Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Queensryche: Queensryche (2013)

2013.06.18. 17:09 | Dionysos | 6 komment

queensrycheAlbums.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Aki nem ismeri a Queensryche együttes tagjai és a volt énekes, Geoff Tate közötti méltatlan civódást és nyilatkozatháborút (már ki se térek külön a névhasználatról szóló pereskedésre), az vagy rossz helyen böngészget, vagy téli almot aludt hosszú hónapokon keresztül. Ebből mi, egyszerű zenehallgatók persze jól is kijöhettünk volna, hiszen az együttesnek immár két inkarnációja van. Geoff Tate nem is tétlenkedett, "Frequency Unknown" címmel piacra dobta saját verzióját (egy beszédes borítóval), amit az objektív igazság kérlelhetetlen harcosa, a megfellebbezhetetlen ítéletek ügyésze, Kotta kolléga jól le is húzott (itt). Ekkor azonban még mindig reménykedhettünk abban, hogy a Wilton-Rockenfield-féle brigád majd helyreállítja az egykor legendás, de mostanában csak keservesen kínlódó Queensryche megfakult ázsióját.

A Tate-lenített csapat először Rising West-ként koncertezett, majd az eredeti név használata mellett döntött. Tate utódja (de sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse) Todd La Torre lett, és ez sokakat megelégedéssel töltött el, hiszen La Torre évek óta amolyan Geoff Tate klónként tevékenykedett a Crimson Glory soraiban. Ebből a szempontból Todd a lehető legjobb választás volt, sokszor föl se tűnik, hogy nem az egykori köpködős frontember áll a mikrofon mögött.

Többszöri hallgatás után most mégis azt kell mondjam, hogy minden más tekintetben az új Queensryche-nak nem sikerült fölérni régi önmagukhoz. Kezdjük azzal, hogy a producer, James "Jimbo" Barton erőszakoskodása következtében Rockenfiledék egy félkész anyagot tettek le az asztalra; jóllehet 11 szám van a CD-n (abból mondjuk az első egy teljesen értelmetlen bő egy perces intro), de így is össz-vissz kb. 35 perces az anyag. Ez önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a ’70-es, ’80-as évek bakelit lemezeit juttatja eszünkbe, de a megszólalás kritikán aluli. Talán még gyalázatosabb, mint a "Frequency Unknown". Lehet itt magyarázkodni, hogy a hangzás "természetesebb”, a korai éveket idézi, de ez csak humbug; 2013-ban max. egy föltörekvő garázsbanda demója szólhat így. Punktum.

A nyilatkozatok alapján mindenki tudatos visszatérést, egy igazi nagykanyart várt a "The Warning" és a "Rage For Order" világához, és ezt tulajdonképpen megkaptuk, kivéve, hogy itt nincsenek olyan zseniális nóták, mint a "No Sanctuary" vagy a "Take Hold Of The Flame". Megértem, hogy nem erőltetik a gitárszólókat, ez Chris DeGarmonak sem volt nagy erőssége, de a himnikus, azonnal befogadható refrének szörnyen hiányoznak. Pedig van jó pár ígéretes momentum (pl. Where Dreams Go To Die).

Mit tehetnék még ehhez hozzá? Az irány jó: metálosabb, korai Queensryche-osabb az egész, de rövid, elkapkodott és bosszantóan gyengén szól. A következő lemezre egy kicsit komolyabban rá kell gyúrni, DeGarmot ki kell könyörögni a pilótafülkéből, egy gitárt adni a kezébe és rávenni a dalszerzésre. Ja, és mielőtt elfelejtem: a legsürgősebben ki kell rúgni James "Jimbo" Barton producert, aki ebbe a kvázi-fiaskóba belehajszolta a csapatot. Úgy tűnik, még egy ideig maradok a hibátlan "Empire"-nél.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr525367577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rony70 2013.06.18. 21:52:06

Nos, a Hammer ennél lelkesebb volt, de neked jobban hiszek. Amúgy már tizen éve megfáradt történet ez, s mindkét fél csak magát járatja le.
Vagy már meg is tették korábban.
Pedig az Operation egy legenda, még ma is hallgatom, bár nekem az is rosszul szól.

CsiGabiGa 2013.06.19. 06:21:35

Őszintén szólva tisztán látszik, hogy Chris DeGarmo volt a főhős ebben a történetben. Amíg ő ott volt, jó lemezek születtek. Még a Here In The Now Frontier is tetszik, bár azt már sokan kommersznek tartják. De legalább hallgatható. Aztán elment, csináltak egy bődületesen rossz Q2K-t, majd jött a Tribe, ami valamiért megint élvezetesebb volt. A bookletet olvasgatva rájöttem: Chris visszatért szerzőként, bár nem lett újra tagja a zenekarnak. (Olyan ez, mint a Kansas, akik az utóbbi húsz évben csak két lemezt tudtak összehozni Livgren nélkül, de az egyiket nem is merték kiadni saját név alatt, abból lett a Native Window. 2002-ben mégis született egy "klasszikus" hangzású Kansas album Somewhere To Elsewhere címmel, amelyen nem játszott ugyan Livgren, de az összes számot ő írta.)
Úgyhogy Tartuffe végkövetkeztetésével értek egyet, amíg nem könyörgik vissza DeGarmot a zenekarba, addig nem várhatunk csodát.

Magasházi Gábor 2013.06.19. 15:46:56

@CsiGabiGa: Teljesen egyet értek, a QR = DeGarmo

evil demon satan devil 2013.06.20. 21:24:26

@CsiGabiGa: a q2k nálam valamiért betalált anno :)

Kotta 2013.06.26. 21:51:47

nem vagyok hanyatt esve...

ez se szól jól, és az a plusz valahogy hianyzik a dalokból

lesliedawn 2013.06.28. 09:56:09

James "Jimbo" Barton-t kirúgni? Miért? A lemez hangzása nagyon is rendben van. Telten, dinamikusan szól és ami a legfontosabb: friss. Annak idején az Empire is egy teljesen más utat járt, újított, feltérképezetlen területre vitte a hallójáratainkat. Aztán Promised Land. Mr. Barton igencsak odatette magát akkor is, most is. Az elmúlt években annyira hozzászoktunk a túlprocesszált, agyondinamikázott, természetellenes hangképhez, hogy ez a megszólalás már furcsán idejétmúltnak tűnik. Nálam mindennapos vendég az új album, a dalok is szépen beértek. Az énekes srácról meg sokszor inkább Lance King szólólemeze ugrik be, mint Tate, bár tagadhatatlan a korábbi pacsirta hatása is.