Ma lett volna 61 éves Gary Moore

Gary_n.jpg

Sajnos már 2 éve nincs közöttünk. De a Gary Moore Fan Club-nak hála, évente egy napra újjászületik. Hogy stílusos legyek, a 61-es sorszámú támogatói jegyet kértem Csillag Zolitól, ezzel róva le a magam részéről tiszteletemet a Mester iránt.

Az A38 hajó szépen megtelt a koncertkezdésre. Ez üdítő volt a tavalyi szellős PeCsa-buli után. Persze a hely itt jóval kisebb, de úgy éreztem, az érdeklődés jóval nagyobb volt, mint tavaly. Az est házigazdája a Vámos Zsolt-Kiss Zoltán fémjelezte Run For Power volt. Persze egy igazi szupergroup a csapat, ha azt vesszük, hogy a Hard gitárosa és a ZBB énekese mellett Mezőfi József, az Akela basszusgitárosa, Szebényi Dániel, az Avatar billentyűse és Szentmihályi Gábor, az Első Emelet, a Rapülők, vagy a Cabaret ex-dobosa közreműködött a dalok interpretálásában. Azért kell mégis kiemelnem e két embert, mert egyrészt Gary Moore gitáros-énekest elsősorban ők ketten helyettesítették a színpadon, másrészt ők ketten már a tavalyi emlékbulin is ott voltak, s Gary hard rock munkásságát jobban kedvelő szerény személyemnek már akkor is ők jelentették a koncert csúcspontját. Kár, hogy csak néhány dal erejéig léptek akkor a deszkákra. Most viszont ők voltak az est házigazdái és főszereplői.

Ahogy később Vámos Zsolt felemlegette a 2010-es eperjesi kirándulást, ahol utolsó turnéján láthattuk Gary-t, nekem is az a koncert jutott eszembe, amikor az "Over The Hills And Far Awa"y dobképletével elkezdődött, majd a "Thunder Rising"-gal folytatódott a műsor. Vámos Zsolt kezei cikáztak, mint a villám. Nem tudott hibázni! Látszott, hogy nagyon készült erre a fellépésre. De könyörgöm! Ha szabad egy apró kritikát: ha egy gitáros emlékéről szól a koncert, akkor a gitáros-közreműködő nem vonulhat háttérbe, nem játszhatja végig közömbösen a bulit, mintha egy Bon Bon koncerten haknizna. Úgy éreztem, ha tehetné, leülne hátul egy sarokban, mint Robert Fripp a G3 koncerten, hogy a maga zseniális módján, de a rivaldafényt kerülve eljátssza, amit el kell játszani. Sokat cikiztem már Emppu Vuorinent, aki a legegyszerűbb riffeket is képes széles terpeszben elnyomni, de Zsolt a másik véglet. Jó lenne, ha valahol a kettő között megtalálná az arany középutat, és kicsit merészebb lenne a fellépéseken.

Pár nótával később (Reach For The Sky, After The War, Empty Rooms, és a zenekar kvázi névadó nótája, a Run For Cover) Zsolt bekonferálta Henrik Freischladert, és megismétlődött a tavalyi csoda. "Still Got The Blues". Akkor Kiss Zoli lépett Henrik vendégeként a deszkákra, most Henrik volt a Run For Power vendége pár nótára. De az összhatás ugyanolyan fenomenális volt. És Henriket elnézve egészen más képet láttam: fintorgott, görcsölt, szenvedett - a jó értelemben. Átélte a zenét! Ezt hiányoltam Vámos Zsoltban.

Egy instrumentális meglepetés nótát követően ("Cut It Out" az "Old, New, Ballads, Blues" albumról), "semmi cicó, slukker van nálam" alapon könyörtelenül belevágott a "Still Got The Blues" úgynevezett ikertestvérébe, a "Parisienne Walkways"-be. Nekem ez az összehasonlítás valahogy mindig is sántított. Bár kétségtelen a sok hasonlóság a két dal hangulatában és a gitár dallamvezetésében, véleményem szerint utóbbi egy zseniális instrumentális nóta, amit csak megzavar az a néhány sor kidolgozatlan ének. A "Still Got The Blues" viszont egy fantasztikusan megkomponált dal, melyben az ének és a gitár egyaránt meghatározó szerepet játszik. Nem véletlen, hogy míg egyikben Kiss Zolinak kellett kapaszkodnia a mikrofonállványba, addig a másikat két szóló között "eldünnyögte" Henrik is. Ám amit összegitározott közben! A gitárhúrok olyan érzelmi húrokat rezonáltattak, hogy szinte vibrált a levegő az egész teremben. Saccoltam, hogy a "Walking By Myself"-et fogja ezek után elnyomni, de nem. Egy "Oh Pretty Woman"-t kaptunk, ugyanolyan átéléssel és Henrik énekével.

