Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Pinnacle Point: Winds Of Change (2017)

2018.07.25. 11:48 | Dionysos | 2 komment

y_174.jpg

Kiadó:
Perris Records

Meglehetősen suta nevet kapott ez a formáció, ami igazolja azon régi meggyőződésemet és sokéves tapasztalatomat, hogy olykor az angol anyanyelvűek sem tudnak rendesen angolul. A Pinnacle Point ugyanis kb. így fordítható le magyarra: Csúcspont pont. Nem sok értelme van..., ráadásul kicsit beképzeltnek is tűnik. De nem a névválasztás alapján kell egy albumot megítélni, főleg ha egy olyan neves gitáros "fémjelzi", mint Torben Enevoldsen, aki a Section A, Fatal Force, Acacia Avenue kiadványaival már nemzetközi szinten is letette a névjegyét. Hozzá csatlakozott az amerikai illetőségű Jerome Mazza, aki korántsem tartozik a szakma globálisan ismert és elismert nagyágyúi közé.

A pittsburghi születésű Mazza korábban a keresztény, ún. white metal üdvöskéjében, a Strypernél sajnos sokkal kevésbé ismert Angelicában énekelt; 1990-es "Walkin' In Faith" című lemezük a műfaj egyik gyöngyszeme volt. Fogalmam sincs, hogy talált egymásra a két muzsikus, de tavaly elhatározták, hogy távkapcsolatba kezdenek, és a modern technológia adta lehetőségeket kihasználva, egymásnak fájlokat passzolgatva a kibertérben, megírnak egy teljes lemezt. Így született meg a "Winds Of Change", ami csak egy teljes éves késéssel került el hozzám.

Mazza hangja amolyan AOR-osan magas és vékony, ezért összehasonlításképpen mindjárt Steve Walsh, Ronnie Platt, Steve Perry, Robert Moratti és Michael Sadler jut róla eszembe. Ennek megfelelően zeneileg is erősek a Kansas, Journey és Saga áthallások. Erre alighanem bazíroztak is, hiszen a bevezető "Prelude" simán szerepelhetne a Kansas "Steve Walsh-talanított", legutóbbi albumán is (The Prelude Implicit, 2016). A soundról csak annyit, hogy a koncepciónak megfelelően dominálnak a '80-as évekből ismerős csilingelő szinti hangszínek, és ehhez igazodik a dobok kicsit retrós puffogása is.

Egyébként meg, aki ismerősen mozog a Kansas, Journey, Saga tengelyen, biztosan talál majd érdekes pillanatokat, szerethető dalokat, de attól tartok leginkább csak a lemez első felén. Az első négy szám szerény véleményem szerint kifogástalan: ez a Csúcspont. Pont. Utána viszont fokozatosan belassul, megfekszik az anyag. Kár, mert tőlem nem áll távol ez a világ, és a "Prelude/Homeward Bound"-féle kompozíciókat csillapíthatatlan étvággyal kajolom.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr9014134513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rony70 2018.07.27. 16:46:15

a Kansas párhuzam (Power lemez) találó