Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Top 15 (2013) - CsiGabiGa

2014.01.05. 13:48 | CsiGabiGa | 9 komment

csigapulpitus200.jpg

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy évértékelőmet egy dakota közmondással kezdjem: Ha gyakran hergeled a bikát, akkor ne csodálkozz, ha néha beléd rúg. Az év során számos albumot meghallgattunk, elemeztünk, pengeélre állítottunk, és közben sokszor kaptunk hideget-meleget, hol a véleményünkkel nem értettek egyet, hol a stílusunkkal nem voltak kibékülve, de mi mégis megyünk előre azon az úton, amit számunkra az "Úr" (Tartuffe úr) kijelölt. Ha most visszatekintünk az előző év történéseire, meg kell állapítanunk, hogy a dallamos rockzenében Magyarország jobban teljesít! Azt hiszem, nem árulok el zsákbamacskát (!), ha előre vetítem, hogy a Top 15-öm egyötöde magyar lemez, de lesz még olyan, hogy egyhatoda, sőt egyhetede is az lesz! :)

2013 az emelkedés éve volt, emelkedett a Dionysosrising népszerűsége és a hozzászólások száma is. Különösen jó eredmény ez az elmúlt száz évhez viszonyítva, amelynek jó részében nem volt még internet sem. És még az sem von le túl sokat ennek értékéből, hogy a hozzászólások nagy részében kvázi egymás között csevegtünk mi öten, Dionysosok. Mert ahogy a szipológusom mondaná (ha lenne): Ha nem szólít meg senki, szólítsd meg önmagadat! Ezáltal javul az énképed, melynek következtében javíthatod a rólad kialakult képet is. Csak ne lássa senki, hogy magadban beszélsz!

Bár tanult kollégám, aki Kottából olvassa ki a jövőt és még inkább a múltat, említette, hogy manapság sokkal több zenei anyag jelenik meg, mert megszűnt a kiadói/produceri kontraszelekció (emlékezzünk Uhrin Benedekre, aki azért magasztalta a rendszerváltást, mert az "átkos szocializmusban" elnyomták, és nem jelenhetett meg évtizedeken át a "Rebeka"), a lemezeladások az egész világban drasztikusan csökkennek. Ám mi, magyarok ebben is élen járunk. Újabb 20%-kal esett vissza a fizikai hanghordozók értékesítése, miközben továbbra is piacvezető a Download Records, ahol senki semmiért nem fizetett még. Lassan már 100 eladott lemez után jár majd az Aranylemez. Mi azonban itt a Dionysosrisingnál példát mutatunk, mint utolsó dinoszauruszok, akik még vásárolják a lemezeket, hogy lehetőleg még azelőtt éhen haljunk, hogy a klímaváltozás elpusztítana bennünket. Mert a magyar ember nem hátrál meg! Jöhet gazdasági válság, árvíz vagy ebadó, mi az utolsó fillérünkig harcolni fogunk, hogy az olvasóinkat tájékoztathassuk arról, mely lemezeket nem kellett volna megvennünk. Nos, akkor nézzünk szembe a tényekkel, lássuk, hogy mire volt mégis érdemes elköltenünk az igaz(i) magyar forintjainkat.

1. Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap
Kedvenc gitárosom idei albuma átlagon felül teljesített (nemcsak szerintem, a német "Rock It" magazin Hangpróbáján is a hónap lemeze lett), a kitűzött célt (Hidald át a szakadékot!) teljesítette, a '90-es évek punnyadása és a XXI. századi hullámzó teljesítményű előzmények után vissza tudott térni a '80-as évek receptjéhez, ütős riffekre énekelt himnikus dallamok, és szinte dúdolható dallamszólók, melyeket a héthúros ritmusgitár bevetésével a mai kor igényeihez igazított. A "Lord Of The Lost And Lonely" és a "Shine On" simán odatehető a korai nagy sikerek mellé és ha még egy kicsit dolgozik a "Dance For The Piper" szólóján, akkor az is hasonló minősítést kapott volna!

