Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1 (2018)

y_177.jpg

Kiadó:
Mascot Label

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Nem tudom – talán nem is érdemes ezt firtatni –, hogy Michael Romeo elhatározásához, miszerint 24 év után (!) szólóalbumot készít, mennyiben járult hozzá régi harcostársa, Russell Allen hosszú évek óta tartó, szűnni nem akaró kikacsingatása a SymphonyX által kijelölt keretekből. Az Adrenaline Mob történetét kezdetektől fogva kíséri egyfajta balszerencse, de a tavalyi szörnyű buszbaleset, mely két ember halálát követelte – Dave Z bőgősét és Jane Train turnémenedzserét – végképp megfektette szegény Allent. Romeo igyekezett biztosítani a rajongókat, hogy ezzel a SymphonyX-nek nincs vége (a Mob már más tészta), és Allennek időt kell adni arra, hogy testi fölépülése után lelkileg is megerősödjön.

Romeo tarsolyában időközben fölszaporodtak a zenei ötletek, így – orbitális nagy szerencsénkre! – elhatározta, hogy ezeket egy szólóalbumon jelenteti meg, pihentetve az anyabanda muzsikusait. Rick Castellano énekes (Blue Oyster Cult) leigazolása érdekes húzás volt, hiszen kipróbált és kiváló énekesről van ugyan szó, de hangjának karaktere érezhetően eltér Allenétől. Ha magamból indulok ki, ez egyáltalán nem baj, mert – ahogy már a legutóbbi SymphonyX lemez kapcsán is fölvetettem – engem bizony sokszor fáraszt Russell erőltetett süvöltése, Castellano hangja és stílusa (bár igyekszik igazodni az elvárásokhoz) viszont "simulékonyabb", kevésbé hajlamos az "elláncfűrészesedésre". A másik zseniális választás John Macaluso a dobok mögött, nem is értem, hogy ez a briliáns muzsikus miért nem talált még igazi otthonra sehol. A legendás Arkban nyújtott teljesítménye, vagy a Tomorrow's Eve legutóbbi albumán vállalt meggyőző vendégszereplése abszolút referenciák.

Tekintve, hogy a SymphonyX legfőbb zeneszerzője Michael Romeo, elég naiv lett volna azt gondolni, hogy szólólemeze jelentősen el fog térni az anyabanda stílusától. A "War Of The Worlds", melynek alcíme alapján nagy szerencsénkre várható folytatása is, simán lehetne SymphonyX soralbum. Az anyag keretéül szolgáló szimfonikus bevezetés (Introduction) és záró tétel (Constellations) árulkodó, tipikus stílusjegyek..., de a keretezett belső tartalom sem mutat kirívó, szokatlan vonásokat. A SymphonyX legutóbbi albumaihoz képest csak annyi különbséget vélek fölfedezni, hogy a gitár talán egy hangyányival kevésbé "ütvefúrós" – ez pedig (mint mondottam) számomra kifejezetten pozitív fejlemény.

Egyelőre a fejből kitörölhetetlen refrénnel ellátott "Black" és az orientális jegyeket viselő megalomán "Djinn" a kedvenceim, de ez még változhat, hiszen az elkövetkezendő néhány napban, hétben ez a lemez simán be fog ragadni a lejátszómba. A "Believe" nyugodtabb (fület, lelket pihentető) pillanatai is nagyon közel állnak hozzám, főleg a 6:05-től kezdődő totál K.O.-s gitárszóló miatt. Michael Romeo géniusza ritka nagy ajándéka az isteni Gondviselésnek! Csak a dubstepes (!) "F*cking Robots"-ot tudnám feledni! Értem én, hogy ennek fontos dramaturgiai szerepe van, és kontrasztként szolgál a szimfonikus alapokhoz, de alig tudok ennél az idegesítő vérnyogásnál ellenszenvesebb "fejleményt" fölidézni az elmúlt kb. 20 év zenetörténetéből.

Félreértés ne essen, tisztán elviekben és kizárólag zeneileg (minden érzéki tartalom nélkül), ennek a Romeónak 1995, azaz, a "The Damnation Game" megjelenése óta vagyok alélt Júliája. Simán bevállalom a rosszindulatú, lekicsinylő, gúnyos kommenteket is: ez a varázslatos New Yorkban született manó – a zenei műfajok határait tudatosan kitologatva és messze meghaladva – az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Punktum.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika