Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Ted Poley: Modern Art (2018)

2018.07.16. 17:19 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_5.jpeg

Honlapok:
www.ted-poley.com
facebook.com/ted.poley

Ted Poleyhoz, az amerikai pufihajú rocker generáció egyik jeles tagjához még nem volt szerencsénk ezen az oldalon. A Danger Danger többi tagjával – akik Poleyt szinte minden előzmény nélkül rakták ki a bandából 1993-ban – már találkoztunk, ugyanis The Defiants néven egy tök kellemes – bár kissé lityi-lötyi albumot – jelentettek meg a Frontiers ösztönzésére. A nápolyi kiadó természetesen Ted Poleyt sem engedte kallódni, így Alessandro Del Vecchio gyakorlatilag neki is írt egy teljes albumot, ami "Beyond The Fade" címmel jelent meg 2016-ban. Tekintve, hogy vitathatatlan muzikalitása és minden produceri érdeme mellett is kezd herótom lenni mindentől, amihez Del Vecchiónak köze van, az új Poley anyagtól sem vártam semmit – főleg, hogy nekem annak idején totál kimaradt a Danger Danger.

Időközben azonban kiderült, hogy a "Modern Art"-hoz nincs köze sem Del Vecchiónak, sem a Frontiersnak, Poley ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett "magánzó" szólóalbumot készített, hanem a dallamos rockot játszó svéd Degreed együttes tagjaival közösen hozott össze egy "kollaboratív" jellegű anyagot. A stílus persze lényegileg nem különbözik, hangzásban, fölfogásban azonban vannak különbségek: ezek közül a legnyilvánvalóbb az, hogy nem Del Vecchio fáradt tömegtermékével van dolgunk, ráadásul a sound is tök modern. Ugyanez persze nem mondható el a dalok fílingjéről, mint ahogy a borítóról sem. Bár a lemez címe "Modern Art", a borítón szereplő kép stílusa már a '80-as évek második felében is retrónak számított. A stúdióban kikevert hangzáson kívül tehát az égvilágon semmi modernet nem találunk ezen az albumon.

Nekem alapvetően ezzel az anyaggal is ugyanaz a bajom, mint a The Defiants lemezével: túl sok rajta a tingli-tangli, nyavalygós dal. A "What Kind Of Love" soft rockba öntött reggae lötyögése például Daniel Johansson gitáros jól eltalált szólója ellenére is kriminális. Sokkal szimpatikusabb lett volna a végeredmény, ha a klipes "Gypsy At Heart" jelöli ki a fő csapásirányt; talán ebben a zenei közegben némileg furcsán hat Mikael Jansson briliáns billentyű szólója (ami egyébként finoman a végéig elkíséri a dalt), de éppen ezért képes kitűnni a "tömegből". Poley jobban tenné, ha elfelejtené Del Vecchiót, és inkább ezekkel kevésbé "jóllakott", de nem kevésbé dallamérzékeny svédekkel dolgozna a jövőben.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr514116489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.