Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • garael: @saszi11: Szerintem helyén van kezelve a dolog, oda került, ahová való - a polcra. Bár Coldy szánd... (2018.09.21. 17:40) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • saszi11: Napok óta a Voivod bűvöletében élek, ezért csak belehallgattam, mert kíváncsivá tettél a sok feles... (2018.09.21. 11:06) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • garael: @CsiGabiGa: Nem mondanám, hogy nem az én világom, talán csak az énekestől várnék valami keményebbe... (2018.09.15. 17:14) The Unity: Rise (2018)
  • CsiGabiGa: Nekem a Serious Black ugrott be erről az albumról. Tudom, az sem a te világod, de az is hasonló tő... (2018.09.15. 15:28) The Unity: Rise (2018)
  • garael: @tipeti: Köszönöm, az az igazság, hogy könnyen írok, általában negyed óra alatt készen vagyok egy ... (2018.09.14. 17:57) The Unity: Rise (2018)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Nozomu Wakai's Destinia: Metal Souls (2018)

2018.05.25. 14:58 | garael | Szólj hozzá!

destinia.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlap:
www.guitarofzorro.com

Egészen ezen album megjelenéséig meg voltam győződve, hogy a gitáros főszereplő hölgy – mentségemre legyen mondva, hogy nem félmeztelen fotókat láttam róla, bár a japánoknál sosem lehet tudni – aztán most kiderült, mekkorát tévedtem. Mindenestre már a debüt – amelyen Rob Rock és néhány japán haver vendégeskedett – meggyőzött arról, hogy… hogy azok a kijelentések, miszerint Wakai lenne a heavy metal szigetországi – mit szigetországi, világméretű! – megmentője, erős túlzásként emelik egy szinttel feljebb hősünk képességeit, mint amilyen jelenleg a valóságban, és itt a jelenleg szón van a hangsúly, mert jómagam többször is tapasztaltam, mire képes a zen-buddhizmusból, valamint a kulturális háttérből eredő fegyelem és szorgalom. (Arról nem is beszélve, hogy mélyen egyetértve Túrisas kollegával, igazi shredder gitárakrobatákat – és szándékoltan nem művészeket,vagy zenészeket írok – Ázsiában találni, valahol a 10-15 éves korosztály környékén, ahol divat lett virtuális ujjakat növesztve szarni a lehetetlenre, no és az elvárásokra.)

Egyelőre azonban barátunk valahol ott tévelyeghet, ahol talján párja, a szintén erősen feminin vonásokkal rendelkező Tommy Vitaly, csak hát az olasz egy leheletnyivel jobb, illetve sokoldalúbb dalszerző. Ezen kijelentésnek természetesen erős a szubjektív tartalma, és mondom, nem lehet tudni, mivé, illetve hová fejlődhet Nozomu, mindenesetre sikerült neki egy olyan erős gárdát összehaverkodni, amivel a határ a csillagos ég. Nem véletlen hát a Frontiers figyelme, ami hozzásegítette egy fél Whitesnake brigád – Marco Mendoza és Tommy Aldridge –, valamint az elmúlt egy-két év legcsodálatosabb felfedezésének, az aranytorkú Ronnie Romeronak a segítségéhez: úgy gondolom, ilyen háttértámogatáshoz már csak a tehetség és némi szerencse szükséges.

Mert gitárhősökre mindig szükség lesz, legalábbis a metal műfajában, ami ugyan magasról tesz a külsőségekre – legalábbis a rockerek egy része úgy gondolja – ugyanakkor konzervatív elvárásokkal teli: igenis, kell a hosszú haj, a széles terpesz, a teli vigyor és a félmeztelenség – ha ez megvan, akkor elég már hősies pózokkal etetni a jónépet, higgyük el, sokan megeszik a dolgot. Ezzel persze most nem arra utalok, hogy Wakai ne lenne kitűnő zenész, és ne tudná eljátszani az összes hang permutációját és variációját – erre rajta kívül még ugye Chuck Norris képes –, de a műfaj megmentőjének kikiáltani – nos, a hallott anyagot tekintve barokkos túlzás.

Hogy mégis, mivel van bajom? Nem a technikai felkészültséggel, mert abban, mint említettem hiba nincs, sőt, még a könnyed elegancia is fellelhető az izzadós megfelelési kényszer helyett, de a dalok összessége – bár mindent elsöprő himnusznak íródtak, melyeket Romero úgy is prezentál – nem győzött meg arról, hogy világmegváltó mű született. Jó-jó, elismerem, hogy egyik szerzeménybe sem lehet belekötni, így a színvonal egységes, töltelék pedig igazából nincs is, de az a bizsergető érzés elmarad, ami arra ösztönzi a jóembert, hogy negyven éves fejjel is léggitárt ragadjon, és haja-híját lobogtatva újra tinédzser legyen.

A dalok persze hűen követik a hősünk példaképei által lerakott utat, van itt Dio, Whitesnake, Rainbow, európai heavy rock (Jaded Heart, Gotthard, Bonfire) replikáns, csak a klasszikusoknál gyengébb minőségben, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem élvezzük a sodró lendületet és a romantikus hősiességgel eljátszott gitárfutamokat. Sőt, ki merem jelenteni, hogy a leírtak ellenére – vagy azok mellett – a dalok nem patikamérlegen születtek, és mértékegységük az 1 lelkesedés, csak hát tudjátok, az a szikra hiányzik, ami egyesek szerint az ihletett állapothoz, mások szerint egyszerűen a mesterműhöz szükséges, hogy felrobbantván a lelkünket, utat nyisson a művészetből eredő boldogság felé.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr1014002672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.