Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • garael: @saszi11: Szerintem helyén van kezelve a dolog, oda került, ahová való - a polcra. Bár Coldy szánd... (2018.09.21. 17:40) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • saszi11: Napok óta a Voivod bűvöletében élek, ezért csak belehallgattam, mert kíváncsivá tettél a sok feles... (2018.09.21. 11:06) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • garael: @CsiGabiGa: Nem mondanám, hogy nem az én világom, talán csak az énekestől várnék valami keményebbe... (2018.09.15. 17:14) The Unity: Rise (2018)
  • CsiGabiGa: Nekem a Serious Black ugrott be erről az albumról. Tudom, az sem a te világod, de az is hasonló tő... (2018.09.15. 15:28) The Unity: Rise (2018)
  • garael: @tipeti: Köszönöm, az az igazság, hogy könnyen írok, általában negyed óra alatt készen vagyok egy ... (2018.09.14. 17:57) The Unity: Rise (2018)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Uriah Heep: Living The Dream (2018)

2018.08.29. 11:41 | Dionysos | 2 komment

y_184.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.uriah-heep.com

Általában nem vagyok az önismétlés híve, de a legutóbbi Uriah Heep lemezhez (Outsider, 2014) írt beszámolóm egyes bekezdéseit simán, minden változtatás nélkül "kopipésztelhetném" ide. Ősrajongó vagyok, mégis menthetetlenül a "Sea Of Light" (1995) album megszállottja, amelyről – hála Istennek! – eltűntek a '80-as években megjelent lemezek pop metál sallangjai, de amely után az együttes – őszinte sajnálatomra – hangzásban és kompozíciós fölfogásban is beleragadt egy erősen retró hangulatba. Ezt a Frontiers "családhoz" való csatlakozásuk csak fölerősítette.

A "Sea of Light" szerintem azért lett olyan jó, mert a külső fülek (Kalle Trapp produceréi) és a német stúdió (KARO Studio, Brackel) modern szemlélete jelentősen segítették a muzsikusokat. A Frontiers-éra viszont az újdonsült aktivitás mellett egyfajta minőségbeli visszaesést eredményezett, ezért nagy érdeklődéssel vártam az új albumot, amire – szerintem helyesen – alaposan rákészült az időközben fontos tagokat vesztett csapat. Ebben a tekintetben Lee Kerslake dobos kilépésénél még érzékenyebb veszteség volt Trevor Bolder basszer halála, hiszen az utóbbi az általam etalonnak tartott "Sea Of Light" lemezen 4 dalt is jegyzett szerzőként.

Örömmel állapítom meg, hogy a "Living The Dream" a 2000-es években eddig megjelent legjobb Uriah Heep album! A hangzás még mindig következetesen és tudatosan a '70-es évek hard rock kánonját követi, de a dalszerzésben most határozottan némi frissülést érzek – ha nem is a "Sea of Light" szinte már prog-rockos koncepcióját. Nem tudom, ez mennyiben köszönhető a fiatal bőgősnek, Davey Rimmernek, de az biztos, hogy az album indító nótáját (Grazed By Heaven) ő jegyzi Jeff Scott Sotóval közösen. Rimmer egyébként nemrég azt nyilatkozta, hogy Mick Box gitárja még sohasem szólt ilyen jól, de ezt én határozottan cáfolom; az előző két lemezhez képest nincs lényegi változás, a "Sea Of Light"-hoz viszonyítva (már megint ez a fránya összehasonlítgatás!) pedig egyértelmű visszalépés.

Bernie Shaw énekes és az őt támogató kórus teljesítménye továbbra is lenyűgöző, különösen ha azt nézzük, hogy Shaw bizony már nem mai gyerek (betöltötte a 62. életévét!). A lemezen egyébként minden nóta kiváló, talán egyet kivéve: a kicsit esetleges "It's All Been Said"-del egyelőre nem nagyon tudok mit kezdeni. Viszont a "Knocking At My Door" akár a Deep Purple legendás "Perfect Strangers" albumának egyik eddig fiókban őrzött nótája is lehetne (talán nem véletlen a címválasztás). Ügyeletes kedvenceim most a címadó és a "Rocks In The Road", méghozzá azért – meglepetés! –, mert hosszabb instrumentális részeikkel ezek idézik meg leginkább a "Sea Of Light" zsenialitását.

Nem gondolom, hogy a "Living The Dream" az együttes tekintélyes diszkográfiájának egyik legkiemelkedőbb darabja lenne, már túl is vannak azon a hőskorszakon, amely jobbára elengedhetetlen háttere a legendás teljesítményeknek, de azt felelősségem teljes tudatában jelentem ki, hogy ez az album az ún. Frontiers-éra legjobbja. Ezek után – sokadjára – kénytelen leszek megnézni őket október 23-án az Akvárium Klubban.

Tartuffe

 

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr4614209687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2018.08.29. 17:38:50

Felkeltetted az érdeklődésemet, meghallgatom.