2. Heaven & Earth: Dig
Bár Schenkert egyesek rendesen "lerémbózták", az "év Rainbow Albuma" címet Stuart Smith gitáros és a Sweet amerikai reinkarnációjának énekese, Joe Retta nyerte el. A JLT korszak szinte tökéletes másolata a lemez, az "A Day Like Today" című Kelly Keeling szerzemény pedig talán az "év balladája" címet is megpályázhatná!

3. Fergie Frederiksen: Any Given Moment
A rákkal küzdő énekes 2011 után másodszor is kivívta nálam a legjobb AOR albumnak járó kitüntető figyelmet. Az "Angel Don't Cry"-t még most is ugyanolyan zseniálisan énekli, mint majd' 30 éve. Alesandro Del Vecchio producerként, billentyűsként és zeneszerzőként ("Last Battle Of My War") is jelesre vizsgázott most, bár korábbi munkáival nem voltam maradéktalanul elégedett.

4. Joe Satriani: Unstoppable momentum
Satriani új lemeze végre visszatérés a nagy triumvirátus ("Extreme Surfing In a Blue Dream") korszakához, akárcsak Schenkernél, újra dúdolható dallamok törnek elő a gitárból. A címadó mellett az "A Door Into Summer" is király. Bár nem egy Pitta!

5. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision
Ha azt mondtam Satrianira, hogy újra klasszikus dallamok törnek elő hangszeréből, akkor fokozottan igaz ez Pittára, harmadik albuma az eddigi legjobb lett. Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani", és ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. A lemez gyöngyszemei az említett Satriani triumvirátus földjére evező "Lovely Vision", a humoros "Chicken Blues", vagy az "Answer To Paul", amely Paul Gilbert visszhangjának ("The Echo Song") a visszhangja.

6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
30 év után új Thin Lizzy stúdióalbum született! Igaz, hogy kicsit savanyú, mint a magyar narancs, mert a korábbi 3 eredeti tagból csak Scott Gorham maradt, mire a lemez elkészült, és az is igaz, hogy a legjobb dalokat a korábban csupán Alice Cooper turnégitárosaként ismert Damon Johnson írta, de Ricky Warwick hangja megtévesztésig hasonlít elődjéhez. Olyan ritka az ilyen mérvű hasonlóság, mint a fehér holló. Vagy mint a fekete ír. A "Bound For Glory" vagy a "Kingdom Of The Lost" bármelyik Thin Lizzy lemez húzónótája lehetne!

7. Gary Hoey: Deja Blues
Megint elő kell vennem a tarsolyból a "kedvenc gitárosom" fordulatot, mert egy véletlen félrehallásnak köszönhetően (Howe helyett Hoeyt hozatott meg nekem Böszörményi Gergely még a '80-as években, amikor Boráros téri boltja volt a ritka "nyugati" bakelitlemezek beszerzésének egyik fő forrása) megszerettem e méltatlanul alulértékelt MacAlpine stílusú gitárost. Legnagyobb sikereit a Focus "Hocus Pocus"-ának feldolgozásával és a "Ho! Ho! Hoey!" című karácsonyi albumaival aratta, pedig saját szerzeményei is igen kiválóak. Idén egy pálfordulattal (vagy hívhatjuk Gary-fordulatnak is) a blues felé kacsintott ki, nem tudom, lesz-e 20 éves ez a kiruccanás, mint druszájánál, Gary Moore-nál, mindenesetre ez a lemeze jó lett és irigylem azokat, akik Schenker amerikai turnéján még őt is láthatják "előzenekarként". A címadó "Deja Blues" mellett az "Almost Over You" emelkedik ki a többiek közül.

