Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Neal Morse Band: The Similitude Of A Dream (2016)

2016.11.12. 12:28 | Dionysos | 1 komment

y_3.jpeg

Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse és bandája alaphangon se egyszerű, Lemmy Kilmister-féle 3 percesekben gondolkodó brigád, de egy olyan fajsúlyos dupla koncept albumnak, mint az idei, főleg meg kell adni az esélyt a leülepedésre. Ennek jegyében immár több napja folyamatosan hallgatom ezt az összetett, fordulatos anyagot (na, jó bevallom, kétszer előkerült az új Sting is), melyet Morse ezúttal egy XVII. századi angol baptista prédikátor, bizonyos John Bunyan "A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbe" című könyvének tematikájára épített föl. A könyv az angolszász irodalom egyik jelentős alkotása, kb. olyan nyilvánvaló keresztény allegória, mint C. S. Lewis "Nárnia krónikái" című regényciklusa. Akit érdekel az egyébként nem túl izgalmas történet, könnyen utána olvashat a neten. Megjegyzem: a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani az gatyánkba, ha idővel folytatás következik.

Mike Portnoyt ismerve már eleve azon sem lepődünk meg, hogy az örökmozgó dobos lekendezve, erős túlzásokba esve nyilatkozott a megjelenésről: "Őszintén gondolom, hogy ez a lemez karrierem lemeze. Neal és én már 18 stúdióalbumot csináltunk együtt, de a 'The Similitude Of A Dream'-et együttműködésünk abszolút kreatív csúcsának tartom. Mindig is a dupla koncept albumok voltak a gyöngém, mint pl. a Pink Floyd 'The Wall'-ja, vagy a The Who 'Tommy'-ja, és bátran mondhatom, hogy most egy olyan lemezt készítettünk, amit simán e mesterművek mellé lehet tenni. Merész kijelentés, tudom, de egy majdnem 50 albumot magában foglaló karrier után, ezt most őszintén munkásságom egyik meghatározó teljesítményének tartom." A zenét napok óta ízlelgetve, elemezve azt kell mondjam, hogy Portnoy lelkessége teljesen indokolt. Ez valóban kiemelkedő munka, és instrumentálisan talán a legszofisztikáltabb az összes Neal Morse lemez közül (ide értve a Transatlantic albumait is). Mindazonáltal ezt az "abszolút kreatív csúcs"-szöveget nem veszem be, és nem csak a tekintélyes Dream Theater diszkográfia alapján (mondjuk, a Portnoy nélkül megalkotott "The Astonishing" ehhez mérten szedett-vedett fércmunka), hanem azért sem, mert Portnoy és Morse már dolgoztak együtt dupla koncept anyagon (Testimony, 2003), és meggyőződésem, hogy a "The Similitude Of A Dream" ahhoz képest nem egyértelműen kiugró vagy lényegileg más. De említhetném itt a több mint 100 perces "Snow"-t is, Morse utolsó Spock’s Beardes lemezét (2002), ami ambíciójában, volumenében semmiképpen sem marad el ettől a vállalkozástól.

Vitatkozni vagyok kénytelen a formáció másik sziklaszilárd tagjával, Randy George basszusgitárossal is. "Nem voltunk benne biztosak," – nyilatkozta George – "hogy van egy dupla lemezre elegendő zenénk, de úgy tűnt, hogy mind a zene, mind a koncepció afelé tendált. Végül a próbák alatt annyi jó muzsikát írtunk, hogy muszáj volt két lemezesre csinálni az albumot." Szerintem meg nem olyan egyértelmű ez a "muszáj", mert a második lemez, főleg, ami annak második felét illeti (kivéve persze a bevezető alapmotívumát újrahasznosító finálét), már nincs olyan erős, mint az első. Számomra a "The Mask" című nóta az abszolút mélypont, ott úgy érzem, határozottan elvékonyodik, meg is bicsaklik az album.

Ezektől a szerintem nem elhanyagolható kiigazításoktól eltekintve valóban áll, hogy mestermű született, és ehhez a maga módján és szintjén a többi muzsikus is jelentősen hozzájárult, különösen Eric Gillette gitáros, aki szólóban is képes figyelemreméltót alkotni. Tudjuk, hogy Morse maga nagyszerű gitáros (is), de Gillette modern, bámulatosan "folyékony" játéka mégis képes szintet emelni, előidézni azt a bizonyos "Hű, Apám!"-effektust. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez az év egyik lemeze, amit überelni kegyetlen nehéz lesz. Az érdeklődők – amennyiben igazságosan akarnak eljárni – jól teszik, ha törlik a naptárból programjaikat, és minimum pár napra bezárkóznak a lemezzel a lakásba.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr1911952259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SteveDream 2016.11.19. 16:12:21

Zseniális album. Komplex, letisztult, baromi kellemes hallgatni való.