Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Powerwolf: The Sacrament Of Sin (2018)

2018.07.23. 17:33 | garael | 12 komment

powerwolf_sacrament.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Kezdjük a végéről: annak is eljött az ideje, hogy ne csak a Powerwolf dolgozzon fel másokat, hanem ő legyen az átértelmezések alanya – olyan aktus ez Metalországban, ami felér egy koronázással, legitimizálva, amit már régóta tud a jónép, vagyis hogy a Powerwolf a király!

Persze lehet erre rögtön forradalmat kiáltani, de minek; akik jogosnak érzik a koronázást, azok örülnek, akik meg nem, azok könnyen csatlakozhatnak a "kifelé a teremből" hangos kórusához. Tehát: a csapat nyílegyenes úton haladt jelenlegi státusza felé, talán csak a debütnél lógott ki a farkasláb, aminél még mi is elhihettük, hogy egy újabb okkult, a King Diamond hangulati világát tovább vivő együttest ünnepelhetünk. Aztán jött a folytatás, és a Running Wild indulóin felnőtt – mert lehet sajnálkozva kacagni Kasparek úr szánalmas jelenkori próbálkozásain, de koncepcionális hatása az új-generáció munkásságára vitathatatlan – euro-power színtér máris új trónkövetelőt avathatott. Abban természetesen van igazság, hogy a profin megtervezett, ám gyerekes külső, a tréfásnak szánt latin halandzsázás, és a tulajdonképp a második album óta kitalált zenei világ rendíthetetlen és változatlan volta inkább a jó ízlés elleni vétek, mintsem királyi érdem, de az tegye fel a kezét, aki az utóbbi időszakban ismer még egy olyan, hasonló zenei stílusban alkotó bandát, akik ilyen egyenletes színvonalon – és itt hagyjuk ki a "szar" jelzőt, mert nem lennénk igazságosak – képesek évek óta a farkasvágtában elfoglalt pozíció megtartására.

A feldolgozások – az új lemez deluxe kiadásának második része – pedig ékesen bizonyítják, hogy a csapat olyan, alapvetően kitűnő dalokat ír, amiket nem lehet egyik felruházott zenei stílussal sem elrontani, sőt, képesek mondjuk egy egészen új megvilágításban örömet okozni. (Hallgasd csak meg a doomba átforgatott szerzeményeket, egyből érteni fogod, hogy a Powerwolf tulajdonképpen egy burleszkbe gyorsított, indulósított doom csapat, akiknek nem a farkasveremben, hanem a kriptában lenne a helyük.)

De térjünk át a törzsanyagra, ami az említett változatlansági mutatónak kissé ellentmond: a fiúk mertek egyet arrébb toppantani – no, nem akkorát, hogy egy másik stílusba ugorjanak bele –, és kissé lejjebb vették a kockagyártási sebességet, aminek eredményeként a merev masírozásba bizony könnyedebb, szellősebb, ha lehet így fogalmazni, rockosabb darabok is kerültek. S hogy milyen jól is áll a fazonigazítás, arra a csapat tulajdonképpeni tehetsége a biztosíték, vagy az eredmény, ami magáért üvölt. Azt nem mondanám, hogy a kanok visszanyúltak a debüt album misztikus-okkult rock világához – ahhoz túlságosan is parodisztikus (bár a mérték patikamérlegen számított) az egész – de az a könnyedség, ami jelen lemez egyes dalait jellemzi, talán csak a "Return In Bloodred"-en volt ilyen formában tetten érhető. Ez persze nem meglepő, hiszen a Powerwolf lényegi elemét minden hülyéskedés ellenére is a remekül komponált dallamok jelentették, no meg az a billentyűvel varázsolt hangulat, ami még filmszerűbbé varázsolta a csapat amúgy is Disney-s munkásságát.

A kis kitérő ellenére persze maradtak azok az elemek, melyek eddig is működtek. Én a feldolgozások hatására biztos, hogy megpróbálkoznék egy-két jól irányzott doom-csapással is, de lehet, hogy ez a német rajongói bázis számára egyenlő lenne a politikában jól bejáratott karakter-gyilkosággal. Akik pedig a már megszokottakhoz ragaszkodnak, azok sem fognak bánatukban vegetáriánussá válni. Nem mennék bele a számok egyenkénti elemzésébe, akik az új hangvétel-kísérletre kíváncsiak, azok hallgassák meg a csatolt klipet, akik meg a régi sémákról szeretnének hallani, azok olvassák el valamelyik korábbi kritikámat: az abban leírtak biztos, hogy érvényesek a jelenre is.

