Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Dream Theater: Distance Over Time (2019)

2019.02.17. 13:08 | Dionysos | 13 komment

y_216.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater legutóbbi, enyhén szólva is megosztó produktuma és az általa kiváltott komment-, vélemény-, és indulat-cunami után alighanem jó adag félsszel kellene nekiállnom ennek a recenziónak. Pedig semmi ilyesmi sincs bennem. Akármilyen szenvedélyesen szerettem az első DT albumokat, akármilyen szenvedéllyel tudtam gyűlölni, amikor alulmúlták magukat (az utóbbi időben egyértelműen ez volt a jellemző), ma már túl vagyok ezen; egyfajta szenvtelen szakmaisággal (bár valószínűleg számos tudatalatti fixációval) igyekszem kiértékelni a legújabb anyagot. Ez természetesen közel sem jelenti azt, hogy nincs markáns véleményem, vagy hogy egykori "viharos szerelmünk" nem árnyalja, színezi – bizonyos értelemben hitelesíti, más szempontból pedig megkérdőjelezi – a kritikai ítéletemet.

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Bár ez szokás szerint nézőpont kérdése. A "Distance Over Time" lényegesen jobb lemez a megdöbbentő (lásd: Astonishing) fiaskónál, ellenben a nyilatkozatok alapján várható visszatérés az "Images & Words"-höz nem több szintetikus állagjavítókkal habosított marketing-mesénél. Ennek a lemeznek nincs több köze az 1992-ben megjelent legendás, stílusalapító albumhoz, mint bárminek, amit tőlük Mike Portnoy kilépése óta hallhattunk. Ez egy teljesen tipikus Rudess-Mangini érás DT dalcsokor, annak minden egyenetlenségével, instrumentálisan kiemelkedő, de dallamokban, szövegvilágban, hangzásban világosan tetten érhető ellaposodásával. Ami itt nézőpont kérdése – és ezt már többször leírtam – az, hogy egy ilyen albumért világszerte sok-sok együttes különösebb gondolkodás nélkül kötne mefisztói alkut a kénköves kipárolgásoktól bűzlő, ős-hazug patással.

Bár 2016-ban azt az ókori Rómától kölcsönzött szakrális büntetést állt szándékomban kimérni a DT kesze-kusza, nyáltól csöpögő, "gamer"-orientált rockoperájára, amit latinul damnatio memoriae-nek neveznek, most a történelmi folytonosság szellemében kénytelen vagyok egy kurta visszautalás erejéig megjegyezni, hogy a "Distance Over Time" – közvetlen elődjével szöges ellentétben – újra kerek, egész dalokban, alapvetően progresszív metálban és húzósabb, "ütemesebb" dalokban gondolkozik. Ez a koncepció csak pillanatokra bicsaklik meg: a LaBrie-re jellemző nyálas-romantikus "Out Of Reach"-ben, illetve az albumot záró, a DT-től merőben szokatlan rock n’ roll "hintázásban" (Viper King), amit föltehetőleg (legalábbis ösztönszerűen) a Deep Purple "Lazy"-je ihletett.

Egyébként az előzetes nyilatkozatokban – alaptalanul – hivatkozott "Images & Words" helyett több helyen is a "Falling Into Infinity" kandikál ki a "takaró" alól (pl. az "At Wit’s End"-ben, ahol viszont az elhalkulás után visszatérő próbatermi hangzású lezárás megint eszméletlenül irritáló). Legerősebbnek egyértelműen az epikus "Barstool Warrior"-t érzem és a furcsa című "S2N"-t, ahol az általam már korábban dicsért Rushra emlékeztető témák dominálnak. Az utóbbi dalban (2:53 és 4:02 között) olyan instru kiállást hallhatunk, ami simán szerepelhetne a "Working Man" című fantasztikus Rush tribute albumon. Ha engem megkérdeznének (mint ahogy nem fognak), azt ajánlanám, hogy ezt a vonalat erőltessék.

Végül – némileg kilépve a beígért szenvtelenségből – továbbra is az a véleményem, hogy gyökeres és abszolút értéken mérve is pozitív változást az egyre nyálasabb LaBrie nyugdíjazása és Rudess radikális visszametszése jelenthetne. Persze mindkettő csak teoretikus, hiszen LaBrie hangja marker-jellegű alapeleme a DT muzsikájának, Rudess pedig Petrucci mellett a banda fő dalszerzője. Annak azért kimondottan örülök, hogy itt Rudess sokkal kevesebbet kütyüzik/vértyog/bárzenél – mintha önmérsékletet tanúsítana. Petrucci továbbra is káprázatos, bár szólói már korántsem olyan ikonikus, hallójáratokat kísértő, egyedi mesterművek, mint a klasszikus lemezeken, és szerintem – itt csatlakoznom kell Lovrek Krisztián szakmai véleményéhez – a korábbi prémium-kategóriás, védjegyszerű JP hangzás is egyre távolabb kerül a régi dimenzióitól. Ami pedig Manginit illeti, hiába értetlenkedik, acsarkodik Petrucci a net különböző felületein: amilyen tökéletes technikailag ez a fickó, annyira nem tud hangzásban, egyéniségben fölnőni elődjéhez.

