Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Dee Snider: For The Love Of Metal (2018)

2018.07.30. 17:27 | garael | 1 komment

deesnider_for_the_love_of_metal.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.deesnider.com

A metal zene rajongói bázisának vizsgálata remek témája lehetne a szakdolgozatoknak, vagy tudományos elemzéseknek: ennyire ellentmondásos, tagolt, emellett szélsőségekkel terhelt – a véleményét (sajnálatosan) hangosan hallató – adekvát csoporttal talán egyetlen zenei stílus sem rendelkezik. Sokszor elszörnyedve olvasgatom, a rajongói fórumokon megnyilvánuló embereket. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy biztos csak az internet által kitermelt "eltrollosodott" kisebbséggel találkozom, akik vagy szórakozásból,  vagy mert pusztán idióták, teleköpködik ellentmondások és végletes indulatok által terhelt véleményeikkel a weboldalak felületét.

A jelenségnek számos aspektusát emelhetném ki, azonban jelen kritika tárgyának megfelelően csak egyet említenék, ami a már elnevezésében is a vaskalapos hozzáállás és értelem nélküli szóalkotás iskolapéldája: a divatbanda jelenségét. Az a rajongói bázis ugyanis, amelyik az elhallgatásról és a médiában történő elnyomásról panaszkodik, képes a depriváltság attitűdjének hangoztatásával párhuzamosan ellenséget kreálni azokból a csapatokból, melyeknek sikerül a mainstream bizonyos fokára hágni, az árulózás pedig hasonló mértékben – és pszichológiai okokkal – indul meg, mint a politikai életben. Mi ez, ha nem az ellentmondásosság csimborasszója: az elismertségért kapálódzó tömeg irigységgel és rosszindulattal löki ki magából a korábbi vágyát megtestesítő elemet – a népszerűség így válik olyan ambivalens értékké, amiért és amivel egyszerre kell küzdeni. Ez az "egészségtelen", szinte skizofrén állapot pedig természetszerűleg szüli a hülyéket  és rosszakarókat, akárcsak a középkori Habsburg udvarokra jellemző beltenyészet.

Dee Snider megtestesült példája az ellentmondásos viszonyulásnak. Az az ember, aki milliókat terelt a metal stílus szeretetének ösvényére, rosszindulatú és pitiáner támadásoknak van kitéve, még szerencse, hogy hozzá van szokva ehhez, hiszen az intelligens zenész prototípusát megtestesítve, és a metal zenészekkel kapcsolatos hamis és degradáló képet porba tiporva vett részt és nyert bizalmat azon az előítéletekkel terhelt, szülői csoport által kezdeményezett kongresszusi meghallgatáson, amelyik – ellentétes végkifejlet esetén – évtizedekre határozhatta volna meg  a stílus jövőjét.  Ez a személyes siker túlmutat magán a zenei stíluson; társadalmi-szabadságjogi kérdéseket vetett fel és tisztázott, egyben példamutató kiállásként került bele a Metal Nagy Sikerkönyvébe.

A Twisted Sister jelenség azonban csak egy – bár meghatározó –  eleme az énekes életművének (valamint az ostoba divatbandázás jelenségének), és aki kissé figyelemmel kísérte Snider további munkásságát, az tisztában lehet a zenész rendkívüli sokoldalúságával, a mérhetetlenül konzervatív, ám szabadelvűséget hirdető rajongói bázissal azonosulni nem akaró szabad művészi akaratával.

Életművét nem részletezem, a Wikipédia hasznos társ lehet ebben, inkább koncentráljunk jelen albumra, ami, azt hiszem, talán a legszigorúbb – és sajnos némileg tévútra jutott - formáját jelenti Snider zenei törekvéseinek. Dee szándékának hitelessége természetesen most is vitathatatlan, mint ahogy pályájának valamennyi – még a kissé butácska karácsonyi – állomásáé, de a megvalósulás nem teljes mértékben nyerte el tetszésemet; nem mintha számítana is ez valamit Snider megítélésében!

A zenész beváltotta ígéretét: ilyen kemény, kompromisszummentes anyaggal még nem találkozhattunk a neve alatt, a "For The Love Of Metal" hallatán nekem kissé Jeff Scott Soto legutóbbi, "brutálkodó2 kísérletei jutnak az eszembe, melyek – mint valószínűleg jelen album is – megosztották, illetve meg fogják osztani a közvéleményt.

A kezdeményezés szimpatikus, ám a megvalósítás a segítséget nyújtó zenészek minősége mellett is inkább csak érdekes, mintsem átütő. Persze nem az új köntössel van a baj – abban nem lenne semmi hiba, és azt is elismerem, hogy egy Snider kaliberű alak kreativitását nehéz kordában tartani, de hiába az agresszív, nyílegyenes, célratörő vonal, ha éppen azok a dallamok hiányoznak, melyek eddig olyannyira jellemezték hősünk munkásságát. Pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna rá mód a szigorú alapok fölé odapakolni azokat a védjeggyé vált megoldásokat, melyek tulajdonképpen az énekes egész életpályájára jellemzőek voltak – ezek hiányában azonban pusztán egy átlagos, modern jegyeket is felmutató, ám jellegtelen, amerikai hatású metal anyag született, aminek egyetlen érdeme maga Snider. Ez azonban jelenleg kevés ahhoz, hogy a megszületett zenei anyagban is minőséget teremtsen. Kár, mert érzem a számokból előtörő erőt és a lehetőséget valami jobb megalkotására, mint ahogy Snider lelkesedését is, ami így, hatvanöt felett mindenképpen elismerésre méltó. Remélem, hogy ez a kreatív kedv az énekes további alkotásaiban kissé élvezhetőbb és változatosabb eredményt fog szülni.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr7114151443

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saszi11 2018.07.30. 21:12:39

nekem nagyon tetszik a lemez. számomra az ének tökéletes. pont a zene keménységéhez passzoló dallamok születtek. jól áll neki ez a stílus