Személy szerint – mivel szívemen viselem a csapat sorsát – üdvözlöm a kis kitérőt, ami világosan mutatja, van még bőven potenciál a fiúkban (esetleg egy újabb farkascsapás kezdetének vagyunk fültanúi), de ha minden marad a régiben, akkor sem kiáltok ezüst-golyóért, a forradalom maradjon a fiataloknak, már ha elég erősnek érzik magukat egy ilyen szilárd trón megrendítéséhez.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3414130689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dionysos 2018.07.24. 00:02:18

Ne haragudj, Gari, ez vállalhatatlan!

garael 2018.07.24. 06:17:02

@Dionysos: Szerintem a zenei anyag nem, az egy jól megfogott sláger. Ami a képi körítést illeti, az már más tészta.

turisas 2018.07.25. 10:21:31

nem vagyok metal-elitista, mert igenis néha jól jön, ha nem bonyolítják túl a muzsikusok a dolgokat, 3-4 akkordból is ütős slágereket lehet írni. De az azért fura, hogy a Sabaton és Powerwolf is ekkora sikereket ér el egy meglehetősen hatásvadász és mélységek nélküli muzsikával. A metal azért ennél lényegesen több tud lenni....

garael 2018.07.25. 17:40:29

@turisas: Csodálkozol ezen? A bulvárt is többen olvassák, mint a szépirodalmat. A hatásvadászat mindig több embert fog megszólítani, mint a "mélység". Ez utóbbi jelzővel meg egyébként is van némi előítéletem, mert a modern művészet "mélynek" ítélt bizonyos része egyszerűen blöff - legalábbis szerintem. A metalt nem lehet egységében kezelni, mert olyan széles spektrumú műfaj. Talán ez az egyik legnagyobb erénye, nem is a "művészi tartalom", amit gyakran a sznobság hív életre. Azt hagyjuk meg jazz-nek:).

garael 2018.07.25. 17:46:53

@garael: Ja, és még annyit a Powerwolf-hoz: van dallamérzékük? Van. Csúcskategóriás énekes? Igen. Felismerhető stílust alakítottak ki maguknak? Igen. Van bennük művészi érték? Nincs. Az eredmény: 3:1.
Egyébként kissé furcsállom, hogy amíg az ízléstelenség csimborasszójának tekinthető - " a mélységet legfeljebb 20 centiig értelmező - Steel Panther-ről dicsérő kritikák születtek, addig a Powerwolf-on vagytok kiakadva, hehehe.

turisas 2018.07.25. 22:35:40

Alapvetően egyetértek, nem vagyok kiakadva. :-) Nekem a Powerwolf kb. ott helyezkedik el a tetszési skálán, ahol a Steel Panther. Én csupán arra gondoltam, hogy nekem kb ugyanilyen közérthető és messze nem elitista metal a Royal Hunt (jelenleg kicsit megfáradtak már, de a régebbi anyagok mindenképpen), rájuk pedig senki nem kiváncsi. Én ezt érzem némileg igazságtalannak, de elfogadom, hogy az image, az orgona, a kamu-latin és a teátrális előadás ennyit hoz a konyhára...

Dionysos 2018.07.26. 09:15:11

@garael: A Steel Pantheres összehasonlításra csak azt tudom mondani: tusé! A szöveg és "image" ott is teljességgel vállalhatatlan (a Powerwolf esetében is erre utaltam). Bár még így is érzek egy lényegi különbséget a sátáni vallásgyalázás és a gyűlöletbeszéd fogalmát kimerítő keresztények elleni uszítás, valamint a szexuális kicsapongás és ordenáré stílus(talanság) között.

