Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Royal Hunt: Cast In Stone (2018)

2018.03.15. 09:27 | garael | 5 komment

rh_cover.jpg
Kiadó:

NorthPoint Records

Honlap:
royalhunt.com

Két fajta Royal Hunt album létezik: jó és jobb. Vannak persze olyanok, akik a Mark Boals-szal készített lemezeket olyan anyaghoz hasonlítják, amit nem szeret az ember szagolgatni, de hát egyrészt a szar hasznos dolog – még várat is lehet belőle építeni -, másrészt a minősítés értéktartalmát tekintve az állítás nem igaz. A jelenlegi már a negyedik anyag azóta, hogy a csapat eredeti énekese, D. C. Cooper visszatért, és akik az előző két etapban kárörvendően hangoztatták, miszerint hősünknek igen megkoptak a hangszálai, azok most csattanós választ kaptak arra, mekkorát tévedtek. Cooper orgánumát, és hangterjedelmét mintha a Royal Hunt zenéjéhez teremtette volna az, akinek ez a dolga: a kissé színpadias, némileg operás frazírokkal, de fantasztikus érzelmi áradattal elborító hang Leone mércéjével mérhető – azt pedig az itáliai bajnok legfőbb ellenségei sem mondhatják, hogy nem képes a csillagokat is leénekelni az égről, legyen az olasz, vagy brazil éjszaka.

A főnök, Andersen – aki a legnagyobb billentyűs a szakmában, két méterhez közelítő magassága révén – koncepciója valószínűleg az epikus oldal kidomborítása volt, ebben egyébként is mindig jó volt a billentyűk Malmsteen-je, így nem is nagyon szaporították a szerzemények számát, amiből csupán egy-két darab nem kúszik hat perc fölé; és jóllehet progresszív váltásokról, vagy hosszas, időkitöltő szólókról nem beszélhetünk, az anyag mégsem fullad unalomba. A lineáris, világosan követhető dalszerkezetek ugyanis annyi apró színes momentumot és grandiózus énektémát tartalmaznak, hogy a refrének többször visszatérő volta sem kelti azt a képzetet, hogy itt most nem zenejátszásról, hanem rétestészta nyújtásról van szó.

A csapat markáns világában persze ismerősnek tűnhet egy-két megoldás, de erről inkább csak attitűd szintjén beszélhetünk: az a világ, amit Andersenék számos album során megalkottak, tele van olyan jellegzetes fordulattal, melyek ugyan végtelenségig variálhatóak, de itt, a matematikától eltérően nem adnak más és más értéket a konstans kiválón kívül. A főnök rutinos karmesterként vezényli le a hosszas etapokat, néha még a spontaneitás képzetét is keltve, pedig tudjuk, hogy a billentyűs klasszikus zenei múltjából fakadóan – és mellett – szeret mindent tökéletesre képzelni. Aztán hogy a végeredmény milyen lesz, már csak a zenészeken múlik, akik viszont tökéletesen értik a mester elképzeléseit.

Kiugró szerzeményt nem is tudok említeni, és jóllehet, minden egyes dal potenciális dallamorgia, meghatározó sláger ezúttal nem született, már ha "rádiós" értelemben vesszük a sláger fogalmát. (Azt viszont nem állítom, hogy bármelyik – ismétlem, bármelyik – hosszú lére eresztett darab verzéje és refrénje egy kis kurtítással tökéletesen alkalmas lenne listavezetői pozícióba harcolni magát.)

Az albumnak egyetlen gyenge pontja van, ami sajnos a csapat esetében szokásos: ilyen hangzással ezt a zenét – mit ezt, semmilyet! – nem szabadna játszani; a profi zenei megoldások ellenére ez a demós megszólalás amatőrre fokozza le a produktumot, aminek a már említett koncepció miatt is száz szimfonikus erejével kellene robbanni a hallgató fejében.

Ez utóbbi jellemző azonban rányomja bélyegét a minőségre, így hiába zenélik ki szívüket-lelküket az alkotók, az emberben csak az elégedetlenséget szítják, hogy képesek voltak a klasszis értékét elszalasztani: ez pedig korunk digitális zenei technológiájánál fogva nem biztos, hogy pénzkérdés, azzal meg ne jöjjön senki nekem, hogy hát minden RH album így szól. Igen, tudom, és alig várom, hogy Andersen maximalizmusa végre kiterjedjen a hangzás reformjára is – esetleg jöjjön ki abból a pincéből, ahol ez a megszólalás kiadás érettnek tűnik.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr7413740370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Régi Olvasó 2018.03.15. 20:20:07

Megint de egyet tudok érteni veled!
Engem nem is a hangzás zavar, hanem az, hogy annyira kevesen ismerik őket, hogy én szégyellem magam miatta. Tervezem, hogy elmegyek a koncertjükre, de félek, hogy megint csak annyian leszünk, mint négy éve. Pedig mennyire profik, édes Istenem, nem kis klubbokban lenne a helyük...

Régi Olvasó 2018.03.15. 20:24:10

Akinek tetszik a Royal Hunt zenéje, az próbálkozhat a Frozen Crown - The Fallen King lemezzel is. Ugyan nem teljesen azonos a stílus, de a hangulata jópár dalnak hasonló, mellesleg nagyon eltalált muzsika lett ez is!

hayni 2018.03.18. 02:15:22

@Régi Olvasó: ha nem kis klubokban lenne a helyük lehet jobban kellene hirdetni a koncertet. Sehol egy plakátot nem láttam, de lehet csak rossz felé jártam :)

Kotta 2018.03.22. 13:52:34

tudjátok, hogy elfogult vagyok (pozitív irányban) velük, de azt kell mondjam, ez most elég lapos lett... a hangzás tényleg nem jó, és gyakorlatilag semi új nincs már benne, csak önismétlés. lehet, érdemes lenne visszavenni a tempóból és jobban kiérlelni a lemezeket

garael 2018.03.22. 17:27:21

@Kotta: Nekem meg jobban tetszik, mint a múltkori. De ez már tényleg csak ízlés kérdése.