Kiadó:
Provogue Music Productions

Honlap:
www.bethhart.com

No, hát adjunk a kultúrának is egy keveset, nehogy az a vád érjen, hogy a lap impresszumában "kinyilatkoztatott" zenei útmutatásunk a béka valaga – vagy a vámpír ölelése - felé tereli a nagyérdeműt, ahelyett, hogy valóban érték-útikönyvként szolgálna az arra éhes zenei bölcselőknek.

A bluest nem lehet pusztán technikából "tolni", azt át-, sőt, meg is kell élni. Nos, Kedves Olvasó, ne törd a fejed, melyik nagy blues-klasszikus zenész pöttyentette el ezt a magvas, más szerint közhelyes gondolatot, a frázisok puffogtatásához én is remekül értek – naná, tanítómesterem H. Sanyi volt. Így hát, miután megveregettem a saját vállamat, térjünk is rá, mi miatt próbáltam a múzsát homlokcsókra kényszeríteni? Mert itt van ugye ez a Beth Hart nevezetű hölgy, teljes ismeretlenségében elnyúlva a lemezborítón, melynek láttán rögtön a megismerés vágya lángol fel az emberben – no nem úgy, hanem a Wikipédia által, melyből kiderül: a legutóbb Bonamassa mesterrel együttműködő hölgy élete filmre kínálkozóan tükrözi felvezető gondolatomat, bár ha moziban látom a sztorit, csak legyintek egyet az elcsépelt frázisokkal találkozva. Kábszerező, majd börtönbe kerülő apa, a szülök házasságának felbomlása, 11 évesen alkohol, 15 évesen heroin addikció. Eközben komolyzenei tanulmányok, klubélet, majd zenei tehetségkutató, ami ismertté teszi a nevét, legalábbis Amerikaföldön. Janis Joplin művészi szelleme, a jó és a rossz állandó harca , hol a drogelvonó okozta pokol, hol a Broadway-siker fénye, melyet természetesen Joplin megszemélyesítése gyújt lángra. És mindenek felett ez az elképesztő hang, melyben ott van a blues, a soul és a gospel afrikai genetikai készlete, ráadásul egy – hogy is mondják a profi bokszban? – nagy fehér reménységbe oltva. Sikerre ítéltetett, mondaná az ember, már ha Bettink meg tud küzdeni saját démonaival, bár egyesek szerint éppen ez a permanens küzdelem okozta feszültség az, ami olyan különlegessé és szuggesztívvé teszi az önmagában pőre tehetséget.

A lemezen halható dalok egészséges lavírozással siklanak a popularitás és a bensőséges perszonalitás által kijelölt határok között, pusztán annyi művészi tartalmat közvetítve, amennyit az átlag zenehallgató még képes befogadni, ugyanakkor annyit is, amennyi már elég ahhoz, hogy a profi blues/soul fan ne húzza el a száját. Mégsem a zenei tartalom az, ami egyedivé teszi az albumot, hanem az a fajta hangulatteremtés, melynek varázspálcája Beth különleges hangja, azzal az érzéki, "kontrolláltan zabolátlan" vibratóval, ami állandó ideges, de izgalmas tónust ad a sztenderd soul/blues hangzásnak. Én személy szerint Bonamassa lemezét jobban élveztem, mert akármennyire is jó zenészek a kísérő instrumentalisták, nem érnek fel a vokál állította színvonalhoz: technikailag tökéletesek, de éppen az a valami hiányzik, amit kritikám elején frappánsnak szándékolva megfogalmaztam.

Ajánlom hát az albumot azoknak a nyitottabb, énekes-centrikus metallistáknak, akik az ökölrázás és vicsorgás után egy másfajta harcra vágynak, néha meg-megpihenve a folyamatos haddelhad közben – mert erre is szükség van néha, főleg, ha az altatót ilyen hang szolgáltatja.

Garael