Viszont egy dologban nem tudok egyetérteni: ha nem is ég és föld, de azért zeneileg érezhető különbség van a Steel Panther és a Powerwolf között. Az előbbi - tisztán zeneileg - simán Van Halen minőség, még az utóbbi - tisztán zeneileg - modoros, neo-primitív pop rock.

garael 2018.07.26. 17:36:36

@Dionysos: Ez inkább zenei stílus-preferáció kérdése, a maga műfajában, még ha más eszköztárral is, a Powerwolf is magas szinten van. A különbség pusztán annyi, hogy míg a Powerwolf kezdetektől hozza a saját maga által állított szintet, addig a SP szépen csúszik lefelé- kipukkadt a lufi.
Ezt a pop-rock fogalmat meg nem tudom értelmezni, lévén, hogy manapság az egész sunset strip-színteret így emlegetik.
De ha valami progresszívebbet is akartok az oldalra, ott vanRomeo új lemeze, az fasza lett. (Nem úgy, mint a Caffery, ahol sajnos varjú-szerepet játszik az ének.)

turisas 2018.07.26. 21:01:04

Tisztán zeneileg: Van Halen és Steel Panther. Az egyik egy életművel és különböző zenei korszakaival a háta mögött páratlan és úttörő, a másik egy zeneileg izgalmas időszak tehetséges felevenítése, néhány jó dallal. Összehasonlításra alkalmatlan. Még a gyengébb lemezeiken is sokkal több zeneiség van, mint a SP lemezeken összesen.

Dionysos 2018.07.27. 01:09:13

@turisas: Te miért nem üdülsz inkább? De ha már beszóltál: (1) nem azt mondtam: színvonal, hanem: minőség (ami ugye sokrétű). Ha invenció, eredetiség, műfajra gyakorolt maradandó hatás a szempont, az SP egyszerűen összemérhetetlen a VH zsenialitásával, de ha hangszeres fölkészültség, dallamérzék, stb. a mérce, az elmaradás máris kisebb. (2) De ha már itt tartunk, definiálnád nekem, mi az, hogy zeneiség? Csak vicceltem, meg ne próbáld (mert hogy nem tudod)! Asszem, itt lezártam a dolgot...

szabzero 2018.08.10. 00:55:15

Nekem koncerten kurvára bejön a Powerwolf is, meg a Royal Hunt is. Mondhatnánk hogy könnyű a " mindenevőknek", de nekem is van, amitől rögtön a másik irányba indulok, pl a Dalriada :)

Kotta 2018.08.23. 20:36:32

kicsit későn érkezem, de nem akartam okoskodni, amíg nem hallottam a lemezt... mondjuk nem konkrétan ahhoz szólnék hozzá, de akkor is :)

1. Külsőségek: úgy látom, ennek manapság egyre nagyobb szerepe van a befutásban. Azt már kitárgyaltuk, hogy a hagyományos rocksztár-gyár (amiben volt jó is, rossz is) összeomlásával kiiktatódott egy szűrő, és a teljes önjelölt kínálat rázúdult (az alig-alig létező) piacra (amiben van jó is, meg rossz is). A hatalmas felhozatalban, amiben rengeteg fasza zenész van amúgy, és per definicio egyre kevesebb az innovacio, mással már nemigen lehet kitunni. Kellenek persze jó dalok és egy bizonyos szintű zenei felkeszules, hogy megtartsd a rajongókat, ha mar eljutottal addig, hogy meghallgatnak, de ahhoz, hogy egyaltalan rád találjanak, elinduljon valami hype körülötted, ahhoz jol jonnek a kulsosegek. Lásd Ghost, Steel Panther, Powerwolf, stb. (bocs az ékezetekért, de szlovak billentyuzetrol írok, nem mindíg talalom oket).

2. A Steel Panther eszmecserében Csabinak adok igazat. Ervin izlése 99 szazalékban helyes, vagy legalábbis egyezik az enyémmel. Az SP az 1 szazalek... :) Valamiert nagyon bejon neki, pedig szerintem se nem roszabb, se nem jobb, mint a tortenelem soran feltunt (es valamennyire ismertté vált) VH klonok-kovetok népes tábora. Ha a szovegeik miatt nem kerulnek a latokorombe, pusztán zeneileg sztem sosem fogtak volna meg, kozepes számokat írnak (1-2 kiveteltol eltekintve). Hangsulyozom, szerintem. Hozza teszem azt is, roppant szorakoztatoak eloben, ez is benne van a sikerukben sztem.