8. Wolfpakk: Cry Wolf
Michael Vossnak alapcsapat-kiképzést kellene tartania, mert mostanában a Mad Max lemezek rendre alulmaradnak a "melléküzemág"-ként indult WolfpaKK nevű metálprojeKKt produkcióival szemben. És az első FarkasfalKKával szembeni kritikáim (Vossi középszerű hangja mellé csak háttérvokálként, illetve egy-két sornyi szólóval asszisztálnak a legjobb metál (t)orKKok) meghallgatásra leltek, mert most végre nem szocialista alapon szerveződött a lemez és azok állnak a mikrofon előtt, akiknek ott a helyük.

9. John Elefante: On My Way To The Sun
Az év kellemes meglepetése az ex-Kansas énekes-billentyűs visszatérő lemeze volt. Korábbi AOR-os keresztény rock próbálkozásai lepattantak rólam, mint a hittan tanításai a gyóntatófülke faláról, de ez a Kansas stílusú lemez, a 15 perces nyitó számmal ("This Is How The Story Goes") igazi áttörést jelentett a hallójárataimon.

10. Schubert: Schubert In Rock
Ez a címében crossovernek álcázott színtiszta hard rock muzsika a Whitesnake ex-zenészeivel, és kedvenc énekeseim garmadával meggyőzően bizonyítja, hogy az osztrákok is tudtak nemzetközi szintű zenét írni a '80-as években, legfeljebb nem voltak annyira profi előadók, hogy megéljenek a világméretű porondon is. Pedig nem is kellett egy vasfüggönnyel megküzdeniük, mint akkoriban hazánk tehetségeinek. A "Second King Of Darkness" a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin tolmácsolásában Rainbow-s ízt kapott, a "Black Jack Billy" JLT hangján pedig akár a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne.

11. Blackmore's Night: Dancer And The Moon
Ritchie Blackmore. Schenker után ő a második kedvenc gitárosom. Sajnos régóta nem gyakorolja rock gitáros mesterségét, de a bájos nejével közösen kitalált és tökélyre fejlesztett reneszánsz rock műfajában időről időre kihoz egy új albumot. A "Village Lanterne" óta azonban nem hallottam igazán jót tőlük. Most visszatérve 15 évvel ezelőtti gyökereikhez és a hold témájához, megint sikerült meglepniük. A slágernek kikiáltott "Somewhere Over The Sea" már majdnem "Somewhere Over The Rainbow", de a címadó dalon kívül még a "The Loner"-re hajazó "Carry On...Jon" is emlékezetes.

12. Kard: Szívemen a dal
Meghalt a király, éljen a király! Eltűnt a magyar Hard, de Kard néven újjáalakult, Kalapács hangja, mint pöröly csap le az üllőre középfülemben, miközben Vámos Zsolt gitárjátéka a méltatlanul végződött Mobilmánia korszak legnagyobb pillanatait idézi zseniálisan. Ahogy Blackmore-nál a hold, úgy tűnik, itt a tűz a katalizátor, az "Addig égessen" és "A gyertya lángja" magasan a lemez legjobbjai.

13. Krokus: Dirty Dynamite
Az öreg svájci rockerek nem punnyadtak a legelőkön, hanem felkötötték a bőrgatyót, és olyan rock and roll lemezt csináltak 2013-ban, ahol az AC/DC feeling egy kis ZZ Top felhangot kapott. A lemez egyik csúcspontja az a blues-szagú "Help" feldolgozás, amelyben mintha halott énekesek szelleme lengené körül a lemezt: az örök Bon Scott-imitátor Marc Storace és a Steve Lee orgánumú Tommy Heart énekli John Lennon szerzeményét. A saját dalok közül a "Rattlesnake Rumble"-t, a "Go Baby Go"-t és "Dög Song"-ot emelném ki. Mert bennük van az a "dög", ami pl. a Deep Purple-ből ma már hiányzik.

