Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Unity: Rise (2018)

2018.09.12. 17:34 | garael | 4 komment

theunityrise.jpg
Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Egységben az erő – íródna illusztrisan a jelmondat, amennyiben a The Unity afféle erőbrigádként prezentálná a cél lineárisan megvalósuló leküzdését – az egészben csak annyi a hiba, hogy a csapat – aminek keletkezési hátteréről itt írtam – zenéje sem erőt, sem egységes zenei koncepciót nem közvetít. Hát akkor mit? – kérdezhetnénk rosszat sejtve, amire csak annyit mondok: nyugi, a lényeget, vagyis a kedélyes szórakoztatást, ami csak azért nem lehet teljesen megnyugtató, mert vannak, akik a magyar labdarugó-válogatott meccsein is képesek szórakozni, és mégsem nevezik magukat mazochistának.

Hát akkor mégis, miként lehetne üstökön ragadni a csapat zenéjének lényegét? Talán körülírással, ami persze igencsak nehéz, legalább annyira, mintha zenei nyelven akarnánk megfogalmazni a piros szín jellemzőit. Képzeld hát el a könnyedebb hangvételű, vokállal megtámogatott Edguy-t, valahol a „Judas In The Opera” környékén, a szigorúbb kedvű Scorpionst és a dallamos heavy metalt játszó skandináv együttesek muzikális egyvelegét, amit spékelj meg némi bumfordi német indulós- attitűddel és AOR-os merengéssel; talán így juthatunk legközelebb hozzá, hogy a leírás alapján a fejedben felcsendülő zene igazán közelítsen a valósághoz. Mint ahogy látod, és ahogy hallani fogod, hiába a Gamma Ray eredet- örökség, a The Unity-nek nincs sok köze a germán happy-metal bohókás, kockát görgető világához, és ha a riffek néha fel is idézik a power metal birodalom néhány alappillérét, a dallamok messzire sodorják az eredményt attól, hogy könnyedén kategorizálhassunk.

Az együttes tehát – ha nem is olyan mértékben – de megmaradt a debüt lemez eklektikájánál, bár a lövedékek szórása most nem mutat olyan szerteágazó képet, és még az AOR hangulatot árasztó, Jane Austen regényeinek zenei aláfestésére jelentkező dallamok alá is sikerült egy-két gonoszkás riffet ültetni, amik kissé gatyába rázzák a szétesni kívánkozó összképet.

Szerencsére a zenei lényeg, vagyis a dallamteremtés könnyedsége ugyanúgy megvan, mint a lemez elődjénél, még akkor is, ha most akkora slágereket nem is sikerült írni, amikkel képesek voltak teleszórni az első albumot.  Kissé meg is ijedtem, mikor a promóciós szerepet felvállaló nyitószámot meghallottam: az erőltetett ének  és a tényleg tövig koptatott, ráadásul jellegtelen kliséhalmaz, amit egyetlen szerzeménnyé sikerült összekovácsolni úgy viszonyult az egy évvel ezelőtti társaihoz, mint  proletár öntudat az arisztokrácia „diszkrét bájához”, szinte hallani, ahogy a vasalt, sáros bakancsok szétverik a minőség finom padozatát. A folytatás azonban megnyugtató – hallgasd csak meg az epikus Primal Fear világát felvillantó „Road To Nowhere”-t, az életörömtől szétrobbanó, slágerbomba „Welcome Home”-ot, vagy az ambivalensen szigorú-könnyed „Above Everything” játékos közvetlenségét –, mert sikerült visszacsempészni a korábbi siker legfőbb letéteményesét, az ismerős panelekkel gurigázó, optimista dallamosságot – ebben az egyben talán lehet rokonságot találni „gammáékkal” –, melyeknek forrását mindenki felismerheti, aki végig hallgatta a metal evolúció meghatározó darabjait. Ez persze lehetne negatívum is, mert a plagizálás nem szép dolog, de az együttes képes az egyszer már megírt fordulatokat új végkifejletbe irányítani, ezt pedig csak azok tudják, akiknek van némi elképzelésük, hová is akarnak eljutni az ismerős úton.

Az egység tehát ezen folyamatban jelenhet meg – már ha nagyon erőlködünk. hogy megmagyarázzuk a csapat nevét –, vagyis abban a közegteremtésben, amiben minden klasszikus darabka sikeresen oldódik fel, hogy megteremtse a The Unity zenei arculatát, akinek azonban ez nem jön be, az könnyen lehet, hogy összefércelt darabkákból álló zenei kreatúrát fog hallani, amúgy Frankenstein doktor szörnyének zenei mintájára. Nekik kellemes borzongást kívánok (még ha a borzongást a nyújtott teljesítmény fogja is kiváltani.)

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr9414236873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tipeti 2018.09.13. 20:47:00

A harmadik bekezdés zseniális....nem tudom mennyit törted magad rajta??? Ha semmit akkor egy nagy kalapemelés....ha sokat akkor is....rákeresek aztán meglátom...lehet megveszem...

garael 2018.09.14. 17:57:52

@tipeti: Köszönöm, az az igazság, hogy könnyen írok, általában negyed óra alatt készen vagyok egy kritikával - sokak szerint ez meg is látszik, hehehe. Azért vásárlás előtt ajánlok egy "kockázatmentes" meghallgatást!

CsiGabiGa 2018.09.15. 15:28:11

Nekem a Serious Black ugrott be erről az albumról. Tudom, az sem a te világod, de az is hasonló tőröl fakadó, magával mit kezdeni nem nagyon tudó muzsika, de azért én élőben élveztem mindkét koncertjüket.

garael 2018.09.15. 17:14:27

@CsiGabiGa: Nem mondanám, hogy nem az én világom, talán csak az énekestől várnék valami keményebbet:). Egyébként beértek nálam a SB albumok, ma már pozitívabb kritikát írnék róluk.