Következő vendégként Cliff Moore-t, Gary öccsét köszönthettük, aki első pillantásra olyannak tűnt, mint Árpád vezér, aki Imre testvér sikereinek farvizén próbál beevezni a halhatatlanság óceánjába. Persze a valóságban nem ez a helyzet. Cliff is tehetséges gitáros, bizonyította jó néhány lemezével, persze közel sem akkora csoda, mint Gary, de nem is próbál a testvére sikereiből megélni. Azt viszont a koncertfelépítés legnagyobb hibájának tartottam, hogy közvetlenül Henrik után lépett fel, ami igen nagy kontrasztot eredményezett.

Az újabb "meglepetés-dallal" ebben a blokkban találkoztam, a "Murder In The Skies"-ra a '83-as "Victim Of The Future" albumról magam sem számítottam. Ha adhatnék tippeket (bár semmi szükségük rá a fiúknak), a GM sztenderdek mellett szívesen láttam volna olyan különlegességeket a műsorban, mint pl. az 1981-ben eredetileg Greg Lake-nek írt, de a saját lemezén is szereplő (vagyis egy évben kétszer is kiadott) "Nuclear Attack", vagy a Don Airey híres K2-lemezén szereplő instrumentális "Song For Al", mely legalább annyira ikre a "The Loner"-nek, mint a "Still Got The Blues" a "Parisienne Walkways"-nek. A "Military Man" már újra a "szinte biztos” koncertprogram része volt, s Cliff-nek is jutott benne egy remek szóló.

Gary4_n.jpg

Az ezután sorra kerülő "akusztikus blokk" elnevezés sántított egy kicsit, lévén, hogy az akusztikus gitárral éneklő Harrisen Larner-Main-t (Gary barátjának és egyben testőrének fiát) a Thin Lizzy klasszikus "Still In Love With You" előadása közben Zsolt és Cliff elektromos gitáron kísérte, még ha ki is kapcsolták a torzítókat. Ez a dal is meglepetés volt, annyira, hogy sokan kakukktojásként élhették meg, hiszen nem a Thin Lizzy Gary közreműködésével készült híres "Black Rose" albumáról való, hanem jóval korábbról, a '74-es "Night Life" lemezről, ám Gary ebben az egy nótában már akkor közreműködött, igaz, csak vendégként. Sőt, egy nyilatkozatában azt is elárulta, hogy a dalt eredetileg ő szerezte, de a lemezre már Lynott neve alatt került. A "Johnny Boy" már mindenkinek ismerős volt, és itt Szebényi Dani, a "meg sem született" is bekapcsolódott Korgjával a kíséretbe. Ő még nem is élt, amikor Gary ezeket a dalokat megírta, de szívvel-lélekkel belevetette magát a dalok újjáélesztésébe. A blokkot záró "Moving On"-ban pedig már teljes harci díszben pompázott újra a Run For Power zenekar, s Harrisen akusztikus gitárja már szinte csak látványelem maradt. A fiatal fiúnak egyébként különleges hangja van, érdekes volt ilyen, szinte "ír népdalos" előadásban hallani e klasszikusokat.

Vámos Zsolt keze ismét csodákat művelt, ahogy tavaly is. A Max Middleton szerzeményben (melyet eredetileg Cozy Powell szólóalbumára, az "Over The Top"-ra írt), a "The Loner"-ben úgy sírt a gitár, ahogy azt csak Gary tudta korábban megríkatni. Majd visszatért Kiss Zoli, és újabb hard rock-csodák szólaltak meg: az Easybeats feldolgozás: a "Friday On My Mind", az "Out In The Fields", és végül a '87-es címadó nóta, a "Wild Frontier".

Gary1_n.jpg

A "Wild Frontier" után elbúcsúztak a fiúk, de rövid unszolásra visszatértek még egy örömzenélésre. Most jött el a "Walking By Myself" ideje. Minden zenész a színpadon, a nézőtéren minden kéz a magasban (és állíthatom, hogy nyugdíjastól általános iskolásig minden korosztály képviseltette magát) és teli torokból üvöltöttük Kiss Zolival, hogy: "You Know I Love You, You Know It's True...". Igen. Az az igazság, hogy szeretjük ezeket a dalokat. s szeretünk téged, Gary, még holtod után is. És köszönjük a fő szervező Csillag Zolinak és az összes közreműködőnek, hogy tovább élhetnek ezek a dalok, nemcsak a lejátszókban, hanem igazi környezetükben, a koncerttermekben is.

Akik nem voltak ott, részben azok is átélhetik ezt valamikor, hiszen az A38 kamerái rögzítették a koncertet és ha igaz, a Man Doki koncerthez hasonlóan 2 x 50 percben leadják a közeljövőben valamelyik csatornán.

CsiGabiGa