14. Stratovarius: Nemesis
Végre megtalálták önmagukat Kotipeltoék! A nyögvenyelős Polaris és a döcögős Elysium után itt a Nemesis, melyen "Hunting High And Low"-szerű opuszokat és "Elements" stílusú eposzokat egyaránt hallhatunk. Nekem az új Tolkki nem jött be, nálam a Symfonia volt a visszatérés a Strato-szférába. De mire kijött a lemez, már fel is oszlottak. A Strato viszont láthatólag erősödik, és amíg olyan dalokat tudnak írni, mint az "Unbreakable", a "Fantasy", vagy a "Dragons", addig hidegen hagy, hogy mennyire fantáziátlanok is a dalcímek. (Mennyivel inkább el lehet kérődzni egy Meat Loaf versen, amelynek címe "Life Is A Lemon And I Want My Money Back".)

15. Twister: Duplacsavar
A kétlemezes bandák közül az Avatar és a Rubicon játszik még hasonló dallamos metálzenét. Csak míg az Avatar a második lemezére elvesztette önálló, karakteres arcát, a Rubicon meg szerintem még mindig nem találta meg, addig a Twister az első lemez óta tovább fejlődött. A magyar Judas Priest-klónnak tituláltam őket, pedig akkor még nem is jöttem rá, hogy a nagy kedvenc "Az óceán felett" refrénje mennyire hajaz a "British Steel" slágerére, a "United"-re. Várom az újabb csavart tőlük!

+1 Herman Rarebell & Friends: Acoustic Fever
Nem illett a sorba ez a lemez, mert semmi újdonság nincs rajta, csupán néhány Scorpions sláger akusztikus átirata, de ahogy ezt megcsinálták, az a 2004-es Gary Barden szólóalbumra emlékeztetett, ahol az MSG nagyjait álmodta újra Michael Voss. Most is ő a producer/hangszerelő, de ahogy a Wolfpakk lemezen a szólóéneket, itt a gitározást is nála jobbakra hagyta. Kezd igazi vezetővé válni, aki tehetségekkel veszi körül magát, akik tudnak nagyot alkotni, nem tehetségtelenekkel, akik mernek nagyot álmodni.

Kedvenc koncertjeim (élőben vagy DVD-ről):

1. Freedom Call, Club 202
Számomra az év koncertjét nyomta el ez az "alacsony költségvetésű" banda. Még 24 óra múlva is azt éreztem, hogy a smiley az arcomra ragadt. Éljen a "hepi metál"!

2. Jeff Scott Soto, Barba Negra
Óriási arc, fantasztikus előadó, zseniális énekes, aki 2009-ben még egy funky-egyveleggel is meg tudta őrjíteni a közönséget. Most volt helyette Talisman-egyveleg, W.E.T.-sláger, Ozzy-feldolgozás. Akkoriban időhiány miatt nem írtam koncertbeszámolót, csak kommentben röviden, így most utólag beidézem azt, hátha nem mindenki olvasta:

"A Danger Angel az új lemez nagy részét elnyomta kb. 40 percben, élőben kiderült, hogy elég amatőrök. Főleg a dobos pontatlan, a teátrális mozdulataival igyekszik feledtetni, hogy mennyire gyenge, (egyszer még ki is esett a ritmusból) és a gitáros is erőlködött a szólóknál. De legalább a piros körmei jól mutattak a piros gitárja mellett. :) Pedig ők ketten a zeneszerzők. Ettől a lemez még nagyon jó, valszeg Soto profi produceri közreműködésének hála.

Jorge Salan - tudtuk, hogy jó gitáros, most megtudtuk, hogy nem jó énekes. Gyenge nóták, egy részük spanyolul, csak a két feldolgozásra kapta fel a közönség a fejét. Bon Jovi - Lay Your Hands On Me és Gary Moore - Over The Hills... De ezek is harmatgyengék voltak, utóbbiból klasszisokkal jobbat hallottam két héttel korábban a Gary Moore emlékesten. A Steve Vai-tól koppintott ventilátoros hajlebegtetés meg szerintem égő volt.

