Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

A John Diva... lényegében egy anomália, egy szakadás a tér-idő kontinuumban, egy fosszília. Eddig két magyarázatot találtam a jelenségre, a hivatalos kommentár szerint John Diva menedzserként, énektanárként, vokalistaként évtizedekig végzett csendes és névtelen háttérmunkát sikeres, nagynevű előadók mellett, mögött (pl. Bon Jovi), de most végre előre lépett a reflektorfénybe, hogy saját zenei karrierjét egyengesse. A nem-hivatalos verzió szerint "Művésznő János és a Szerelemrakéták" csak amolyan öreg rockerek, akik eddig a '80-as éveket idéző retró bandaként "tribute"-műsorral szórakoztatták magukat és maroknyi közönségüket, de hosszú idő után most saját számokat írtak régi kedvenceik stílusában. Nekem van egy harmadik elméletem: a neves német producer, Michael Voss (Mad Max, Bonfire, Wolfpakk, Michael Schenker) megirigyelte a Frontiers viszonylag sikeres kampányát az "egykori pufihajú nagyok" újraélesztésére, valamint elkápráztatták a Steel Panther paródia-szerű zenés orfeumának eladási mutatói, így hát maga is ki akart harapni egy jókora szeletet abból a bizonyos tortából.

A végeredményt tekintve egyébként majdnem mindegy, hogy milyen motivációk mentén készült el ez a lemez, a lényeg, hogy én – aki ismerőseim, kollégáim, barátaim rosszallása ellenére is nagykanállal, bár kicsit szégyenkezve falom az ilyesmit – széles mosollyal, ökölrázva hallgatom ezt a képtelenül avítt dalcsokrot, ami könnyed eleganciával, de a szolgalelkűség minden árulkodó jegyével repít vissza 30 évet az időben. A John Diva... gyakorlatilag a Steel Panther szalonképes változata, amelyben maximum epizódszerepet kap a trágárság és a fülledt erotika, de épp annyira önállótlan, épp annyira paródikus jellegű. Tiri-tarka kinézetük, képtelen művészneveik (pl. J.J. Love, Snake Rocket, Remmie Martin, Lee Stingray), és szinte hangról-hangra lenyomozható, régről ismert paneleik egyértelművé teszik, hogy nem veszik túl komolyan magukat. Ez csak egy kosztümös zenei cirkusz, ahol viszont minden muzsikus alaposan fölkészült és készségszinten reprodukálja a régi nagyok minden szakmai fogását, trükkjét és stílusjegyét.

A teljesség igénye nélkül (csak hogy ne kelljen a hallgatónak túl sokat törnie a fejét) itt egy lista arról, hogy a lemez egyes nótái konkrétan kiket idéznek meg a cicanadrágos hős-nemzedék neves képviselői közül: "Whiplash" - Mötley Crüe, "Lolita" - Van Halen, "Rock 'N' Roll Heaven" - Poison, "Wild Life" - Whitesnake, "Blinded" - Bon Jovi, "Dance Dirty" - Aerosmith, "Get It On" - David Lee Roth, és így tovább. Az egész olyan, mint az a rendszeres Las Vegas-i "Raiding The Rock Vault" show-műsor a Hard Rock Hotelben, ahol neves rockzenészek jó pénzért, az önálló gondolkodás minden jele nélkül játsszák kollégáik régi dalait, mintegy tisztelgő összefoglalását adva a '70-es és '80-as évek rádió slágereinek. Az egész marha szórakoztató, a haverjaimmal baromi jót buliztunk (mondjuk ehhez lehet köze a számolatlanul fogyasztott margheritáknak is), de önálló "hanggal", innovatív megoldással, saját vonással eggyel nem találkoztunk.

Simán el tudom képzelni, hogy megint kikapok ezért, de nekem ez az album nagyon bejött, nagy kedvvel és étvággyal fogyasztom, még ha fél órával később már korog is a gyomrom. Nem sok "szubsztancia" van benne, de jópofa és mulattató, és ezzel szerintem nincs semmi baj. Ha igaz, április 18-án föl is lépnek a Dürer Kertben. Gondolom, kevesen lesznek majd, de a kevesek között alighanem én is ott fogok csápolni.

Tartuffe