Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.hardcoresuperstar.com

Az előző album öndefinitív címe után itt van egy újabb nyilatkozás tétel – és milyen igazuk van, még akkor is, ha ezen az oldalon még nem esett szó róluk, pedig néha nagyon el tudunk hallgatni agyondicsért, ám számunkra értéktelen csapatokat. A Hardcore Superstar azonban nem ilyen, s bár hosszú pályájukon el is kalandoztak ide-oda, ez a mostani, heavy rockos irány úgy látom, illetve hallom, hogy tökéletesen illik ahhoz a néha punkos, ám alapvetően groove-orientált attitűdhöz, mint ami a Skid Rowékat jellemezte a "Slave To The Grind" idejében. Ebben persze egy a bökkenő, ilyesfajta energiakitörést általában huszonévesek szoktak hitelesen elkövetni, ám az életmű hosszát tekintve erről már nem beszélhetünk, így jelen esetünkben azt kell mondanom: Superstarék  nyugodtan változtathatnák a nevüket Superherora, és beállva az X-men csapatába zenei adrenalin bombákkal tudják felvenni a versenyt az aktuális főgonosszal.

A zenei gyökerek persze nyilvánvalóak, számomra leginkább a korai Aerosmith, de talán még őket sem jellemezte soha olyan groove-lökési kényszer, mint ami a "My Sanctuary"-ből robbantja szét a dobhártyádat. (Talán ebben különböznek legnagyobbat a Dynazty-féle újhullámos sleeze bandáktól, mert a szögegyenes power riffelés helyett örvénylő, néha délies groove-okkal borsoztatják a hátadat, elektronikának pedig szerencsére hűlt helye, így aztán furcsa módon egyfajta kvázi hagyománytisztelő jelleggel vernek köröket a mindenfélét kipróbáló, keménykedő ifjakra.)

A csoda mégsem a relatív keménységben van – azt bármely kalapáccsal rendelkező csapat prezentálni tudja –, hanem abban a lendülettel formált dallamosságban, ami úgy tud szimbiózist teremteni a lüktető riffekkel, hogy azok teljes egészt alkossanak, ráadásul mindezt olyan flegma könnyedséggel elővezetve, ami már–már vérlázító. Nem tudom, hogyan csinálják ezek a középkorukat is elhagyó zenészek, hiszen az általuk kipengetett riffeknek mázsás súlyuk van, azt pedig emelgetni vicsorgás nélkül nem lehet, legfeljebb felszabadult nevetéssel, bár eddig azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.

A formaidőzítés ráadásul tökéletesen sikerült, hiszen szinte minden szerzemény alkalmas lenne egy hatalmas fesztivál felvezető himnuszának, és ha a "The Others" hallatán nem kezdesz el headbangelni – legalábbis belülről, óvva a lassan kopó csigolyákat –, akkor lassan érdemes más zenei műfaj szeretete után nézned.

Nem tudom, hogy mennyit agyaltak a fiúk az alapriffeken, de egyszerre idézik a metal súlyosságát, és a rock n' roll táncra ingerlő könnyedségét, a groove-okra ültetett, alapvetően egyszerű dallamok pedig tökéletesen lökik előrébb a mázsás kockaköveket, amikkel a srácok amúgy street rockosan gurigáznak a fadeszkákon.

Már számtalanszor felvetettük a kérdést: hogyan képesek a svédek a metal szinte minden ágában ilyen teljesítménnyel kiállni. Ez most is rejtély marad, mint ahogy az is, hogy hogyan nem emlegetik őket máris a hatásaik tökéletes folytatásaként, a "régi nagyok" örökségének szakavatott ápolóiként. Ehhez talán egy komplett zeneszociológiai kurzust kellene indítani, már ha a svédeknél ez nem ösztönből, hanem a jól felépített zeneoktatási háttérből ered.

Nem hinném, hogy ebben a műfajban elő lehet állni ennél életigenlőbb, magával ragadó, de egyben súlyos albummal – aki ezt megcsinálja, az már több mint Superhero. Hardcore Superhero!

Garael