Soto viszont utánozhatatlan! Óriási showman, csak Steve Lee közelítette meg. A koncert két legnagyobb tombolása a "One Love"-ra (W.E.T.) és a Talisman Bon Jovi-klón slágerére volt ("I'll Be Waiting"). Jorge elnyomott egy instrut, ami után Satriani is megnyalná a tíz ujját, nem is értem, miért nem ilyeneket játszott az önálló műsorában. Addig Soto átöltözött, és Marcel Jacob pólóban tért vissza egy Talisman egyveleggel. De az ő előadásában még a Madonna sláger ("Frozen") is nagyot ütött. A Journey slágernél ("Don't Stop Believin'") átvette a billentyűket BJ-től (ő a Tempestt turné óta mellette van, ritmusgitáros - billentyűs - vokalistaként), aki viszont a mikrofonhoz pattant, hogy megmutassa a hangját. Aztán Soto megénekeltette a többi tagot is, kiderült, hogy Jorge hangja a leggyengébb a zenekarban. Edu, a dobos viszont fergetegeset énekelt. Egyébként a DA dobosával szemben ő hajszálpontosan dobolt, ugyanakkor iszonyú erővel. Az Edguy-os Felix Bohnke jutott róla eszembe, aki úgy néz ki, mintha kettőig nem tudna számolni, de ugyanakkor precíz, mint a gép. A basszer meg elnyomott egy szólót, aminek eleje Michael Jackson "Billie Jean"-je volt szinte teljes hangszerelésben, egy kis "moonwalking"-gal megspékelve. A ráadás végén egy a capellával búcsúztak.

Tömören:
DA - jó zene, amatőr kivitel
JS - gyenge muzsika, profi előadóktól, harmatgyenge énekkel
JSS - all in. Remek muzsika, profi zenészektől, nagy showman mindegyik, de Scoto a király! (Kedvenc feleségem lerövidítette a nevét, így lett a Scott Sotoból Scoto, de nekem így is tetszik.)

3. Gary Moore emlékest, A38 hajó
Vámos Zsolt és az ő Gary Moore tribute zenekara, a Run For Power, Kiss Zolival a mikrofonnál, emlékezetesen megemlékezett Gary hard rock korszakáról. Annyira élveztem, hogy a városligeti Sörsátorban repetáztam is belőle.

4. Solaris, MűPa
Fiatalkorom kedvencei, a sokáig csak rádióból felvett kazettán hallgatott korai dalok, egy amolyan VH1 Storytellers típusú koncerten. Nem akartam menni eredetileg, de nem bántam meg, és már várom a folytatást a "Marsbéli krónikák" dalaival, melyet idénre ígértek.

5. Def Leppard: Viva! Hysteria DVD
Talán mert friss az emlék, talán mert tényleg nagyon jó a koncert, a Def Leppard múltidézése is ide került, egész más stílusban ugyan, mint a Solaris, de ők is megmozdítottak bennem valamit.

6. Ken Hensley, A38
Jon Lord halálával ő maradt az utolsó mohikán, aki a Hammondot olyan szinte tudja magáévá tenni, hogy az szinte erotikus töltetet ad a koncertnek. És új énekese, Roberto Tiranti is nagyon meggyőző volt, élőben is hozta azt a "glenhjúzos" ízt, amire már a lemezen is felfigyeltem. Azóta kiderítettem, hogy nem kezdő a fiú, évekig Rob Tyrant ál(vagy művész)néven pacsirtáskodott az olasz Labyrinth nevű power-metál bandában, amely személyében már a második nagy torkot "termeli ki" a nemzetközi rockzenének. Az elsőt Fabio Tordiglionenak hívják, de mi csak Fabio Lioneként ismerjük.

