Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Starbreaker: Dysphoria (2019)

2019.01.11. 18:04 | garael | 3 komment

starbreakerdysphoriacd.jpg
Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/starbreakerofficial

Eh, hogy mit tesznek azok a gonosz évek: az album promo fotóján szereplő Magnus Karlssonról először azt hittem, hogy rossz felvétel került oda, mert hősünk egy az egyben a plasztikai sebészet antihősének hirdetett Mickey Rourke tükörképévé vált, egyenesen a Pankrátor c. filmjéből – még szerencse, hogy a metal zenei színtereken a rondaság bocsánatos bűn, sőt, akár erény is lehet, amiről Alice Cooper évtizedek óta tesz ékes tanúbizonyságot. Az eredetileg szólóprojektnek indult Starbreaker akkor vált komollyá, mikor az énekes, Tony Harnell és a gitáros, Karlsson rádöbbentek, milyen igény van a kettőjük által 2005-ben összekalapált definitív lemezre, amiről bátran kijelenthetjük, hogy születése pillanatában klasszikussá érett: Karlsson akkori csúcsformája nem a későbbi kiégett dalszerzőjét mutatta, gitárjátékában meg hát jól tudjuk, akár különböző stílusban is képes a többkarú Siva isten tudományát reprodukálni.

Harnell azonban nem könnyű eset, és egy második osztályos matematika tankönyvben is nehéz feladatnak bizonyulna kitaláltatni a nebulókkal, hányszor lépett be és hagyta ott a TNT-t, így a szintén jól sikerült "Love's Dying Wish" csak 2008-ban került a boltokba, hogy aztán hosszú szünet után megszülethessen a harmadik, jelenleg recenzált album. Az már más kérdés, hogy az eltelt évek vajon nem csak a fizikai külsőben okoztak eróziót, hanem a zenei teljesítményben is? Nehéz kérdés, és nehéz rá választ adni. Az első album még a klasszikus hard rock jegyeit viselte magán, némi alternatív és modern ízzel, melyen komponensek tökéletes arányban szolgálták a minőséget, a második album pedig egy kicsit gótikusabb, depresszívebb képet mutatva, de hasonló színvonalon örvendeztette meg az igényes hard rock rajongóit.

A "Dysphoriá"-val azonban új utak  tárulnak elénk: az egyszer biztos, hogy a szívbeteg rockerek rehabilitációs zenecsomagjába bőven behelyezhető az album, mert sem a tempótól, sem az izgalomtól nem fog veszélybe kerülni az ingatag egészség: az albummal ugyanis az alkotók az AOR vizeire eveztek, ahol csak elvétve tapasztalhatunk hevesebb hullámokat. Az igaz, hogy a kezdő "Pure Evil" akár egy Judas Priest szerzemény is lehetne, méghozzá a jobbik fajtából, de a folytatás alaposan visszavesz az iramból, és ökölrázás helyett a csöndes szemlélődésé lesz a terep, susogó fákkal, csiripelő madarakkal, és egy-két festői, kósza bárányfelhővel az égen. (Még szerencse, hogy a vége felé azért elborul egy kicsit, sőt, egy-két kósza villám is belecsap a lejátszóba.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy Karlsson fogta magát és az évek során a fiók mélyére dugott, elvetélt ötleteit kereste vissza és játszotta fel a tétovaság sebességével: a koncepció érthető és egységes, a dallamokba és a megvalósításba nem lehet belekötni, csak hát… csak. Unni nem lehet az albumot, mert mindkét főszereplő a tudása javát nyújtja, és azoktól a gitárszólóktól és vokális megoldásoktól, amelyekkel a szemlélődő tempók között találkozhatunk, a teljes színteret elöntheti a sárga irigység, de mit csináljak, ha a harmadik lírai, vagy édeskésen doromboló szám után sóhajtani támad kedvem, és megnő az étvágyam valami indulószerű, robogós tételre, amit hiába várok. Ez pedig akkor is frusztrál, ha tudom, hogy itt minőséggel van dolgom, abból is a jobbik fajtából.

Talán ha az alkotók nem lettek volna ennyire elégikus hangulatban, akkor én sem mocorognék a fotelben, miközben a szépen lassan csordogáló dallamok megpróbálnak utat találni hozzám – két három plusz szigorúbb darabbal – amúgy "Starbreaker" vagy "Dysphoria" módra – most biztos arról írnék, hogy a trilógia bravúrjának egysége nem bomlott fel, így viszont hiába a zenészek vitathatatlan produktuma (apám, azok a szólók!), nehezen tudom rászánni magamat arra, hogy meghallgatva a lemezt újból és újból álomba szenderüljek – még ha az olyannyira édes is.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr5614556862

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saszi11 2019.01.12. 20:43:38

Érdekes , számomra nem líraibb ez, mint mondjuk a TNT jó pár lemeze. Nekem ez nagyon bejön. Harnell hangja mindig lenyűgözött, de a gitárjáték is parádés. Soha rosszabbul ne kezdődjön az év. Pedig hozzáteszem én nem bírom az AOR bandákat, mert teljesen idegen tőlem az a puhaság(kivéve a Bostont amit imádok). De itt nem érzem ezt.

Kotta 2019.01.29. 22:22:39

Hát ja. Garaellel vagyok.

Dallamos fronton a Devil's Hand dobott hatost, felettéb kellemes meglepi.

garael 2019.01.30. 17:21:50

@Kotta: Meg fogom hallgatni, eddig még nem hallottam róluk.