Kiadó:
Vertigo, Universal

Honlap:
www.blacksabbath.com

Bevallom, kritikaírási tevékenységem egy ideje leginkább arra irányul, hogy elszórakoztassam magamat: ha ez az önkifejezési forma esetleg találkozik néhány olvasónk ízlésével, akkor már többet nyertem, mint amennyit az egészbe belefektettem. Hogy miért is írom ezt? Mert szeretem a humor oldaláról megközelíteni ezt az egész "rákenról hajcihőt", ami esetlegesen a szakmaiság rovására is mehet: nos, éppen ezért ne kérje tőlem számon senki a száraz objektivitást, annak prezentálására ott vannak a kollégák, hehehe. Éppen ezért is nehéz írnom a Black Sabbath új lemezéről, mert ez az a csapat, amiről milyen humorral írhat az ember? Hát legfeljebb feketével, ami Iommi súlyos betegségét tekintve még akkor sem ízléses, ha ennek a szónak a jelentése igencsak áttranszformálódott az internetes újságírás megjelenése óta…

De ne is szaporítsuk a szót, itt van az az album, amiről bármit írok, úgysem lesz jó, hiszen a Sabbath egyike a metál azon "szent teheneinek", melynek ócsárolása egyenértékű hiba egy hindu vacsora marharagus kezdésével, ugyanakkor fenti soraimban sutba dobott objektivitást előkaparva azért mindenki beláthatja (behallhatja), hogy ezt az albumot Iommi teszi azzá, ami, még akkor is, ha a csapat és a riffmester neve közé én csak feltételesen biggyesztem oda az egyenlőség jelet. Mert hiába hozza vissza modernizált formában az album az Ozzy-éra hangulatát, egyfajta részreprodukciós öndefiniálást végrehajtva, többedszeri hallgatásra is csak oda lyukadok ki, hogy Ozzy jobban tette volna, ha a marketing-kokózása és házassági handabandája helyett megpróbál az Iommi által kijelölt színvonalhoz felnőni. De miket is írok, nem, erre ő soha nem is volt képes – legalábbis a Sabbath keretein belül –, így irreális elvárás is lenne a denevér fejére olvasni az el nem követett bűnöket, ugyanakkor be kell vallani, hogy – énekesi teljesítményét elegánsan megkerülve – én a dallamok terén igenis többet vártam tőle. Így ugyanis még a stúdió által felturbózott technikai segítséggel sem képes Iommi riffjeinek tömör falán keresztültörni, és sodródva az árral, inkább csak rákántál a gitáros mennydörgő riff-folyamára, ami csak akkor nem lenne fülbetűnő, ha Iommi nem maga lenne a metál zenei munkásökle, ami oda csap, ahová kell. Leginkább a fémből teremtett zsigereinkbe.

Nos, de mielőtt a Sabbath fanok kánongyalázással vádolnának, gyorsan kijelentem: tetszik az album, talán még jobban is, mint a kvázi-Sabbath Heaven and Hell négy évvel ezelőtti jelenése, pedig én mindig is jobban szerettem a Dio/Martin érás csapatot, mint elődjeit cakkumpakk, és a "13" bizony a korai idők fémbe vésett lenyomata, olyannyira, hogy az eldördülő riffek közül néhányat már el-elsütöttek 1970 és 1976 között.

Múltidézés? Bizonyos értelemben igen, de inkább nevezném ezt összefoglalásnak, még akkor is, ha az epikus heavy metal jelezte időszak szinte teljesen kimaradt az arzenálból, és ha már Ozzyt  – illetve Sharont – sikerült az együttműködésre rábírni, érthető, ha a többiek nem akarják keverni a szezont a fazonnal. Tegyük oda, amit oda kell tenni, talán utoljára, gondolták, és ha a maga komplexitásában szemlélem az albumot, azt mondom, igazuk volt: az említett összefoglalás szerintem azokban is megmozdít valamit, akik számára a felbuggyanó riffek sem nosztalgiát, sem újdonságot nem jelentenek. Éppen ezért nem tűnik esztelenségnek két olyan monolittal indítani az albumot, amitől a jelen retro-dömpingjében tobzódó csapatok 99%-a visítva menekülne, és éppen ezért nem találom unalmasnak a felsorakozott szerzemények nagy részének tulajdonképpen azonos szerkezetét. Azt ugyan nem mondom, hogy nem viseltem volna el legalább egy gyorsabb, a "Live Forever"-höz hasonló középtempós őrleményt, de amíg az "Age Of Reason" dübörgő törzsi dobtémáira olyan cammogó, majd begyorsuló riffet képesek kanyarítani, ami egyszerre mutat előre és hátra, addig nincs okom panaszra. És ha már a doboknál tartunk, képtelen vagyok nem ideképzelni Cozy Powellt, aki a maga mennydörgő stílusával minden bizonnyal képes lett volna az öblös, és a vintage-modern követelményeknek egyszerre megfelelő, kissé túlvezérelt, Rick Rubin-féle hangzást még gigantikusabbá tenni, jóllehet Brad Wilk szerintem helyesen minimalizálta – inkább az erőre, valamint az ösztönös pulzálásra helyezve a hangsúlyt – a zsigerekig ható, riffek alá pakolt témákat.

Mit is lehetne végszóként írni? Igazából csak frázisokat, hiszen az album utolsó másodperceiben az esőben felkonduló lélekharangnál nem lehet tisztább metaforával lezárni semmit, aminek eleje van, és vége is lesz – pedig azt szeretnénk, ha örökké tartana…

Garael