Az év csalódásai:

Az új Boston lemez, melyet bár hirtelen felindulásból felmagasztaltam, és azt most is vállalom, hogy a dalok és a kórusok egy zseni keze nyomát dícsérik, de többszöri meghallgatás után (és főleg az előző albumok újrahallgatása után) azt kell mondjam, Kottának igaza van, amikor azt mondja, hogy az önproducerkedés a zene halála. Láttuk ezt Malmsteennél is, aki miután minden zenészt kirúgott a zenekarából, végül az énekest is lapátra tette, és egyedül vette fel a lemezt, maga énekelte, gitározta, billentyűzte, dobolta (értsd: programozta) fel a muzsikát és a legrosszabb, hogy mindezt maga is keverte. Tom Scholz már majdnem eljutott ugyanerre a szintre, csak ő még nem rúgta ki az énekeseit (bár egy dalban már felvállalta a szólóénekesi szerepet is). Jobb volt, amikor még zenekar állt a Boston név mögött, mégha változó összetételű is!

Sok zenészt elvesztettünk tavaly is. "Cipő" halála már önmagában szörnyű dolog volt, de a halála utáni veszekedések a zenekar és család között kritikán aluliak. Az meg, hogy Sipos F. Tamás az "új cipő" a Republic lábán, a "no comment" kategóriába tartozik. A Solaris első dobosa, Tóth Vilmos olyan csendben hunyt el, hogy még a zenekar sem tudott róla, hogy miért nem jött el a koncertre, ahol pedig az ő sztorijait is bele akarták fűzni a történetbe. További szomorú veszteségek ez évben - nem a teljesség igényével, csupán akik emlékezetesek számomra - Trevor Bolder, a Uriah Heep basszusgitárosa, Jan Kuehnemund, a Vixen gitárosa, Clive Burr, az Iron Maiden Di'Anno korszakának és a "Number Of The Beast"-nek a dobosa, Ray Manzarek, a Doors billentyűse, akit még láthattam élőben a 2010-es "Lovely Day" fesztiválon és Hajdú Sándor, a Bergendy együttes egyik alapítója. Életem első koncertélménye volt tizenegy-két évesen a Bergendy koncertje Miskolcon, és bizony nagyon tudtak ők zenélni, csak abból nem lehetett megélni, ezért lett az "Iskolatáska" a leghíresebb Hajdú-szerzemény, és ezért fordultak később szalonzenekari státuszba.

Nagy csalódás volt a Queensryche szétszakadása és egymásra mutogatása, valamint az, hogy "a két fél nem feltétlenül ad ki egy egészet" tétel igazolást nyert a lemezeik által. A Rhapsody Of Fire is osztódással szaporodott, de ott az anyazenekar csúfos szerepléséért legalább kárpótol a Luca Turilli's Rhapsody, amely továbbviszi a zenei örökséget. Zeneileg kezd kifulladni kedvencem, az Avantasia projekt is, és bár imádom, hogy belevették Joe Lynn Turnert is, valahogy már nem hozza azt az extatikus élményt, mint anno. Persze azért, ha eljönnének megint egy Sziget-koncertre, akkor ki nem hagynám!

Nos tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennyi volt a számvetés! Amint láthatják, élőben Magyarország még jobban teljesít, hiszen a felsorolt koncertek egyharmadán magyar fellépőknek tapsolhattunk, és a helyzet még változhat, hiszen hogy egy közkedvelt foci hasonlattal éljek: a mérkőzés addig tart, amíg a bíró le nem fújja. És ha én még ma este megnézem az év végén megjelent Man Doki DVD-t, akkor bizony hosszabbításra lehet számítani. Mert a magyarok ott vannak mindenhol a világban, a határon túl is, és a szavazataik ugyanakkora súllyal... ö, bocsánat, elkalandoztam. Tehát ott van Mándoki László, akinek a szocialista diktatúra idején disszidálnia kellett ahhoz, hogy zeneileg ki tudjon bontakozni (lásd: Dschinghis Khan). A Művészetek Palotájába viszont már progresszív rock zenekarával jött és olyan vendégekkel, mint Al Di Meola, Chris Thompson, Nick van Eede, Jack Bruce, Bobby Kimball, Greg Lake, Peter Maffay. Ez a koncert szintén jeles eseménye volt az évnek, csak sajnos lemaradtam róla, mert minden jegyet felvásárolt a pártvezetés, de most megjelent CD-n és DVD-n a koncert teljes felvétele, így egy időntúli büntetővel még szépíthetünk. Addig is hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

