Kiadó:
Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Az általam olyannyira szeretett metal operák hosszú agónia utáni lélekharangját David DeFeisnek sikerült megkongatni, akinek trilógiájából három szám meghallgatásáig jutottam: mert értem én a művészi célt, csak nem mindig szeretem, és ha egy megjelenő albumon éneklés helyett egy horror- és pornófilm nyögéseit, fejhangjait, hümmögéseit és mormogásait hallom, nem kíváncsi leszek, legfeljebb dühös, vagy szomorú. Annak persze, aki a földhözragadtabb tényekre kíváncsi, csak annyit, hogy még a legmélyebb kuka alján sem találtam a jelenlegin kívül egyetlen klasszikusnak vehető metal operát sem, úgy látszik, Sammet szelleme már bejárta egész Európát és sikerült kiszellőztetni minden zeneszínházra fogékony hajlamot.

Éppen ezért örültem meg annyira, mikor megtaláltam Marius barátunk 2015-ben megkezdett történetének folytatását, mert bár magát, a főhősünket továbbra sem sikerült megismernem, a lemezre összeverbuvált zenészek nevét olvasva úgy éreztem magam, mint az egyszeri lottózó, akinek kihúzták az ötösét: Michael Kiske, Tim Ripper Owens, Blaze Bayley, Olaf Hayer, Michele Luppi, Daniel Heiman, Mark Boals,  Mathias Blad, Diego Valdez, csak néhány szereplő azok közül, akik vállalkoztak felénekelni eme vokál-válogatott non plus ultráját, kár, hogy csak a markukat dobták a közösbe, és nem a szívüket.

Tudjátok, van az a mondás, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, nos, a listát olvasva mindent megkapott a szem, de a fül annál kevesebbet – a nagy elváráshoz általában olyan igények járulnak, aminek vége könnyen a seggre ülés lehet, esetleg az indulatosabb hallgatók esetében a szerző seggbe rúgása. Marius ugyanis hiába próbálta minden sémáját előgurítani a metal operáknak, vagy a gyengébbeket találta meg, vagy az olyanokat, amikre a "Made in China" van bélyegezve és természetesen abszolút eredetiek, csak a tartalom hiányzik belőlük. Nem értem egyébként, hogy ilyen csapattal hogyan lehetett ennyire középszerűt összehozni, hiszen ha Marius csak betereli őket egy sarokba, és hagyja őket ötletelgetni, akkor sem jöhetett volna létre sokkal gyengébb termék, de úgy látszik, a fiúk magukra hagyták Danielsent, rosszabb esetben maga Danielsen kérte erre őket, hiszen ismerünk túlméretes egokat a színtéren, így aztán járjuk a völgyeket a számok során, de sajnos csúcsokból keveset találunk. Nem hinném, hogy lenne egyetlen olyan eredeti megoldás is a lemezen, amire felkapnád a fejed, pedig ennél a stílusnál az eredetiség csak sokadik tényező a fontossági rangsorban. Én megelégedtem volna pusztán jó számokkal, olyan himnuszokkal, melyekkel a világ metalistáit egyesíteni lehetne, bár azt a Manowar már megtette jó, tíz évvel ezelőtt.

Sajnálom az elhalasztott esélyt, hiszen az "Angel Of Light"-féle ötletben ott pislákol a lehetőség – nem véletlen, hogy ebben vette fel ismét a bárcát mindenki szeretett metal kurvája, Kiske is –, mert ha nem is lehetett volna újralobbantani a metal operák fáklyáját, azért egy-két gyertya meggyújtására elég lett volna a darab. Így viszont csak bosszankodhatunk, és bámulhatjuk a sötétséget.

Garael