Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • garael: @saszi11: Szerintem helyén van kezelve a dolog, oda került, ahová való - a polcra. Bár Coldy szánd... (2018.09.21. 17:40) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • saszi11: Napok óta a Voivod bűvöletében élek, ezért csak belehallgattam, mert kíváncsivá tettél a sok feles... (2018.09.21. 11:06) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • garael: @CsiGabiGa: Nem mondanám, hogy nem az én világom, talán csak az énekestől várnék valami keményebbe... (2018.09.15. 17:14) The Unity: Rise (2018)
  • CsiGabiGa: Nekem a Serious Black ugrott be erről az albumról. Tudom, az sem a te világod, de az is hasonló tő... (2018.09.15. 15:28) The Unity: Rise (2018)
  • garael: @tipeti: Köszönöm, az az igazság, hogy könnyen írok, általában negyed óra alatt készen vagyok egy ... (2018.09.14. 17:57) The Unity: Rise (2018)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Van Canto: Trust In Rust (2018)

2018.09.05. 17:32 | garael | Szólj hozzá!

vancantotrustcd_638.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
w.w.w.vancanto.de

A fiúk és a lányok nem fütyültek arra, amit a legutolsó Van Canto album kritikájában írtam, és visszatértek ahhoz, ami legjobban (szájra) áll nekik. Kis emlékeztetőül azoknak, akik talán nem olvasták intelmeimet: a metal operává rafinálkodott "Metal Vocal Musical – Voices Of Fire" szinte mindent megadott, amit hangszeres társai prezentálni tudnak, pusztán azt vesztette el, amiért az ember Van Canto-t hallgat, mégpedig a játékos kikacsintási attitűdöt, azt a giccses, ám szerethető légkört, amiben mindent lehet, csak komolykodni nem.

A csapat visszatért tehát a felszabadult, izzadságszag-nélküli szájdudáláshoz, amihez aztán hozzá lehet csapni a jó kedvet, és a komolyabb fémhívők megbotránkozását, hogy ilyen ordenáré csúfolódás is létezhet. Részükre csak annyit, hogy a METAL NAGY KÖNYVÉBEN már rég teleírták a "Giccs fejezet"-et korábbi klasszikusok neveivel… Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Van Cantoék munkássága hordoz némi értéket – már ha a szórakoztatás képességét nem vesszük annak –, de nyugodjunk bele, hogy ennek is helye van a rockerek által oly liberálisnak tartott, ám tulajdonképpen végtelenül konzervatív – majdnem azt írtam, korlátolt – metal birodalomban.

Az ökörködési hajlam természetesen nem érne semmit jó dalok nélkül, úgy gondolom, hogy a csapat tulajdonképpen túljutott a feldolgozások evolúciós fázisán és jobb saját szerzeményeket írnak, mint ahogyan klasszikusokat formáznak. Jelen esetben a "Ride The Sky"  és a "Hells Bells" kapta a kitüntető címet, hogy meghallgathassuk őket kórusműben – mit mondjak, meglepetésemre ezek jelentik a leggyengébb pontjait a lemeznek. Azt aláírom persze, hogy az AC/DC klasszikus cammogóssá tétele, és a doom-környéki kapirgálása papíron jó ötletnek tűnhetett, de a bombasztikus hangzás épp azt a torokszorító koszosságot törölte ki a dallamokból, amiért a világ metal közvéleménye egy emberként borult térdre, a Helloween örökzöldbe pedig, nincs mit szépíteni, beletört a bicska, és ha nem a szájukkal zenélnének az előadók, azt írnám, sikerült kiherélni a macsó tökfejek himnuszát.

A többi dal azonban magával ragadó, és a már kitaposott ösvényen halad: az album összképébe belefér minden olyan stílus, aminek a lényege a menetelős induló, vagy a bombasztikus filmzene, mindezt szájrepesztő hangzással prezentálva, amit hallva minden bizonnyal elered Tuomas összes könnye. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy valamelyik Powerwolf slágert hogyan adnák elő – dummdummolás helyett farkas üvöltéssel, csaholással és vinnyogással? – mekkora poén lenne!)

A recept tehát ugyanaz – szerencsére –, mint amilyen a kezdetekben volt, és ha ki is maxolták az induláskor kővé dermesztő meglepetést, az a capella stílus még bőven mutathat fel eddig nem használt eszközöket. (Csak ajánlatként – ingyen! – néhány doom klasszikus feldolgozását, amihez támogatásként egy profi sirató-kórust lehetne a búsongó pam-param ütemek közé bezokogtatni. Az lenne csak a világvége – és nem csak a jó ízlés számára…).

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr4914224489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.