CsiGabiGa

Címkék: toplisták

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr755735187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2014.01.05. 18:12:51

No, ezzel a listával adtál egy pofont a hanyatló nyugatnak, kár, hogy nem tüntettél fel egy-két kínai és japán zenekart is...:)).
A Heaven &Earth-t el is felejtettem említeni, nekem is bejöttek.

hayni 2014.01.05. 18:51:19

Tisztelt Elnök Úr!
Köszönjük! Minden fronton. Haza és haladás!
Sosem olvastam még végig top tizensokat egyhuzamban, de most vittek előre a vicces szópárok:)
Ez a Ho hogyishívják engem visszatett a sodromba, annyira finoman játszik, de csak addig tartott, amíg meg nem láttam Blackmorenét, akiről a bájosságon kívül minden eszembe jutott.

CsiGabiGa 2014.01.05. 19:13:14

@garael: Az a baj, hogy nem vagyok naprakész a japán rockzenéből. Amiket ismerek (Marty Friedman: Tokyo Jukebox 2 - 2011, Animetal USA - 2012, Takayoshi Ohmura: Devils In The Dark - 2012) nem a tavalyi év termései, így nem kevertem volna a korpa közé őket. :)

CsiGabiGa 2014.01.05. 19:19:44

@hayni: Kedves Barátom! Köszönöm az elismerő sorokat, jó néha ilyet is olvasni a sok anyázás mellett. A "B. Neje" egy másik kedves barátom szófordulata, de ahogy korábban eljátszottam a PF rövidítés (korábbi zenekarom) lehetséges jelentéseivel, itt is felmerülhet több variáció a b...való-tól a bájoson át a bűnrandáig. Én úgy gondoltam, maradok az arany középútnál.

Régi olvasó 2014.01.05. 20:44:32

Tisztelt Puhatestű Úr!

Szarvát kitolva sírja bele (maúú) az éter bitviharába, hogy mennyi az oldalt érő támadás, mennyi a mészvázára áradó kötözködés szülte csula. Kérem, ön el van tévedve!
Amennyiben valamely tisztelt olvasónak véleményeltérése akad, közli, hiszen ha magában tartja könnyen elfertőződhet és akkor később mehet gondolatátültetésre az elmetológiára. De hosszú mott a várólista... Viszont aki teljességgel elfogadja, magáénak érzi, azonosulva vele másnapra kívülről megtanulja, hogy reggel munkába menet visszamondhassa a vasúti hangosbemondóba, az nem rontja az oldal képét elismerő hozzászólással.
Így ha jól számolom volt az évben 13db anyázás és 9 768 235db egyetértő bólogatás, ahol legfeljebb a meszes nyakcsigolyák csikorgását lehetett hallani.

Tehát, tisztelt felszólaló, hátrébb a szemkocsányokkal, nincs itt semmi probléma!
:)

Kotta 2014.01.06. 13:12:42

@Régi olvasó: :D

akkor jó, megnyugodtunk :)

hayni 2014.01.06. 15:49:16

@CsiGabiGa: Részemről a megtiszteltetés :D
Ilyen kedves:) és konkrét attribútumú, ámde rövid számegyenesen azért észnél kell lenni a besorolásnál, lehet hogy a bájos és a bűnronda közé még beférne egy belefér esetleg, csak mert más b-s most nem jut eszembe. :)

szabzero 2014.01.06. 17:52:24

Na, szemezgetek a felhozatalból, mert lemezre annyi pénzem sincs, hogy gyalog hazamenjek :)

hayni 2014.01.06. 19:06:36

Kedves Régiolvasó!
Percekig folyt a könnyem a kedves írásától. Még mindig gondolkozom, hogy magamra tetováltassam-e. :D