Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Powerwolf: The Sacrament Of Sin (2018)

2018.07.23. 17:33 | garael | 11 komment

powerwolf_sacrament.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Kezdjük a végéről: annak is eljött az ideje, hogy ne csak a Powerwolf dolgozzon fel másokat, hanem ő legyen az átértelmezések alanya – olyan aktus ez Metalországban, ami felér egy koronázással, legitimizálva, amit már régóta tud a jónép, vagyis hogy a Powerwolf a király!

Persze lehet erre rögtön forradalmat kiáltani, de minek; akik jogosnak érzik a koronázást, azok örülnek, akik meg nem, azok könnyen csatlakozhatnak a "kifelé a teremből" hangos kórusához. Tehát: a csapat nyílegyenes úton haladt jelenlegi státusza felé, talán csak a debütnél lógott ki a farkasláb, aminél még mi is elhihettük, hogy egy újabb okkult, a King Diamond hangulati világát tovább vivő együttest ünnepelhetünk. Aztán jött a folytatás, és a Running Wild indulóin felnőtt – mert lehet sajnálkozva kacagni Kasparek úr szánalmas jelenkori próbálkozásain, de koncepcionális hatása az új-generáció munkásságára vitathatatlan – euro-power színtér máris új trónkövetelőt avathatott. Abban természetesen van igazság, hogy a profin megtervezett, ám gyerekes külső, a tréfásnak szánt latin halandzsázás, és a tulajdonképp a második album óta kitalált zenei világ rendíthetetlen és változatlan volta inkább a jó ízlés elleni vétek, mintsem királyi érdem, de az tegye fel a kezét, aki az utóbbi időszakban ismer még egy olyan, hasonló zenei stílusban alkotó bandát, akik ilyen egyenletes színvonalon – és itt hagyjuk ki a "szar" jelzőt, mert nem lennénk igazságosak – képesek évek óta a farkasvágtában elfoglalt pozíció megtartására.

A feldolgozások – az új lemez deluxe kiadásának második része – pedig ékesen bizonyítják, hogy a csapat olyan, alapvetően kitűnő dalokat ír, amiket nem lehet egyik felruházott zenei stílussal sem elrontani, sőt, képesek mondjuk egy egészen új megvilágításban örömet okozni. (Hallgasd csak meg a doomba átforgatott szerzeményeket, egyből érteni fogod, hogy a Powerwolf tulajdonképpen egy burleszkbe gyorsított, indulósított doom csapat, akiknek nem a farkasveremben, hanem a kriptában lenne a helyük.)

De térjünk át a törzsanyagra, ami az említett változatlansági mutatónak kissé ellentmond: a fiúk mertek egyet arrébb toppantani – no, nem akkorát, hogy egy másik stílusba ugorjanak bele –, és kissé lejjebb vették a kockagyártási sebességet, aminek eredményeként a merev masírozásba bizony könnyedebb, szellősebb, ha lehet így fogalmazni, rockosabb darabok is kerültek. S hogy milyen jól is áll a fazonigazítás, arra a csapat tulajdonképpeni tehetsége a biztosíték, vagy az eredmény, ami magáért üvölt. Azt nem mondanám, hogy a kanok visszanyúltak a debüt album misztikus-okkult rock világához – ahhoz túlságosan is parodisztikus (bár a mérték patikamérlegen számított) az egész – de az a könnyedség, ami jelen lemez egyes dalait jellemzi, talán csak a "Return In Bloodred"-en volt ilyen formában tetten érhető. Ez persze nem meglepő, hiszen a Powerwolf lényegi elemét minden hülyéskedés ellenére is a remekül komponált dallamok jelentették, no meg az a billentyűvel varázsolt hangulat, ami még filmszerűbbé varázsolta a csapat amúgy is Disney-s munkásságát.

A kis kitérő ellenére persze maradtak azok az elemek, melyek eddig is működtek. Én a feldolgozások hatására biztos, hogy megpróbálkoznék egy-két jól irányzott doom-csapással is, de lehet, hogy ez a német rajongói bázis számára egyenlő lenne a politikában jól bejáratott karakter-gyilkosággal. Akik pedig a már megszokottakhoz ragaszkodnak, azok sem fognak bánatukban vegetáriánussá válni. Nem mennék bele a számok egyenkénti elemzésébe, akik az új hangvétel-kísérletre kíváncsiak, azok hallgassák meg a csatolt klipet, akik meg a régi sémákról szeretnének hallani, azok olvassák el valamelyik korábbi kritikámat: az abban leírtak biztos, hogy érvényesek a jelenre is.

