Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Wall of Sleep: The Road Through The Never (2018)

2018.11.05. 09:59 | garael | 2 komment

wall_of_sleep-cover-2018-01.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

A magyar doom metal térképét egyszerre könnyű és nehéz felrajzolni, mert ad 1: van a Nevergreen – akik azért ugye jócskán vegyítenek a "háborús" gótikából is –, illetve ad 2: van a Mood és annak "osztalékai". És hát mi ebben a bonyolult? Próbáld csak meg az utódcsapatok permutációit és variációit kiszámolni, az ide-oda vándorló tagok nevét hálózati mátrixba fogni, és garantálom, a stílushoz adekvátan nem kacagni, hanem sírni fogsz a végére.

Előre is elnézést kérek azoktól a doom rajongóktól, akik az undergroundban teljesen jogosan királyi státuszt kiváltó csapat(ok) teljes diszkográfiájának ismeretét kérik tőlem számon: ez sajnos nem megy, mivel hiába is adta szívét-lelkét Holdampf Gábor (illetve társai) a zenébe, ha hangját nem tudta, én pedig még ebben a kegyetlen, fájdalommal teli műfajban sem tudom elviselni, ha az énekes fő eszközét nem fémből, hanem fából készítették, ezt az anyagot hagyjuk csak meg a színpadi kelléknek számító koporsónak.

A helyzet azonban jelentősen megváltozni látszott, hiszen hirtelen – ezt a jelzőt persze kéretik doom mércével érteni – dupla váltás is történt az énekesi fronton: az ezt megelőző két lemezen Cselényi Csaba, a jelenlegin pedig a talán ismertebb Bátky Zoltán áll a mikrofonnál, ami nemcsak a dallamok terén, de a stílusban is okozott némi változást. Nem, ne gondoljon senki arra, hogy az X-faktort is megjárt hősünk hatására egy amolyan crossovert kapunk doom és progresszív metal vonalon; nem, ezt a hibridet a magyar paletta még nem találta meg, de az énekes markáns zenei világát itt sem tudta "letagadni", az pedig egyértelmű módon befolyásolta a korábbi lemezek szikárabb dallamvilágát, és az abból fakadó zenei megközelítést.

Az előző album kritikáit olvasva a recenzorok egy része már akkor elmozdulást érzett egy kevésbé tömény, kissé szellősebb, rockosabb világ felé, amiben a billentyű szerepe amúgy Uriah Heep vagy Dio módon nőtt meg, egyöntetűen elmarasztaló evolúcióként élve meg a hallottakat, én azonban nem lennék ennyire szigorú. Az biztos, hogy Bátky Zoltánnak az énekdallamok tolmácsolása nem jelent gondot – sőt, néha a komfort-zónáján túllépve énekel, alkalmazkodni próbálván a basszus gitár prior mélyéhez, és mint ahogy említettem már, az általa tolmácsolt dallamokban is érzek a "könnyebb" stílusokból hozott ízt – ez azonban az olyan dallam-fetisisztáknak, mint én vagyok, egyáltalán nem jelent gondot. Az is igaz, hogy az átlagtempó sem kimondottan a stílus által megkövetelt nyugalmat, vagy vontatottságot képviseli – inkább hasonlatos egy birodalmi lépegető század megfontolt menetélésből származó súlyos poroszkára, mintsem a dallamokat eltemetni szándékozó gyászmenetre – de ez így van jól.

A leírtakból aztán egyenesen következik, hogy a csapat lényegét mindig is adó riffek mennyire képesek a több tonnás harckocsi képét szemünk elé vetíteni – hát mit mondjak, Guderian vagy Tuhacsevszkij minden bizonnyal elismerően bólogatna, ha támadás közben ennyire visszafoghatatlan érzést közvetítve robogtak volna az általuk vezényelt harckocsik. Ennek ellenére, illetve mindezek mellett tagadhatatlan, hogy a groove-ok, és a felsejlő southern elemek a hard rock felől közelítik a csapatot, és ha a "Deserter"-re azt mondod, hogy ez egy tökéletes doom n' roll, amire az úri közönség is szívesen táncol – illetve bólogat – akkor nem tévedsz nagyot.

Bár szűz fülként nem biztos, hogy releváns a véleményem – az objektivitás legyen azoké, akik otthon vannak a zenei családfa termésében –, de azt hiszem, hogy a digitális korszak ellenére ezek a hangjegyek nem bitekbe, hanem ólomba lettek nyomva, ráadásul a fiúk könnyedén cipelték el ennek súlyát. Az erő legyen ehhez velük!

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr10014353839

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cal Mooney 2018.11.06. 10:55:23

Szerintem az alulintonálás szót rossz értelemben használod, mivel ez lefelé irányuló hamisságot jelent az énekben, és szerintem te inkább arra gondolsz, hogy a mélyebb hangvételű zenéhez idomulva mélyebben is énekel.