Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Black Majesty: Children Of The Abyss (2018)

2018.09.25. 17:22 | garael | Szólj hozzá!

black_majesty.jpg
Kiadó:

Pride & Joy Music

Honlap:
www.blackmajesty.com

Vannak olyan csapatok, akiknél minden adott ahhoz, hogy világsztárrá váljanak (bár a rockzenében ez a kategória egyre inkább értelmezhetetlenné válik), mégsem sikerül a nagy áttörés, legfeljebb a művészi tartalom önvigaszával együtt járó underground státusz (bár néha kiderül, hogy az egész csak egy nagy blöff volt), és vannak olyanok, akinél a produktum okán nincs mit csodálkozni azon, hogy a tisztes középszer hosszú sorait erősítik. (Az egészben az az érdekes, hogy ők is az undergroundba süllyednek, csak hát ott is vannak fokozatok, és nem mindegy, hogy az ismeretlenség elején, vagy a végén foglal helyet az ember. Így válik a zene matematikailag modellezhetetlenné, hehehe.)

A Black Majesty tipikusan az utóbbiakhoz tartozik: jóllehet, mind az énekes, mind a gitáros átlag feletti színvonalon képes végezni dolgát, a prezentált dalok folytán mégsem csodálkozott senki, hogy nem ők lettek Ausztrália első számú metal bandája: lemezeik, jóllehet sosem űztek csúfot a műfajból, tipikusan a jellegtelen alkotások közé tartoztak – de ez talán nem is igaz, mert mindig is rendelkeztek egyfajta sajátos arculattal, jóllehet ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megjegyezhetőek is legyenek.

Ennek okát persze nehéz megfejteni, főleg egy olyan együttes esetében, ahol technikai értelemben hiba nincs – talán a dallamok nem voltak annyira magukkal ragadóak, amit a stílus megkövetel, talán túl sok már ismert panellel dolgoztak, aminek összefőzésénél elhalasztották a kreativitás varázsigéit elmondani, de az is lehet, hogy pusztán rosszkor voltak rossz helyen, és a figyelem nem a csapat által nyújtott összetevőkre irányult az adott időszakban és környezetben.

Azt persze nem mondanám, hogy nem hallgattam meg az összes lemezüket, mert mint írtam, az énekes és a gitáros mindig képes volt a reménykeltés fázisába taszítani – hogy aztán a reményvesztés fázisába jutva konstatáljam, miszerint ismételten nem sikerült kiugrani a megszokott középszerből.

Az átlagosság átka – ami minden bizonnyal egy felsőbb hatalomnak, és nem a tehetség hiányának köszönhető – azonban a legújabb albumnál megtörni látszik, a csapatra jellemző dallamalkotási sajátosságokhoz ezúttal a fogósságot is sikerült hozzákapcsolni, e két aspektus elegye pedig az átlagtól eltérőt – pozitív irányút – hozott létre. Mint mondtam, az együttes már korábban is rendelkezett egyfajta karakterrel, ami megkülönböztette őket a sok hasonszőrű brigádtól:  ez tulajdonképpen sajátos dallamképeiknek köszönhető, annak az elnyújtott, kissé „szemlélődős” attitűdnek és inkább a progresszív stílusokra jellemző, a csúcspontokat mellőző  refrénteremtő képességnek, ami, ha bátrak akarunk lenni, nevezhető egyfajta „ausztrál” vonásnak is, hiszen a szintén ausztrál Pegazus, valamint az Eyefear hasonló metódussal építették fel említett jellemzőkkel rendelkező zenei világukat.

És ami ezen kívül található a lemezen? Nos, az már tényleg a megszokott formulákhoz alkalmazkodik, és ha feltétlen analógiát szeretnék találni, akkor a Hammerfallt és az Iron Maident – ez főleg az énekes vokális képességeinek köszönhető – említhetném, mint hivatkozási pontot, bár előbbi esetében nem beszélhetünk olyan kiváló gitármunkáról, ami a Black Majesty-t tulajdonképpen oda sorolhatná, ahová a kalapácsosok jelenleg is tartoznak. A színvonalnak ugyanakkor jót tett, hogy a csapat kilépett a biztonságot jelentő középtempó erőteljes, de könnyen egysíkúvá váló zónájából, és merték magasabb fokozatba kapcsolva megmutatni, hogy húsz év után is megy még a vágta, a szokatlan dinamizmus pedig olyan kreatív energiaforrásokat nyitott, amin talán még a csapat is meglepődött, hát még én.

Nem is szaporítom tovább a szót: kellemes meglepetés egy eddig megbízhatóan unalmas albumokat szállító ausztrál csapattól, ami azt bizonyítja, hogy feladni sosem szabad, esetleg azt, hogy a vaktöltényekkel teli tárba is bármikor kerülhet éles lövedék. Ebben az esetben azonban nem baleset lett a vége, hanem a diszkográfia csúcspontja, ami ennyi év után, ennyi idősen nem lebecsülendő teljesítmény.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr7114262805

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.