Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.robmoratti.net

A kanadai illetőségű Rob Moratti neve mifelénk aligha cseng ismerősen, de aki szereti a Saga zenéjét, talán emlékszik az ugyancsak kanadai ős prog-rockerek "The Human Condition" (2009) lemezére, amelyen Michael Sadler rövid pihenője miatt Moratti énekelt. Elég heterodox álláspont, elismerem, de nekem a Sagától éppen ez a kedvenc albumom (ahogy ezt korábban már kifejtettem). Az AOR körökben azért eléggé ismert és elismert énekes Journey mániája nem ért váratlanul, hiszen a legendás együttes a műfajban egyszerűen megkerülhetetlen.

Nem kedvelem túlságosan a földolgozás (tribute) albumokat, hacsak nem adnak az eredeti dalokhoz hangzásban, megközelítésben valami igazi pluszt, mint azt pl. a progresszív metál legnagyobb muzsikusai tették a Rush előtti tisztelgésükön (Working Man, 1996). Sajnos Moratti Journey-lemeze a szolgai hozzáállás tipikus példája, pedig egy kövérebb sounddal, néhány instrumentális csavarral érdekes dolgokat lehett volna művelni. Moratti nagyon jó énekes, hangszíne, hangfekvése passzol is a Journey dalokhoz, de ezt Steve Perry, vagy mostanában Arnel Pineda még mindig jobban csinálják.

A helyzet az, hogy egy klubkoncerten ezt a műsort bármikor megnézném, de így, hanghordozón ez nekem kevés. Különösen elégedetlen vagyok a gitárokat és billentyűket följátszó Torben Enevoldsen teljesítményével. A dán gitáros már többször bizonyított olyan formációival, mint a Section A, a Fatal Force, vagy az Acacia Avenue, de itt jóformán csak alibizik, és az a herélt gitár sound! Ebből a szempontból talán az egyébként klasszikus "Lovin', Touchin', Squeezin'" a mélypont Brrr! Ennél Neal Schon bármikor jobban szól! Moratti biztos jól szórakozott a stúdióban, a Journey is kétségkívül megérdemli a tisztelgést, de ezt a lehetőség most kihasználatlanul maradt...

Tartuffe