Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Hardline: Double Eclipse (1992)

2015.11.25. 15:24 | Dionysos | Szólj hozzá!

hardline_eclipse.jpg

Kiadó:
MCA Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Tőlünk nem idegen, hogy időről-időre nosztalgiázunk egyet, ilyenkor előveszünk a néhai tehetségek, vagy jobb napokat látott előadók közül egyet, leporoljuk a lemezeiket abban a reményben, hogy megkopott hírnevükről is sikerül talán egy pár porréteget lefújni. Legutóbb az ex-Rainbow billentyűs David Rosenthal kiváló bandáját, a Red Dawnt méltattam az 1993-as "Never Say Surrender" újra kiadása okán, most pedig a Gioeli tesók által alapított Hardline-ra esett a választásom, közelebbről az 1992-ben megjelent debüt anyagra.

Johnny Gioeli énekes bombasztikus orgánumával a '90-es évek vége óta Axel Rudi Pell "mesternek" asszisztál, nem ő tehet róla, hogy a góré gitártudásban sohasem tudott fölnőni dalszerzői képességeihez. Gioeli ekkor még egy női szíveket megdobogtató hair metal istenség külsejével rendelkezett és a Hardline sorai közé (testvére mellett) olyan remek zenészeket tudott beszervezni, mint Neal Schon gitáros (Journey, Bad English, Soul SirkUS) és Deen Castronovo (Bad English, Journey, Revolution Saints). A "Double Eclipse" címmel megjelent első album szép sikereket ért el a slágerlistákon és szinte azonnal a legmenőbb Los Angeles-i klubok közkedvelt föllépőivé avanzsálta őket.

hardline_band.jpg
Sajnos akkoriban kutya idők kezdtek járni a pufihajú, szűk farmeres rockerekre, így a biztató népszerűség ellenére a piacilag más irányban érdekelt MCA Records utcára tette őket, lemezszerződés hiányában pedig csakhamar szétszéledt az illusztris társaság. Az újjáalakulásra (egy teljesen más muzsikus gárdával) egészen 2002-ig kellett várni (II). Sajnos vagy nem (nekem inkább sajnos) akkor oly sok más hasonló sorsú bandával egyetemben a Frontiers Records vette őket gondozásába, ami - szokás szerint - azt jelentette, hogy az eredeti metálosabb, glam-közeli stílus helyét átvette az AOR(ientáció), a második gitárost (Joey Gioelit) pedig egy billentyűsre cserélték. Innentől kezdve el is vesztettem szinte minden érdeklődésemet a banda iránt, ez viszont egyáltalán nem halványítja el a dögös, vérbeli segg- és hajrázós első lemez kedves emlékét.

Gioeli már itt bebizonyította, hogy a legjobb hard rock/heavy metal énekesek között van a helye, Neal Schon pedig a Journey-hez képest keményebben, metálosabban pengeti a húrokat (talán még Túrisas cimbora csúnyán alulinformált Schon-lekicsinylését is kigyógyítaná - persze látatlanban nagy valószínűséggel föl sem ismerné, hogy ki játszik). A közel egy órás albumon egyetlen gyönge nóta sem akad, még a lassabb, balladisztikusabb tételek is ülnek (köztük a japán bónuszként megjelent "Love Leads The Way) - pedig abban a korszakban divat volt szirupos lassúkkal fárasztani a hallgatóközönséget. A lemez egyébként kimondottan jól, szinte modernül szól, Castronovo dobjai is tekintélyt parancsolóan kalapálnak.

Csak ajánlani tudom olyanoknak, akik már a '80-es évek végén és a '90-es évek elején is nyitott hallójáratokkal jártak-keltek, de azoknak a fiataloknak is, akik a mostanában újra népszerű stílus "klasszikusaival" ismerkednének.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr978108176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.