Ezt a lemezt bizony be fogom szerezni, még ha nem is lesz tekintélyes gyűjteményem legmegbecsültebb darabjaival együtt számontartva – még a DT diszkográfián belül sem. A régi szikra már kialudt, a régi szerelem már elhalványult, de a Rudess-Mangini érában ehhez maximum a valójában ön-nem-definiáló "Dream Theater" (2013) volt fogható.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr1814632068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2019.02.17. 13:19:25

Nem is tudom hogy lehet, hogy valami hasonlót fogok írni az Avantasiaról?:)

Dionysos 2019.02.17. 15:36:01

@garael: Megírod az Avantasiát? Mert akkor nem fogok hozzá! :)

SaviourMachine 2019.02.17. 17:22:54

Tudom, tegnap óta kinn van. Épp ezért kérdeztem, kaptál-e promót, de ezek szerint nem, és Te is a netről kukáztad, ez a kritika számomra nem több egy első benyomásnál (az egy-két tényleg frappáns sziporka és szubjektív megállapítás elismerése mellett), ugyanis egy ilyen zenéről egész egyszerűen nem lehet - és nem is szabad - félnapos ismeretség után kritikát közölni. Véleményt nyilván lehet egy-két hallgatás után is, na, de az még nem kritika, inkább csak egy haveri diskurzus a kocsmában egy sör mellett. Akármennyire is egyszerűsödött (letisztult?) a DT hangzása ezen a lemezen, az élménynek le kell ülepednie, a daloknak érnie kell pár napig és a többi.

Nekem úgy tűnik, ez egy "csakazértis a mi blogunk hozza ki elsőként az új Dream-CD kritikáját idehaza, bibibííí"-féle hozzáállás, ami nem túl szerencsés. :D Persze ezt úgysem fogod elismerni, de hidd el, ha csak néhány nappal később kerül ki a cikk, hiteltérdemlő és talán vmivel objektívebb lett volna.

Na, mindegy, nem rosszindulat vezérelt, ez is csak egy vélemény. Nem kritika. :)

Dionysos 2019.02.17. 18:08:41

@SaviourMachine: Sértődésről szó sincs. A komment logikusan érvel, de történetesen most nem helytálló. Nézz rá a számlálóra, ez itt az 1667. kritikánk. Szerintem ez szerzett nekünk némi jártasságot. A mai dömpingben egyszerűen nem is nagyon jut több idő egy-egy kiadványra. Mit gondolsz, a Hammerwold szakírói mennyi hallgatás után fogalmazzák meg a véleményüket?

Iszonyú ritkán ugyan előfordul, hogy valamit elsietünk, de soha nem azért, hogy elsők legyünk (hol? melyik versenyen? ezt ki és milyen ismérvek alapján díjazza? stb.). Bennünk ilyen kényszer nincs, blog vagyunk, mindent ingyen csinálunk, nincsenek hirdetőink, mecénásaink, nem iratkoztunk be semmilyen vetélkedőbe. Ha alkalmasint elsiettünk esetleg valamit, az pillanatnyi hangulatból vagy figyelmetlenségből adódott, de ezt következetesen el is ismertük utólag.

Azt viszont garantálom, hogy ezt a kritikát nem siettem el. Két napja folyamatosan hallgatom a lemezt, 2 hét múlva, 3 hónap múlva, 4 év múlva is ugyanez lesz a véleményem. Már az együttessel és a muzsikájukkal való 30 éves alapos ismeretség alapján is.

saszi11 2019.02.17. 20:35:32

Én történetesen az előző lemezzel tértem vissza a zenekar rajongótáborához, amitől a negyedik lemez után távoztam. Ez a lemez ugyanúgy tetszik, mint az előző. Változatos, izgalmas. Nekem a szólók is nagyon tetszenek. És örülök hogy kikacsingat más hangszínek felé is . Nekem ez úgy jó , ahogy van. De hát nekem az előző is nagyon tetszik :)

saszi11 2019.02.20. 19:55:43

Hát ez az a lemez, ami minden hallgatással jobban tetszik

Melchi Zadok 2019.02.22. 10:46:49

@SaviourMachine: ez hulyeseg. A kritika tupontos.

Lovrek Krisztian · https://www.youtube.com/c/krisztianlovrek 2019.02.25. 11:16:34

Meghallgattam és JP hangzása ezen a lemezen a legjobb fene tudja mióta, szóval úgy fest az öreg visszatalált a helyes ösvényre!

saszi11 2019.02.27. 19:15:08

Marco Sfogli Új lemezel jött ki Játékára én nem találok szavakat. Ajánlom minden gitárfanatikusnak

Kotta 2019.02.28. 21:53:45

Ha akarom jó, ha akarom szar, mi az? az új Dream, természetesen... jó a recenzió, nincs mit hozzá tenni!