Az átlag fogyasztónak nem sok borász ugrik be erről vidékről. Szőke Mátyás talán. Ha egyáltalán. Pedig az ország (területileg) második legnagyobb borvidéke. Szakmai körökben azonban egyre gyakrabban hallani tehetséges, fiatal termelőkről és figyelemre méltó kézműves borászatokról, ezért szedtük a sátorfánkat és egyik hétvégén leugrottunk a Mátrába szemrevételezni. Mit is találtunk ott? Elkötelezett, profi szakembereket, apró családi birtokokat, odafigyelést, szenvedélyt, sok munkát, nagy terveket és a mindezzel járó fáradtságot tükröződni az arcokon. Profizmust, igen - a borkészítésben. Ami a marketing és a vendéglátás részét illeti – hát, ott még lehet azért fejlődni bőven.

Elsőként a Centurio Borházat vettük célba, amely név Ludányi Balázs és édesapja borait takarja. És amely név kicsit fura egy 3 hektáros kézműves borászat esetén, mert arisztokratikus felhangokkal bír és komolyabb kereskedelmi szemléletet sugall. Pedig ízig-vérig családi pincészetről van szó, ahol a varázsszavak a tisztaság, természetesség; a tradíció és a hozamkorlátozás. Ha szeretnél leckét venni a fajtajellegek beazonosításából, akkor látogasd meg Balázst: nála a Hárslevelű nagyon Hárslevelű, a Kékfrankos nagyon Kékfrankos, a Cabernet Franc olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és így tovább. Egyik boráról sem tudnék rosszat írni, még ha akarnék se. Legnagyobb sikert talán a Szürkebarát (2012) és a Cabernet Franc (2011) aratta a társaságban, de mind nagyon rendben van. Szándékai szerint kínozza a terroirt, de szerencsére a mineralitás sosem írja felül a fajta jellegzetességeit, csak finom játékosságot, plusz árnyalatokat visz a borvidékhez képest kifejezetten tartalmas, olajos, mégis izgalmasan gyümölcsös borokba. Ügyes fiú, oda kell rá figyelni!

Losonci Bálintnak, aki a következő kóstolót prezentálta, így fel volt adva a lecke rendesen. Ő is kézművesnek tartja magát (élesztőt, adalékanyagokat egyikük sem használ), a birtokméret is bőven családi még, bár körülbelül duplája Balázsék szőlejének. Roppant érdekesnek találtam azt, hogy ugyanazon területen, hasonló hozzáállással mennyire más végeredmény születhet. Nála a terroir és talán még inkább a borász stílusa, kísérletező kedve simán felülírja a fajtajelleget: a Pinot-ja (2011) még véletlenül sem az a klasszikus burgundiai könnyedség (visszafogottabb illat, mélyebb szín és textúra, de játékos azért nagyon), ezzel szemben a Cabernet Savignonnak (2010) van olyan színe, állaga, amilyent a kis-burgunditól várna az ember fia. Olyan különleges fajtákkal kacérkodik, mint a Magyar Frankos, vagy például a fejébe vette, hogy az osztrák csúcsborokkal versenyt felvevő Zöldveltelinit fog készíteni. Utóbbi (2011) tényleg nagy egyéniség, kár, hogy nem éppen olcsó portéka. Összességében: izgalmas, egyedi és komoly borok, melyek értékükhöz mérten is vannak beárazva. A borvidék (el)ismertségéhez képest talán vakmerő is kicsit az árképzés, de Bálint nem az a betojós fajta, úgy látom eddig bejött neki niche-stratégia.

Végül, de nem utolsó sorban Benedek Péter. Róla tudni lehet, hogy egy ideje átvette a Gróf Buttler borászati felügyeletét a Bukolyi családtól, így baromira kíváncsi voltam, miért éppen őt választotta – egy alapvetően más fogyasztói réteget megcélzó fehérboros területről – a prémium vörösekkel komoly hírnevet szerzett cég. Péter hozzáállása kicsit más, mint az eddig tárgyalt borászoké: ő nem misztifikálja túl a kézművességet, nem fél modernebb technológiákat alkalmazni, ha az elősegíti a minőséget. Saját családi gazdasága 15 hektár, mert hisz a méretgazdaságosságban és egy minimális birtokméretben, ami ahhoz kell, hogy optimalizálni lehessen az ár-érték arányt. Szerinte a jó bor az, ami az árához mérten ad sokat – nehéz lenne vitatkozni ezzel az alaptétellel, azt hiszem. Ugyanakkor ő is vallja, hogy a minőség a dűlőben dől el, hogy a hozamkorlátozás fontos, és őszintén: ez a méret azért még nem túl grandiózus ahhoz, hogy a borral való személyes kapcsolat és odafigyelés túlzottan sérüljön.

A végeredmény: a Benedek pince valóban verhetetlen ár-érték arányban. Úgy látom, egy átgondolt koncepció mentén, letisztult termékválasztékkal (melyben a nemzetközi és a hazai fajták jól megférnek egymás mellett), földön járó árazással halad a célja felé. Érti-érzi a komplexebb vendéglátás (panzió, kóstoltató helység, étkeztetés) fontosságát is, ami azért még nagyon nincs a toppon a régióban. Hozzá nyugodtan leugorhatsz televágni egy kombi hátulját az esküvőd előtt – könnyed, divatos fehérektől és rozéktól kezdve komolyabb vörös tételekig és korrekt desszertborig mindent megkapsz, ami egy komplett menüsor lekíséréséhez szükségeltetik. Mindeközben nem kell gatyára vetkőznöd és a pesti ficsúr haverjaid – aki azt hiszik értenek a borokhoz – sem fognak beszólogatni. Meg lesznek róla győződve ugyanis, hogy a tényleges áránál drágább nedűket szürcsölgetnek. Drukkolok Péternek, hogy bokros teendői között tartani tudja ezt a színvonalat! Kiemelni nehéz, mert kiegyensúlyozott, szép tételeket ittunk, talán a Savignon Blanc (Epres dűlő, 2012) és a Pinot Noir (2011) tetszett a legjobban.

Egy szó, mint száz, a Mátra felkerült nálam a térképre. Egy olyan hely, ahová érdemes lesz időnként visszanézni, akár különlegességekre vágyom, akár feltankolni könnyedebb fehérekből a nyári szezonra. A terület jó talajadottságokkal rendelkezik és a klímája is felértékelődik az egyre gyakoribb meleg évjáratokban. De ami mégiscsak a legfontosabb: kiemelkedni látszik onnan egy fiatal, tudatos borászgeneráció, amely megalapozhatja a régió jövőbeni elismertségét. Ehhez persze sok munka és fejlődés szükségeltetik még, főleg a hatékony marketing szintjén. Mert a jó borok már megvannak hozzá.