Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Sea Within: The Sea Within (2018)

2018.06.22. 09:42 | Dionysos | 2 komment

y_171.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.theseawithin.net
facebook.com/TheSeaWithin1

Minden egyes porcikámban, a csontomban érzem, hogy ezért nagyon ki fogok kapni, de nincs mit tenni, Verdinek igaza volt: "A zenében is, mint a szerelemben, csak őszintének szabad lennünk." Úgy kezdődött, hogy már vagy két hónapja várom ezt a lemezt: akkoriban az InsideOut bejelentette, hogy egy nagyon komoly zenészekből álló prog-rock projektet indít The Sea Within néven, melynek ötletgazdája Roine Stolt, a The Flower Kings és a Transatlantic gitárosa. Ahogy a befűzött muzsikusok névsorát olvastam, azon kaptam magam, hogy fennhangon kiabálok: Yes! és Yes! és Yes! Jonas Reingold bőgőzik, Marco Minnemann dobol, Daniel Gildenlöw énekel, Tom Brislin (Yes, Camel, Meat Loaf) billentyűzik! Apám! "Sztelláris konjunkció!" – magyarul kb.: Ez bizony a csillagok szerencsés együttállása!

Bár Roine Stoltot gitárosként, énekesként, zeneszerzőként nem annyira csipázom (régi harcostársát, Jonas Reingoldot annál inkább!), a csapat annyira erősnek tűnt, hogy a csalódást eleve kizártam. Egyébként is elborult nagy rajongója vagyok a skandináv progresszív rock zenének (Karmakanic, Magic Pie, Ashtrakhan, A.C.T, Hasse Fröberg, Jonas Lindberg stb.), mi történhet? Hát az történt, hogy a The Sea Within egyszerűen nem jött be! Hiába próbálkozom vele, hiába hallgatom sokadjára, egyre frusztráltabban, egyre hisztérikusabban reagálok rá. Bárhogy szeretném, valamiért nem áll össze egy kerek egésszé, képtelen megszerettetni magát velem. Minden elemében profi munka, a hangszeres fölkészültség vitán fölül áll, egyes pillanataiban (főleg az instrumentális részekben) egyenesen zseniális, de nem szeretem, nem tudom szeretni! Még az is eszembe jutott, hogy az utóbbi időben talán telítődtem muzsikával, és a csömörtől már nem látok az orromnál tovább. De ez sem igaz, hiszen az utóbbi időben a munkám, a foci VB és a kiadóknál ilyenkor rendszeresen beálló uborkaszezon miatt magamhoz képest kevés zenét hallgatok.

Le lehet hülyézni, de meggyőződésem, hogy itt a zenével van baj. Hiába a műfaj óriásai ezek a muzsikusok, nem állnak össze egy kreatív egységes egésszé. Szinte hihetetlen, hogy ezt épp én írom le, de ez, így túlságosan sokszínű, eklektikus, esetleges. Ráadásul nincs benne egy csöppnyi melegség, léleksimogatás sem: egy elképesztően száraz hangzás mellett (ez sem segít!) tömény nyűglődés, csapongás, szorongás, olykor akut hisztéria az egész. A Pain Of Salvation rajongók most ugorjanak pár sort az olvasásban: a hisztérikus összhatás egyik legfőbb felelőse az általam egyébként mélységesen tisztelt Daniel Gildenlöw; csak akkor van némi megnyugvás, amikor a "behízelgő" hangú vendégénekes, Casey McPherson (Alpha Rev, Flying Colors) jut szóhoz (akkor meg rendre Stolt gajdol bele jellegzetes kappan-hangján).

Szerintem ez már az a szint, ami fölötte áll az észérveknek, az egzakt, tudományos módon kifejthető, igazolható képleteknek. Tartok tőle, hogy nincs ilyen szó, de ez már metamuzikológiai tartományba tartozik. Képtelen lennék megfogalmazni miért – hiszen a lemez minden egyes elemében, külön-külön a kifogástalan kategóriába sorolható, sőt csúcsteljesítmény –, de összességében mégis egy ellenszenves, szúrós-nyafogós halmaza a légüres térben céltalanul lebegő zenei ötleteknek. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy lesznek majd olyanok, akik lelkesen dicsérik, hogy milyen művészi, milyen sokrétű, milyen tartalmas, milyen elgondolkodtató, milyen – jó értelemben véve – pszichedelikus az egész! Elfogadom, az biztos, hogy amit itt hallok, tökéletes ellentéte a sekélyesnek, de mi értelme, ha nem tudom szeretni, mint mondjuk a Beatles vagy a U2 "hőskori" dalait, pedig – és ezt Quincy Jones mondta, nem én! – azok a srácok nem voltak valami képzett zenészek... és én még finomítottam is a megfogalmazáson.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr1614064263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2018.06.22. 11:03:48

Verdinek igaza volt: "A zenében is, mint a szerelemben, csak őszintének szabad lennünk."

Legyél őszinte a szerelemben, mikor a nejed megkérdezi: ugye neked is tetszik ez a csíkos kiskosztüm, vagy, drágám, ugye, kövér vagyok? Ja, hogy a házasság az már nem szerelem? Bocs, Verdi :))))))

Egyébként meg lehet veszettül művészi valami (tényleg, azt ki dönti el, a laikusok tömege, vagy egy szűk szakértői, kritikai elit?), ha nem érint meg téged, személyesen. Az objektív értékből a dolog nem biztos, hogy levon valamit is, de tőled legfeljebb egy elismerő hümmögés (őszintébb esetben egy legyintés), ami elvárható. És ez így oké, mert a művészet nem matematika, vagy fizika - bár még ott sem egzakt minden...

saszi11 2018.06.23. 12:11:35

Napok óta ezt a lemezt hallgatom. Fogalmam sem volt kik játszanak rajta. Most már legalább tudom