Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.royalhunt.com

Nem értem. Lehet, meg kéne kérdezni Hofi anyósát, ő mindenre tudja a választ. Vagy az enyémet, mert ő is mindenhez ért, villanyszereléstől a bűntetetőjogig. Úgy látszik, az anyósok már csak ilyenek... Szóval, mama! (Megvan az a hangsúly, ugye?) Hogy lehet az, hogy a Royal Hunttól mindenki egy nem Royal Hunt-os albumot várt? Pont most, amikor nyíltan (fel)vállalták a visszatérést a korai hangzásukhoz, sőt, ennek a szándéknak szimbolikus megerősítéseként, bizonyítékaként még a tenyérbemászó képű csajmágnest, azt a zűrös jenkit is visszacsalogatták a bandába? Továbbá: hol a fenében voltak mindazok a "Paradox 2" turnéján, akik most dicsőítik a Boals-Jidell éra Symphony X-esedését, mert akárhogy is számolom, harminc ember mínusz húsz újságíró és fotós, az pontosan kilenc, azaz kilenc darab fizető nézőt jelent rajtam kívül?

Asszem, én már megint máshogy látom egy kicsit a dolgokat. Megértem és – őszintén szólva üdvözlöm – Andersen azon döntését, hogy visszatért a legsikeresebb korszakuk hangzásához, dalszerzői metódusához és énekeséhez. Üdvözlöm, mert a Royal Hunt éppen így jó és egyedi! Vadul riffelő szimfonikus power csapatból Dunát lehet rekeszteni, de még egy olyan színtisztán neoklasszikus zenekar, mint a Királyi Vadászat, nincsen. Amikor őket hallgatom, pontosan a vastagon hömpölygő billentyűszőnyegre van szükségem, az AOR-ba hajló dallamokra és a finom, agresszivitásmentes, klasszicizmustól átitatott gitárszólókra. Ilyenkor becsukom a szemem, és megjelenik előttem egy nagy-zenekar, hegedűkkel, brácsával, nagybőgővel, szépen hallani a basszusfutamokat és ahogy ráépülnek a különböző zenei rétegek, dallamok, kórusok. Ezt tudják ők, és ezt így csak ők tudják.

És megértem, mert a "Paradox 2" és az "X", a mellékelt ábra szerint, üzletileg sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mondjuk nekem bajom sincsen ezekkel, de tény, hogy Jidell baromira nem illett ide, szerintem egyáltalán nem érezte, mi kell ehhez a muzsikához. Boals ezzel szemben (papírforma szerint) erős húzónév lehetett volna, de őt sajnos már csak a leszállóágban sikerült megcsípniük. Csúnyán elmenőben van ugyanis a hangja, ha tetszik, ha nem, ez az igazság!

Tovább megyek, a "műanyag" hangzás sem zavar igazán, mert nagyjából – az előző két korong kivételével – mindig is így szóltak. A lényeg az, hogy a "Show Me How To Live"-re került nóták igen pofásak. Visszahozzák azt az intelligens fogósságot ami megvolt bennük a kilencvenes évek második felében. Nekem pedig ez számít igazán! A lehúzó recenziókból majd leveszik, hogy nem kell azért alámerülni a full retróban, és hogy a negyven perces lemezek kora lejárt (mondjuk legalább nincs rajta töltelékszám...). A hangzásukon is dolgozhatnak még egy kicsit, de azért alapvető problémák itt nincsenek. Az irányvonal mindenképpen rendben van, végre nem tankkal lövünk vaddisznóra, hanem lóháton és vérebekkel indulunk a vadászatra, ahogy azt elegánsan kell.

Kotta