Grand Funk Railroad: Caught In The Act (1975)

y_178.jpg

Kiadó:
Capitol

Honlap:
www.grandfunkrailroad.com

Nem is olyan régen, ez év áprilisában elmélkedtem egy szenzációs, 3 DVDs The Doobie Brothers kiadvány apropóján arról, hogy van egy csomó olyan amerikai banda, akikről méltatlanul keveset tudunk az óceánnak ezen az oldalán (ez persze vice versa így van), pedig rocktörténeti szerepük alapvetőnek, esetleg jelentősnek, de legalábbis figyelemreméltónak mondható. A Grand Funk Railroad talán még a Journey, Kansas, Night Ranger, The Doobie Brothers, Foreigner által alkotott közösségből is kilóg, mivel nálunk még a nagy, szakavatott öregek se biztos, hogy emlékeznek rájuk (maximum az emblematikus "We're An American Band"-re, vagy az eredetileg Carol King által szerzett "The Locomotion"-re, amit – vigyázzunk! – nem Kylie Minogue tett híressé). Persze azt is el kell ismernünk, hogy az előbb fölsorolt együttesekhez képest a Grand Funk Railroad a kereskedelmi értelemben vett sikerek (25 millió eladott lemez!) ellenére is a sorhajtó kategóriába tartozik.

A michigani power trióként (minden bizonnyal Clapton Creamjének hatására) alakult csapat Észak-Amerika Uriah Heepje abban az értelemben, hogy – a brit hard rockerekhez hasonlóan – őket is értetlenség, sőt gyakran ellenszenv kísérte a kritikusok részéről, miközben a lemezeik (1969 és 1976 között 11 stúdió album!) kimondottan jól fogytak, a koncertjeik pedig dugig tele voltak. Egy egészen más értelemben viszont okkal hasonlíthatnánk őket a Thin Lizzyhez is, mert amilyen erőtlenül szóltak az írek klasszikus sorlemezei, olyan lehengerlő volt az élő teljesítményük; ennek állít emléket a kitűnő "Live And Dangerous" (1978) dupla koncert album . A "Caught In The Act" gyakorlatilag a GFR "Live And Dangerous"-e; egy olyan kétlemezes (itt baksáról beszélünk!) elő anyag, ami egyértelműen demonstrálja: ez a formáció a színpadon élt igazán.

Bár 1975-ben már nem volt teljes az egyetértés a bandában (egy évre rá föl is oszlottak, azóta többször is újraalakultak), a "Caught In The Act" még a csúcson kapta el őket (no, nem dalszerzés, hanem élő "performansz" szempontjából). Volt ugyan egy korábbi, sikeresnek tekinthető koncertlemezük (Live Album, 1970), de ahhoz képest itt tapasztaltabbak, összeszedettebbek, a hangzás is tisztább, rétegzettebb, arról nem is beszélve, hogy Craig Frost személyében egy tehetséges billentyűs is csatlakozott hozzájuk. CD-n mindenképpen a 2003-as remasztert érdemes beszerezni, mert a korábbi kiadáson (a baksához hasonlóan) kettévágták a "Closer To Home"-ot és lerövidítették Don Brewer dobszólóját.

Ma már szinte hihetetlen, hogy a '70-es évek elején mindenféle utólagos stúdiómunka nélkül adtak ki koncertlemezeket. A "Caught In The Act" a remaszterelés mellett is úgy adja vissza az 1975-ös turné hangulatát, a banda kirobbanó energiáját, a vintage soundot, a zenészek teljesítményét, hogy az eredeti előadás(oka)t egy szemernyit sem változtatja, hamisítja meg. Mint mondottam, a GFR talán nem volt a legbriliánsabb banda a '70-es évek Amerikájában, de kivételes erőt képviseltek a színpadon, és munkásságuk nem maradt nyom nélkül. Most már ezen az oldalon sem...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika