Kiadó:
Atco Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

Rettentő közhelyes, de rendkívül tanulságos a kérdés: "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" Ismervén magamat, zene nélkül gyorsan bekotornék, ezért nem is kérdés, hogy a túlélő csomagban ott figyelnének kedvenc lemezeim, köztük – kiemelt helyen – a Dream Theater "Images & Words" című alapvetése. Szinte félve írom le, hogy amikor ez a lemez megjelent, én már egyetemista voltam (akkoriban éppen az USÁ-ban), és miután három hete folyamatosan ezt a lenyűgöző anyagot hallgattam, a kollégiumi szobatársam (egyébként békés, barátságos, mélyen vallásos ember) először ördögűzőt akart hívni hozzám, majd halálosan megfenyegetett.

Nem kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor egy friss megjelenés legapróbb részleteinek fölfedezésére hetek, sőt hónapok álltak rendelkezésre. A '90-es évek eleje-közepe volt az utolsó időszak, amikor még képes voltam kívülről megtanulni dalszövegeket, mert a rongyosra hallgatott dalok egyszerűen beleivódtak az agyamba. A Dream Theater esetében ez a korszak az  "A Change Of Seasons"-szel zárult le (ez az 1995-ben megjelent magnum opus is eredetileg az "Images & Words" session-jei alatt fogant!), azóta a koncerteken csak alibizek, vagy bölcsen, szó nélkül bólogatok…

20 év nagy idő, ennyi idő alatt az ember gyerekének is születhet gyereke, s ez minden túlzás nélkül elmondható az Álomszínházról, hiszen 1992 óta zenészek generációit ihlették meg; ma már az epigonok epigonjainak korszakát éljük. De 20 év különösen nagy idő egy zenekar életében, s ezt bizonyítják a nemrégiben nagy port kavart nyilatkozatháborúk, az együttes teljes szerkezetét megreccsentő változások. Ezekről itt méltatlanságuk és parttalanságuk miatt inkább nem szólnék… Most kivételesen dicsérni jöttünk Cézárt, nem temetni…

Az "Images & Words" megjelenésének történelmi részleteiről és a 2005-ben kiadott, sok érdekességgel megspékelt "official bootleg" demókról korábban már jelentek meg összefoglaló, retrospektív jellegű írások (pl. itt és itt). A lényeg, hogy a Gondviselő kegyelméből vagy a véletlenek szerencsés egybeesése révén öt zseniális zenész talált itt egymásra, akik kreatív energiáik csúcsán, fiatalos, forradalmi lendülettel, még komoly konfliktusoktól mentesen képesek voltak valami kivételeset, egyedülállót, stílusteremtőt alkotni. Tették ráadásul mindezt úgy, hogy bizonyos zenei hatások beazonosíthatók (gondolok itt főleg a Kansas-Rush-Queensryche triumvirátusra, de alighanem a Metallica munkássága és a Pantera "Cowboys From Hell"-jének 1990-es megjelenése is megérintette az Álomszínház művészeit), ugyanakkor a végeredmény még egy teljesen egyéni, nyúlásoktól, nyilvánvaló zenei gondolatkapcsolásoktól mentes remekmű, amit nyugodtan aposztrofálhatnánk a progresszív metál Bastille napjaként (az eredeti 1789. július 14-én volt).

Képtelen vagyok elfogulatlanul és elfogódottság nélkül emlékezni arra, hogy nekem, személy szerint mit jelentett akkor ez az album. Annak ellenére, hogy (szó szerint egy-két kivétellel) nagyon nagy becsben tartom a teljes Dream Theater életművet, és tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlása bearanyozza egy letűnt kor emlékeit, az "Images & Words" egyszeri és megismételhetetlen varázslat VOLT, VAN és LESZ. Itt még működött egy olyan "kémia", beleértve Kevin Moore-t is (akit nekem sem az Iparos, sem az elborult Zseni nem tudott azóta sem pótolni), ami képes volt ezt a csapatot zenei etalonná, a progresszív metál Fároszává formálni. Ez a varázslat választópont volt életemben abban az értelemben is, hogy a "saját" műfajomon belül tartósan nyomasztó kisebbségbe szorultam, hiszen miközben legtöbben a "mainstream"-mé vált trutyiban fürödtek (grunge), én menthetetlenül beleájultam a progresszióba.

Emlékeztetőül és örökbecsű emlékül álljon itt egy video, amit a 2004-ben megjelent "Images & Words: Live At Tokyo" DVD-ről pakolt föl valaki a youtube-ra.  Az akkor még "Puppies On Acid" munkanévre hallgató, majd az "Awake" (1994) albumon "The Mirror" címmel megjelent nóta riffjei vezetik föl a zseniális "Take The Time"-ot, melyet az akkor még testileg és stílusában is kevésbé vaskos Petrucci álomszólója zár. Két egész évtized!!! Rocktörténelmi léptékkel mérve az egy millenium!!!

Tartuffe