G3: Satriani/Petrucci/Uli Jon Roth – Incheba Expo Arena, Pozsony, 2018. március 21.

p1040332-2.jpg

"Egy híját ismertem örömimnek még" – ahogy a költő mondja, bár ő azért földhözragadtabb dolgokra gondolt, én meg sokkal magasztosabbra. Szegény Csokonai saját bőrén tapasztalta meg, hogy a "Lillák" cserbenhagyhatják az embert. Az én "örömimnek híja" meg soha. Egészen pontosan 2006-ban mégis megtörtént, az A38 hajóra meghirdetett Uli Jon Roth koncert "technikai okok miatt" elmaradt. No, akkor én is átéltem, hogy "Tavaszom, vígságom téli búra vált; régi jó világom méltatlanra szállt", de szerencsére az élet kárpótolt. Ugyanis a G3 turné néhány európai helyszínén Phil Collen (Def Leppard) helyett a korai Scorpions gitáros, Uli Jon Roth volt a harmadik "G". Tulajdonképpen Eddie Van Halent kivéve szinte mindenkit láttam már élőben a számomra igazán fontos gitárhősök közül, csupán "egy híját ismertem örömimnek még"…

Derék Phil érdemeit nem kisebbítve, nem tudom szavakkal kifejezni, hogy nekem ez a csere mit jelentett! UJR egy igazi gitárhős, és ő tényleg az. Egy alulértékelt zseni, akiben egyszerre van jelen Hendrix és Yngwie, azon nagyon-nagyon ritka muzsikusok közé tartozik, akik klasszikus zenét és bluest is hitelesen gitároznak, hiszen a két világ közti vékony csapás szinte járhatatlan. Jó példa volt erre a közös jam alatt megszólaló "All Along The Watchtower". A gitározás technikai tökéletességének trónján biztosan ülő Petrucci szenvedett, mint disznó a jégen, hiába, ott valami más kell, koszosnak, fésületlennek, jó értelemben véve pontatlannak kell lenni, amit a tökéletesség lényege szerint nem tud. Illetve, de, nagyon ritkán mégis. Balra tőle, két lépéssel, ritkás, hosszú ősz hajjal és bajusszal (két megfellebbezhetetlen bajusz létezik a rocktörténelemben, az egyiket Iommi, a másikat Roth őrzi…) a speciális kialakításnak köszönhetően hegedűszerűen megszólaló Sky gitárral Uli Roth hibátlanul oldotta meg a feladatot…

De ne szaladjunk ennyire előre! … A koncert igazi hangverseny-feelingjét erősítette az est helyszíne, a pozsonyi Incheba Expo koncertterme, ahol székek fogadták az érkezőket és mi jólnevelt rockerként ülve is maradtunk. A ráadásig… No, akkor azért még jobban nevelt (szocializált) rocker módjára felpattantunk a seggünkről, mert ülve már nem lehetett bírni…

Uli Jon Roth nyitotta meg pontban 20.00-kor a közel négyórás programot a "Sky Overture" instrumentálissal, megadva ezzel az alaphangot és belőve a színvonalat a sztratoszféra magasságába. Ha a közelmúltban elhunyt, szintén zseniális tehetségű muzsikus testvérének, Zeno Rothnak ajánlott régi Scorpions dal, a "We'll Burn The Sky" után bombariadó miatt hazaküldnek mindenkit, én ugyan csalódottan, de olyan élménnyel távoztam volna, amit már soha senki el nem vehet tőlem. De nagyon messze voltunk még a végétől! A szintén ős-Scorpions "Sails Of Charon" borítékolható volt, a "Fly To The Rainbow" viszont ismételt meglepetés és természetesen végig libabőr.

Szetlista:
1. Sky Overture
2. Sun In My Hand
3. We'll Burn the Sky
4. Fly To The Rainbow
5. The Sails Of Charon
6. Earthquake

Mindenkinek olyan koncertet kívánok, ahol az utolsó helyen John Petrucci végez egy ilyen műsorral! Ugyanis konszenzusos eredményre jutott négyfős különítményünk a tekintetben, hogy a három gitáros műsorának szubjektív rangsorában Petruccié lett a bronz, holott igazán kivetnivalót nem tudnék mondani a neki jutott háromnegyed órában. Némileg talán kissé statikus és rideg volt ez a technikai tökéletesség, de mondom ezt úgy, hogy valójában minden pillanatát élveztem. Két új dal is elhangzott, a "Happy Song" bejött, a "Glassie-Eyed Zombie" kevésbé. Tartuffe ugyan tajtékzott a ramaty dobhangzás miatt, és egy előttünk ülő felvidéki honfitársunkat maga mellé állítva együtt szidták duóban a keverőpultost, de megmondom őszintén, én simán élveztem Mangini játékát így is.

Szetlista:
1. Wrath Of The Amazons (Rupert Gregson–Williams cover)
2. Jaws Of Life
3. The Happy Song
4. Damage Control
5. Glassy-Eyed Zombies
6. Glasgow Kiss

Ha életem vége felé egy ágytálazás vagy katéter-csere alkalmával majd megkérdezi a nővérke, hogy mikor hallottam élőben a legemlékezetesebb gitár-soundot, nagy valószínűséggel majd ezt a koncertet mondom, azon belül is azt a pillanatot, amikor besétált Satriani mester és beizzította az Ibanez-Chrome Boy modellt. Elementáris erővel szólalt meg hangszer, nem emlékszem, hogy hallottam ennyire brutálisan jó gitárhangzást valaha is! Mindamellett nem voltam teljesen elégedett az elhangzott dalokkal, talán csak négy tételt nem cseréltem volna. A vetítéssel megtámogatott "Cherry Blossoms" és az "Always..." minden másodperce örök élmény, de amúgy meg a korai lemezek a mostaniaknál sokkal jobb dalokat rejtenek, legalábbis az én személyes ízlésemnek.

Szetlista:
1. Energy
2. Catbot
3. Satch Boogie
4. Cherry Blossoms
5. Thunder High On The Mountain
6. Super Funky Badass
7. Cataclysmic
8. Circles
9. Always With Me, Always With You
10. Summer Song

A G3 koreográfia szerinti három rock-örökzöld közös, szólókkal teleszőtt varázslata következett és itt már a legtöbb segg elhagyta a székét. A "Highway Star/All Along.../Immigrant Song" elsöprő ereje mindent vitt, engem például legeslegelőre, hogy közvetlen közelről láthassam őket. Igazságtalan lenne említést sem tenni arról, hogy azért itt rajtuk kívül is zseniális muzsikusok biztosították az alapokat, merthogy pl. a "Highway Star" is besült volna egy zseniális torok nélkül, de azért nyilván maguk is tisztában voltak azzal, hogy ők itt most ikonokat szolgálnak ki tehetségükkel. Tényleg nem tudok egyebet mondani, csak frázisokkal dobálózni így a végén; csodálatos este volt, egy életre szóló élménnyel.

Túrisas