Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Biztos vagyok benne, hogy amikor 1820-ban Sir Walter Scott, az angol romantikus medievalizmus alapító atyja kiadta "Ivanhoe" című regényét, nem gondolta volna, hogy ezzel szépirodalmi, képzőművészeti és filmművészeti alkotások garmadáját ihleti meg (beleértve a már halálosan unalmas Robin Hood történeteket). Nyilván mindenki ismeri a klasszikus mozgóképes földolgozást 1952-ből Robert és Elisabeth Taylorral. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy Hollywood az idén is forgatni készül egy modern változatot. "Nil novi sub sole…" Mindezt csak azért írtam le, hogy valamiképpen megágyazzak a következő kérdésnek: vajon mi a túró köze van egy fiktív XII. századi szaxon (angolszász) lovagnak a német progresszív metálhoz? Ezen egy ideje már töröm a fejem, de nem kerültem közelebb egy arasznyival sem a megoldáshoz.

A ’90-es évek óta hellyel-közzel aktív Ivanhoe újabban a Massacre Recordshoz szerződött, hogy a 2008-as "Lifeline" után, amely végre biztatóan pozitív recenziókat generált, új koronggal örvendeztesse meg a hallgatóközönséget. A "Lifeline"-t néhány apró elbicsaklása ellenére én is szerettem, így izgatottan ugrottam neki a "Systematrix"-nak. Sajnos azt kell mondjam, hogy ezúttal nem hogy fejlődni, előre lépni nem tudtak, de még a "Lifeline" színvonalát sem sikerült megugrani. Az Ivanhoe sohasem erőltette a gitárszólókat, ezt Chuck Schuler szerény képességeinek ismeretében meg is értem, de az új albumon helyet kapott kapirgálások (pl. Tin Cans Liberty, Learning Path) tényleg idegborzolóak, főleg ebben a virtuozitásra építő műfajban. Ha nem lenne Mischa Mang egyedi orgánuma, bizony menne ez is a levesbe…

Az alapvető kifogásom az, hogy most nem sikerült igazán jó dalokat írni; teljesen eluralkodtak a lassú, maximum középtempós, ritmikailag végletekig széttördelt dalok, amikre Mang sokszor csak rádörmög, deprimálóan kántál vagy hisztérikusan nyüszít. A címadón és a "Walldancer" című nótán kívül itt nem találtam kedvemre valót (talán még a bónuszok közül a "Symbols Of Time"). Egy zene nem az agyonvariált komótos ritmizálás miatt lesz progresszív, illetve a progresszív jelző nem zárja ki szükségszerűen a könnyen emészthető dallamokat és a sodró lendületű kompozíciókat. Ennél Mang korábbi bandájának, a Dreamscape-nek tavalyi lemeze kategóriákkal jobb: asszem maradok is annál…

Tartuffe