Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Defiants: The Defiants (2016)

2016.04.16. 09:18 | Dionysos | Szólj hozzá!

yy_14.jpg

Kiadó:
Frontiers

Nem igazán lehet másképp értékelni a történteket, a Frontiers Records szőnyegbombázásba kezdett, többmázsás súlyú, szuperdallamos AOR/Glam/Hard Rock robbanószerkezetekkel szórt meg bennünket. Ebbe a kategóriába tartozik a The Defiants is, amely lényegében a rövid és nem túl szerencsés pályát befutott New York-i Danger Danger kistestvére. Serafino Perugino, a nápolyi kiadó tulajdonosa a valaha volt csapatból három muzsikus: Paul Laine, Bruno Ravel és Rob Marcello közreműködésével hívta életre a "Dacosok"-at. Mondjuk manapság – ha létezik is egyfajta nosztalgia-hangulat – ilyen típusú zenével előrukkolni nem kis dacot föltételez…

A trióhoz a stúdióban nem kisebb név csatlakozott, mint a fantasztikus dobos, Van Romaine (régen The Steve Morse Band, manapság Enrique Iglesias), bár itt nem kell azt a virtuóz, groove-os oldalát csillogtatnia, mint Steve Morse mellett. A dacosok engem elsősorban azzal leptek meg, hogy mennyire nem amerikai ízű zenét játszanak, kezdettől fogva – és nem tudom, ez mennyiben köszönhető a kiadónak – határozottan európai hangulat lengi be a dalokat. Talán egyedül a "Lil' Miss Rock'n'Roll" kivétel, ezt hallgatva ugyanis azonnal Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) című szólólemeze ugrik be – Paul Laine hangja bizonyos fekvésben egyébként is emlékeztet a manapság már inkább country-ban utazó világsztárra.

Persze ez az észrevétel csalóka, hiszen az ilyen muzsika gyökereiben színtiszta Amerika, viszont tagadhatatlan, hogy idővel kialakult egy európai alfaja, ami viszont hosszútávon erősebbnek, életképesebbnek, maradandóbbnak (de minimum eladhatóbbnak) bizonyult. A The Defiants-ot a zenészek állampolgársága ellenére habozás nélkül ide sorolnám, mindjárt a Kee Marcello érás Europe társaságába utalva a jelenséget (ja, persze, hiszen Paul Laine néha kiköpött Joey Tempest is tud lenni).

Az album kimondottan erősen indul, a tetszetős intró után következő három nóta szerintem telitalálat, de azután belassul, sőt öregurassá válik – őszinte bánatomra. A hosszúra nyúló nyűglődés után már csak a legvégén, egyetlen dal erejéig szívják föl magukat (Underneath The Stars). Még szerencse, hogy Rob Marcello (csakúgy, mint svéd druszája) káprázatosan penget, minden szólója élményszámba megy. Ez sokat javít a lemez általános megítélésén.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr578631798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.