Személy szerint – mivel szívemen viselem a csapat sorsát – üdvözlöm a kis kitérőt, ami világosan mutatja, van még bőven potenciál a fiúkban (esetleg egy újabb farkascsapás kezdetének vagyunk fültanúi), de ha minden marad a régiben, akkor sem kiáltok ezüst-golyóért, a forradalom maradjon a fiataloknak, már ha elég erősnek érzik magukat egy ilyen szilárd trón megrendítéséhez.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6214130689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dionysos 2018.07.24. 00:02:18

Ne haragudj, Gari, ez vállalhatatlan!

garael 2018.07.24. 06:17:02

@Dionysos: Szerintem a zenei anyag nem, az egy jól megfogott sláger. Ami a képi körítést illeti, az már más tészta.

turisas 2018.07.25. 10:21:31

nem vagyok metal-elitista, mert igenis néha jól jön, ha nem bonyolítják túl a muzsikusok a dolgokat, 3-4 akkordból is ütős slágereket lehet írni. De az azért fura, hogy a Sabaton és Powerwolf is ekkora sikereket ér el egy meglehetősen hatásvadász és mélységek nélküli muzsikával. A metal azért ennél lényegesen több tud lenni....

garael 2018.07.25. 17:40:29

@turisas: Csodálkozol ezen? A bulvárt is többen olvassák, mint a szépirodalmat. A hatásvadászat mindig több embert fog megszólítani, mint a "mélység". Ez utóbbi jelzővel meg egyébként is van némi előítéletem, mert a modern művészet "mélynek" ítélt bizonyos része egyszerűen blöff - legalábbis szerintem. A metalt nem lehet egységében kezelni, mert olyan széles spektrumú műfaj. Talán ez az egyik legnagyobb erénye, nem is a "művészi tartalom", amit gyakran a sznobság hív életre. Azt hagyjuk meg jazz-nek:).

garael 2018.07.25. 17:46:53

@garael: Ja, és még annyit a Powerwolf-hoz: van dallamérzékük? Van. Csúcskategóriás énekes? Igen. Felismerhető stílust alakítottak ki maguknak? Igen. Van bennük művészi érték? Nincs. Az eredmény: 3:1.
Egyébként kissé furcsállom, hogy amíg az ízléstelenség csimborasszójának tekinthető - " a mélységet legfeljebb 20 centiig értelmező - Steel Panther-ről dicsérő kritikák születtek, addig a Powerwolf-on vagytok kiakadva, hehehe.

turisas 2018.07.25. 22:35:40

Alapvetően egyetértek, nem vagyok kiakadva. :-) Nekem a Powerwolf kb. ott helyezkedik el a tetszési skálán, ahol a Steel Panther. Én csupán arra gondoltam, hogy nekem kb ugyanilyen közérthető és messze nem elitista metal a Royal Hunt (jelenleg kicsit megfáradtak már, de a régebbi anyagok mindenképpen), rájuk pedig senki nem kiváncsi. Én ezt érzem némileg igazságtalannak, de elfogadom, hogy az image, az orgona, a kamu-latin és a teátrális előadás ennyit hoz a konyhára...

Dionysos 2018.07.26. 09:15:11

@garael: A Steel Pantheres összehasonlításra csak azt tudom mondani: tusé! A szöveg és "image" ott is teljességgel vállalhatatlan (a Powerwolf esetében is erre utaltam). Bár még így is érzek egy lényegi különbséget a sátáni vallásgyalázás és a gyűlöletbeszéd fogalmát kimerítő keresztények elleni uszítás, valamint a szexuális kicsapongás és ordenáré stílus(talanság) között.

Viszont egy dologban nem tudok egyetérteni: ha nem is ég és föld, de azért zeneileg érezhető különbség van a Steel Panther és a Powerwolf között. Az előbbi - tisztán zeneileg - simán Van Halen minőség, még az utóbbi - tisztán zeneileg - modoros, neo-primitív pop rock.

garael 2018.07.26. 17:36:36

@Dionysos: Ez inkább zenei stílus-preferáció kérdése, a maga műfajában, még ha más eszköztárral is, a Powerwolf is magas szinten van. A különbség pusztán annyi, hogy míg a Powerwolf kezdetektől hozza a saját maga által állított szintet, addig a SP szépen csúszik lefelé- kipukkadt a lufi.
Ezt a pop-rock fogalmat meg nem tudom értelmezni, lévén, hogy manapság az egész sunset strip-színteret így emlegetik.
De ha valami progresszívebbet is akartok az oldalra, ott vanRomeo új lemeze, az fasza lett. (Nem úgy, mint a Caffery, ahol sajnos varjú-szerepet játszik az ének.)

turisas 2018.07.26. 21:01:04

Tisztán zeneileg: Van Halen és Steel Panther. Az egyik egy életművel és különböző zenei korszakaival a háta mögött páratlan és úttörő, a másik egy zeneileg izgalmas időszak tehetséges felevenítése, néhány jó dallal. Összehasonlításra alkalmatlan. Még a gyengébb lemezeiken is sokkal több zeneiség van, mint a SP lemezeken összesen.

Dionysos 2018.07.27. 01:09:13

@turisas: Te miért nem üdülsz inkább? De ha már beszóltál: (1) nem azt mondtam: színvonal, hanem: minőség (ami ugye sokrétű). Ha invenció, eredetiség, műfajra gyakorolt maradandó hatás a szempont, az SP egyszerűen összemérhetetlen a VH zsenialitásával, de ha hangszeres fölkészültség, dallamérzék, stb. a mérce, az elmaradás máris kisebb. (2) De ha már itt tartunk, definiálnád nekem, mi az, hogy zeneiség? Csak vicceltem, meg ne próbáld (mert hogy nem tudod)! Asszem, itt lezártam a dolgot...

szabzero 2018.08.10. 00:55:15

Nekem koncerten kurvára bejön a Powerwolf is, meg a Royal Hunt is. Mondhatnánk hogy könnyű a " mindenevőknek", de nekem is van, amitől rögtön a másik irányba indulok, pl a Dalriada :)