Fates Warning: Theories Of Flight (2016)

y_48.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

Milyen jó, hogy most nem kellett újabb kilenc évet várni egy friss Fates Warning anyagra! Az együttes léptékével mérve három esztendő olyan, mint "a tegnapi nap, vagy mint egy őrváltásnyi idő éjszaka" – ahogy a zsoltáros mondja (89,4). A 2013-as "Darkness In A Different Light" nem volt ugyan rossz lemez, de nem vett le a lábamról sem, az új anyagot beharangozó "From The Rooftops" azonban régi emlékeket és új reményeket ébresztett bennem. Ugyanakkor pont ez a nóta egy komoly dilemma elé is állított: az idén már jelent meg egy Fates Warning, bocs!, Redemption lemez: Melyik lett a jobb? Hogy viszonyul egymáshoz a két banda?

Nem lehet tagadni, hogy Nick van Dykot a Redemption életre keltésekor (de azóta is) nagyban inspirálta a Fates Warning, ezt a hatást pedig csak fokozta, hogy Rick Mythiasin és Corey Brown után végül Ray Alder lett az énekes. A Redemption alighanem a Fates Warning legszebb hagyományait volt hivatva ápolni, de a recenzió tárgyát képező lemezt hallgatva nem vagyok biztos benne, hogy a Fates Warning erre rászorul. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a "Theories Of Flight" nyitószáma éppen szerepelhetne az új Redemption albumon is: ugyanaz az epikus bevezetés, ugyanaz a riff-vezérelt lüktetés! Akkor most ki hatott kire? Lehetséges, hogy a hatásmechanizmus kétirányú – azaz, szó szerint kölcsönhatás van a két formáció között?

Azért azt nyilván látni kell, ki volt előbb, és kit tekintünk a progresszív műfaj egyik alapító atyjának. Meg azt is látni – mit látni! –, hallani kell, hogy ez a lemez ezerszer jobban, tisztábban, arányosabban szól az új Redemptionnél. A Repülés (menekülés?) elmélete színesebb, változatosabb, művészibb munka, melyen egyetlen gyenge nóta sem kapott helyett. Most minden nagyon ül: énekhang, dallamok, dalszerkezetek, ritmusok, gitárszólók, stb. Az egyetlen kifogás talán csak a kb. 50 perces, ma már rövidnek számító játékidőt érheti, de jóból – ahogy mondani szokás, keveset adnak. Egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom: már most teljes biztonsággal kijelenthető, hogy az év egyik legjobb prog-albuma született meg Jim Matheos boszorkánykonyhájában.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika