéig Steve Lukather (Toto) is tiszteletét teszi a lemezen. Énekesnek egy kevésbé ismert arcot, Tom Croelt választottak, akinek eléggé Gary Bardenes (na még egy Schenkeres utalás, és lehúzhatom a rolót) hangja van, ennek megfelelően a hard rock feldolgozások állnak jobban neki, de a blues dalokban is tisztességgel helyt áll. Csak azt a "Parisienne Walkways" négysorost ne rontotta volna úgy el! Lukather szólójával az lehetne a lemez fénypontja!

Így viszont az "I Can't Wait Until Tomorrow" / "Over The Hills And Far Away" / "The Loner" mesterhármast tekintem annak. Ez a lemez második felében szerepel (ha bakelit lenne, mondhatnám, hogy a hátsó fertályán). De az első résznek is megvan a maga hármasfogata: "Out In The Fields" / "Empty Rooms" / "Don't Believe A Word". A blueskedvelők pedig kiélhetik magukat a nyitó "Cold Day In Hell", a címadó "Still Got The Blues", vagy az örök koncert sláger, a "Walking By Myself" hallgatása közben.

Egy feldolgozáslemeznél mindig azt szoktuk mondani, hogy az a jó, ha valami pluszt tesz hozzá és nem szolgaian másolja az eredetit, de egy gitáros emlékére készült lemeznél mégis hogy lehetne eltérni az eredetitől? Más szólókat mégsem játszhatnak fel, mert akkor már nem emléklemez! Azt hiszem, ez esetben sikerült egy kellemes egyensúlyt találni az "én is el tudom játszani" és a "mindenáron tovább kell gondolnom" között.

A kezdeményezést felkarolta a Sony Music, így remélhetőleg végre nemzetközi szinten is nagyobb elismertséget kap a német gitáros. A lemez természetesen a Gary Moore rajongói klubon (és Csillag Zolin) keresztül jutott el hozzám, aki megsúgta Sigginek, hogy valószínűleg Magyarországon nekem van a legtöbb (3 db) Siggi Schwarz lemezem, és ez lesz a negyedik. Ezen a maestro annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt szemmel dedikált nekem egy példányt. Ezúton is köszönöm, és még egyszer bocsi a hobbigitárosért! A lemezen szereplő játék szerencsére ellentmond ennek.

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika