Honlapok:
www.x-panda.net
facebook.com/XPandaband

Az észt proggerekről utoljára 2011-ben tudósítottunk, amikor "Flight Of Fancy" című bemutatkozó lemezükkel gyakorlatilag letaglóztak minket – de engem biztosan. Azóta a debütációról szóló bejegyzésünk "kemény" tizennégy találatot produkált, következésképpen minden illúzió nélkül ültem le megírni "kritikai" véleményemet a folytatásról: most sem várok komment cunamit, de abban sem nagyon bízom, hogy a saját olvasóközönségünk keménymagján túl bárki is veszi a fáradtságot, hogy lecsekkolja ezeket a fiatal finnugor rokonokat, pontosabban a zenéjüket.

A "Reflections" egy viszonylag hosszú, ötéves periódus után született meg, amit a zenekar természetesen nem töltött tétlenül, igyekeztek szűkebb régiójukban némi renomét szerezni, de még Hollandiába is eljutottak, pl. a Progmotion fesztiválon is fölléptek. A fölállás tekintetében időközben annyi változás történt, hogy Tamar Nugis teljes egészében az énekre koncentrálhat, mert a bőgőt immár a bibliai nevű Roland Jairus kezeli (a be-nem-avatottaknak jelzem, hogy a bibliai név alatt nyilván nem a Rolandot értettem).

Azt kell mondjam, hogy a fiúk az eltelt öt év alatt sem felejtettek el muzsikálni, sőt! Megelégedésemre szolgál az is, hogy az album produkciója (ez alatt értsd elsősorban a hangmérnöki munkát) sokkal színvonalasabb. A profi hozzáállás erősödésével viszont alighanem kopott a debütáció diszkrét amatőr bája, a kezdők naivitásából eredő eredetiség és csapongó kísérletezőkedv. A "Reflection" egy érezhetően összeszedettebb, kerekebb anyag, az X-Pandára jellemző sajátos megközelítés, hangvétel sem veszett el, viszont határozottan lenyomozható hatások ütötték föl fejüket. Itt elsősorban az olyan "alternatív" prog rock formációkra gondolok, mint a Leprous. Ennek Kotta cimbora biztosan örül majd, de én nem vagyok annyira elragadtatva, ez az irány pl. konkrétan kiverte nálam a biztosítékot a Circus Maximus idei lemezével kapcsolatban.

Sok szempontból előremutató, ami az X-Pandával történt: kezdenek valódi bandaként működni, kevesebb az instrumentális szám (az "On The Way" itt jeles kivétel), ami ebben az esetben egy koncepcionálisabb hozzáállásról árulkodik. Mindazonáltal érthetetlen számomra, hogy a kivételes képességű Risto Virkhausen miért nem nyüstöli bátrabban a gitárját. De az sem világos, hogy miért nem a kétrészes címadó által kijelölt irányt követik. Szerintem a Leprous kissé neurotikus progresszióját igazán kár lenne hosszútávon erőltetni.

Ez most olyan fele-fele anyagnak tűnik, persze nincs kizárva, hogy sok-sok hallgatással, ismerkedéssel, barátkozással az én véleményem is pozitív irányba fog elmozdulni. Azért azt még gyorsan jelzem, hogy a "szülővárosukban", Tartuban rögzített bő félórás, látványelemekben gazdag koncertjüket mindenképpen érdemes megnézni a youtube-on (be is illesztem ide izibe'!). Állat!

Tartuffe